Fóti-Péter.hu

Élményt jelentett számomra újraolvasni Neill könyvét. Annál is inkább, mert az eltelt idő alatt meg voltam győződve arról, hogy ismerem a gondolkodásmódját. Korai munkájára, a Problem Child-ra gondolok, amely 1926-ban, megjelenésekor, azonnal mély hatást tett a pszichoanalitikai irányú nevelés híveire. Ám annyi minden történt az elmúlt negyed évszázad alatt – sőt azóta is, hogy Summerhill című munkája megjelent ebben az országban, s olyan otrombán félreértették – hogy szívem szerint csak ajánlani tudom: olvassák újra Neill könyveit mai nevelési problémáink fényében, ahogy én is tettem. Különösen azok számára lehet ez fontos, akik felelősséget éreznek a gyermekek testi-lelki jólétéért, s akik kíváncsiak arra, milyen hibákat követünk el nevelési módszereink alkalmazása során.

          Bár a húszas évektől kezdve ismertem munkáját, csak a Summerhill című könyv megjelenése után kezdtem bosszankodni azon, miféle következtetéseket vonnak le Neill írásaiból az amerikai olvasók. Időnként odáig jutottam, hogy őt magát tettem felelőssé azért, hogy félreértették és rosszul alkalmazták, amit tanított, holott tudnom kellett volna, hogy nincs igazam. De lelkes követői olyan meggyőzőek voltak, olyan biztosak voltak abban, hogy túlzásaik és torzításaik valóban Neill filozófiáját tükrözik, annyira meg voltak győződve arról, hogy „helyesen” értelmezik Neill-t, hogy lassan én is meginogtam. Apránként úgy éreztem, hogy „mindent megengedő” attitűdje butaság, pedig mindenki közül nekem pontosan kellett volna értelmeznem, ami leírt. Hiszen én is ugyanavval a két problémával álltam szemben: hogyan alkalmazhatom pszichoanalitikai ismereteimet bentlakásos iskolában nevelkedő gyermekek esetében, s hogyan alkalmazható ugyanez egy meghatározott gyermekcsoport szükségleteire? Neill relatíve normálisnak nevezhető, vagy csak enyhén deviáns gyermekcsoporttal dolgozott, míg az én esetemben erősen deviáns gyermekről volt szó.

          Más területen bár, de az én írásaim is értetlenségbe ütköztek közel húsz éven át. Ilyenkor mindig magamat okoltam, és arra gondoltam, hogy nem fejezem ki magam elég pontosan. Azért is hasznos volt újraolvasnom Neill Summerhill című könyvét, mert visszaidézve a félreértéseket, amelyek e munkáját követték, – csodálói és kritikusai részéről egyaránt – rá kellett jönnöm, hogy milyen kevéssé hibáztathatom őt magát és írásait. Mindez persze megkönnyebbülést jelentett számomra, mert így azzal vigasztalhatom magam, hogy a félreértések oka nem írásaimban keresendő. Sokkal inkább azokban a prekoncepciókban, amelyeket az olvasó segítségül hív az értelmezéshez, s amelyeket a leírtakban igazolva érez, függetlenül attól, hogy a szerző valójában mit mondott, vagy gondolt.

          Miért volt különösen könnyű félreérteni Neill munkáját? Úgy gondolom azért, mert Neill az ember és nevelő, sokkalta nagyobb személyiség, mélyebb humanista és kiváló formálója az ifjúságnak, mint amilyen filozófus, pszichoanalitikus, vagy elméleti pszichológus. Habár minden megnyilvánulása azt mutatja milyen fogékony az emberi pszichét illetően, mégis gyakran zavarba jön, ha magyarázatra kerül a sor. Ezért van az, hogy munkamódszerének erőssége a szemléltetés, s így könyve is alapvetően példák gyűjteménye. Nyilván ez az oka annak is, – bár példái pszichológiai bölcsességet hordoznak – hogy gyakran pontatlan és naiv, amikor magyarázatba fog. Épp ezért nem átall ravaszul kitérni egy-egy téma elől. Egyszer feltették neki a kérdést, miért becsüli le a latin és a matematika tanítását. Neill így válaszolt: „Lehet, hogy a latin és a matematika szakértői nagy elmék, de én még nem találkoztam ilyennel.” Pedig Neill pontosan tudja, a latin és a matematika tudósai között épp annyira gyakori – és tegyük hozzá épp olyan ritka – a nagy elme, mint bármely más hivatásban. Ugyanakkor Neill mindenki másnál jobban tudja azt, hogyan kell bánni egy olyan gyerekkel, aki összpontosítani akar ezekre a tárgyakra, s hogyan fogadja el nagy empátiával azt a tanulót, akit nem érdekel ugyanez a téma. Ám amikor elméleti kérdéseket szegeznek neki, a nevelés nagy „klinikusa” tanácstalanná válik és kibújik a válasz alól.

          Nézzünk egy komolyabb példát: amikor arról kérdezték, mivel indokolja a pubertás korban lévő gyerekek közötti nemi érintkezés megtiltását, azt a választ adta, hogy máskülönben be kellene zárnia az iskolát. Ez valószínűleg igaz, de aligha tisztázza a dolog valódi lényegét. Ha hisz abban, s ebben nincs jogunk kételkedni, hogy semmiféle szexuális tevékenységet nem szabad gátolni, mégis mit gondol, hogyan befolyásolja egy szexuális esemény a pubertás korban lévő lány pszichéjét, hogyan formálja saját magáról alkotott képét, és későbbi szexuális életét, ha abban a pillanatban vonzónak találta is? Mi történne egy 13 éves lánnyal, ha teherbe esne? Hogyan befolyásolná a társadalomban elfoglalta helyét, ha arra kényszerítenék, hogy elvetesse gyermekét, vagy éppen arra, hogy idő előtt váljék anyává.

          Mindezek ellenére nincs kétségem afelől, hogy ha egy tanítványa teherbe esett volna, Neill a legmesszemenőbb érzékenységgel és megértéssel segített volna a lánynak, hogy nehéz helyzetével megbirkózzék. Egy hasonló eset manapság is rendkívül súlyos következménnyel jár. És mivel nincs mindannyiunknak nevelő intézménye, aligha szembesülünk a kérdéssel, vajon áldásunkat adjuk-e a serdülőkori szexre, vagy sem. Neill filozófiája sem ad választ arra, hogyan előzzük meg az efféle tevékenységet, ha nem értünk vele egyet.

          Hogy végül egyetlen lány sem esett teherbe, és hogy az a nagy szabadság, amelyet Neill nyújtott, olyan üdvös volt a számukra, annak elsősorban az az oka, hogy tanítványainak legnagyobb része a viktoriánus kor legszigorúbb elnyomó-elfojtó légkörében nőtt fel. Sokan szigorú angol magániskolákból érkeztek, és otthonokból, ahol a verés gyümölcse volt az engedelmesség, s ahol a szexualitás tabunak számított. Bőven maradt „felettes énjükből” azután is, hogy Neill számos tilalmat feloldott, s ezért nem estek túlzásokba. Ám ami ennél is fontosabb: megszerették azt az embert, aki megszabadította őket szorongásaik nagy részétől, s hamarosan – akaratukon kívül – azonosultak vele.

          Mindez sohasem sikerülhetne olyan gyerekekkel, akiknek az intézetbe kerülésükkor fejletlen a „felettes énjük”. Pedig ez sok problémás gyerekre igaz, függetlenül attól, hogy nyomornegyedekből, vagy túlságosan engedékeny családokból származnak. Neill tulajdonképpen nincs tisztában azzal, hogy kiknek az esetében alkalmazható a módszere –, mivel a „saját” gyerekeire jellemző túlzott elfojtásnak valóban ez a sikeres ellenszere. Így azután úgy hiszi, ami jó orvosság egy gátlásos gyerek esetében, az mindenkinek jó –, csakhogy ez nem igaz.

          Neill okoskodásában tehát elragadóan naiv. Lehet szeretni, szeretik is naivitásáért, ez egyike jó tulajdonságainak. De ha szó szerint próbáljuk alkalmazni filozófiáját, s nem rugalmasan, amit ő valójában képvisel, végül bolondot csinálunk belőle is, s a tanításából is.

          Neill filozófiája naivan rousseau-i, azzal a vezérgondolattal, hogy a gyermek veleszületetten jó. Ha a gonosz társadalom, s a különösen rossz szülők engednék őt természetes módon felnőni, szorongás és gátlások nélkül, egyedül, a legcsodálatosabb emberré érne. Ami a pszichoanalízist illeti, Neill csak annyit vett át belőle, hogy az elfojtás káros, s hogy a neurózist szexuális gátlások okozzák. Igaz persze, hogy gondolatait az előtt vetette papírra, mielőtt az „én-pszichológia” a pszichoanalitikusi elmélet és gyakorlat sarkkövévé vált volna, de nem vette figyelembe azt a tényt, hogy a szorongás, amely neurózist okoz, egyben a társadalom fenntartó ereje is. A szorongás: a kreativitás, az újat alkotás, a fejlődés „kútforrása” – hogy egy régimódi, XIX. századi terminust használjak. Igen, az önbecsülés elvesztése feletti szorongás Neill saját sikereinek forrása is, amelyet két, szintén régimódi erénnyel jellemezhetünk: személyes becsület és a társadalmi együttélés szabályainak betartása. Neill a végsőkig tisztességes minden emberi kapcsolatában, legnagyobb értéknek pedig  a társadalmi együttélés szabályait tartja, s a gyerekektől is elvárja, hogy ezt vezérelvükké tegyék.

          Ugyanakkor elmulasztja számításba venni az egzisztenciális szorongást, amely néhány pszichoanalitikus szerint a szeparációs félelemből ered. És nem beszél legbenső konfliktusainkról vagy pszichoszociális kríziseinkről sem. Nem említi az ösztön-én és a felletes-én közötti állandó harcot, vagy az örök erost az agressziós ösztönnel szemben, csak hogy néhány konfliktus formát említsek. Naiv optimizmusa éles ellentétben áll Freud pesszimizmusával az emberi természetet illetően.

           Neill egyszerű nézetei az emberről, s arról, hogy miért mennek rosszul a dolgai, ellentmondanak Freud nézetének, aki fölismeri az ember átörökített lelki konfliktusait, amelyek örök belső küzdelemit okozzák. Ennek oka az, hogy Neill a pszichoanalízist Wilhelm Reich: Function of the Orgasm című munkája felől közelítette meg, afelől a Reich felől, aki úgy tartotta, hogy az ember konfliktusainak forrása a társadalom, nem pedig az emberi természet. Reichet végül kudarca, hogy a pszichoanalízist és a kommunizmust összeegyeztesse, kozmikus spekulációra késztette, és arra, hogy az embereket különféle kategóriákba sorolja. Neill-t ember és gyermekközelisége megóvta attól hogy valaha is ilyen módon kategorizálja a gyerekeket.

          Miután nem jellemezte elmélyült pszichológiai szofisztika –, az elvont elmék sohasem értik meg a gyerekeket, pedig olyanok azok, mint a nyitott könyv, ha elfogadjuk nyilvánvalóságukat – Neill nem volt tudatában annak, miért „működik” mindaz, mait csinál. Úgy gondolta azért, mert a gyerekek „pártján áll”, ami egyébként igaz is volt. És mivel úgy gondolja, bűn nélkül jönnek a világra, és nehézségeik forrása nem magukban, hanem a rossz társadalomban keresendők, nincs más dolgunk, minthogy megóvjuk őket a társadalomtól, s melléjük álljunk azzal szemben, Bárcsak ilyen egyszerű volnának a dolgok!

          Miután Neill-t nem izgatja a pszichológia, s hogy egészen pontosan mi okozza a diákjaiban végbemenő változásokat, nem szembesül azzal a ténnyel sem, hogy minden a vele való azonosuláson múlik. Nem látja be, hogy Summerhill nem azért „működik”, mert ez a hely megfelelő gyermekek nevelésére, hanem mert Summerhill nem más, mint saját személyiségének kiterjesztése. Itt minden az ő filozófiáját tükrözi. Attól a pillanattól kezdve, hogy ideérkeznek, a gyerekeket Neill „burkolja be”, s ezzel együtt minden amiben hisz, amiért él. Személyisége – leginkább társadalmi érzékenysége – mindenütt jelen van. És előbb vagy utóbb a legtöbb gyerek azonosul ezzel, még akkor is, ha kezdetben vonakodva teszi. Ha egy tanítványa pl. bolondnak nevezi, Neill úgy gondolja, ez pusztán hasznos megnyilvánulása annak, hogy a gyereknek szabadságában áll szembeszállni vele. De a gyerek nem száll szembe vele, szereti őt. Neill ugyanis valódi szabadságot adott neki – annyit, amennyi bizalmat szül, s éppen eleget ahhoz, hogy kinyilvánítsa szeretetét és csodálatát, ha egy kissé durvább formában is.

          Mivel a változások, amelyeket Neill a gyerekekben véghez visz azonosuláson alapulnak, csak azokkal ér el sikereket, akik képesek erre az azonosulásra. És sokan képesek, hiszen ő az egyik legkiemelkedőbb, legnagyszerűbb ember a környezetükben. De próbálja csak meg egy kisebb formátumú ember alkalmazni Neill naiv filozófiáját, zűrzavar lesz a következménye. Mert Neill elképzelése az emberről helytelen. Bár nézete valódi remeklésekre ösztönzi. Személyisége majdnem makulátlan – kivéve naivitását. Nagy embereknél ez meglehetősen nagy kincs, de kisebb formátumú személyiségeknél komoly labilitáshoz vezet.

          Most, hogy immár negyed százada igazgatok egy bentlakásos iskolát, nem állhatom meg, hogy össze ne hasonlítsam Neill tapasztalatait a mieinkkel itt, a chicagói egyetem Orthogenikus Iskolájában*. Neill könyvének újraértékelését ennélfogva színezi saját meggyőződésem és tapasztalatom is - erre a korrektség nevében figyelmeztetnem kell az olvasót. Mindezzel együtt elmondhatom, hogy mélységes tisztelete a gyermek, mint önálló emberi létező iránt, sokkalta lényegesebb tulajdonság, mint az a tény, hogy a pszichoanalízisről szerzett tudása nem elég elmélyült. Minden amit mond azt sugallja  –, s részletesen ki is fejti, amikor a szülőkről beszél – hogy az ember nem tisztelheti a másikat, amíg önmagát nem becsüli.

          Sok más mellet az önbecsülés azt is feltételezi, hogy az ember ne csináljon bolondot önmagából. A gyermek iránti tiszteletből az is következik, hogy neki se engedjük ezt meg saját magával szemben. Éppen ez az a pont, ahol Neill oly sok követője eltéved és alaposan félreérti őt. E félreértés folytán megengedik, hogy a gyerek bolondot csináljon magából, a felnőttből, vagy mindkettőjükből, ami egyaránt káros. Röviden: mintegy kötelet adnak a gyerek kezébe, amire felkötheti magát. Neill tanításának lényege éppen az, hogy megtanítsuk a gyereknek, mire való a kötél, nehogy valaha is akár saját, akár mások akasztására használja.

          1926-ban, amikor Neill megírta a Problem Child-ot, kora olvasóinak és problémáinak címezte a művet. Mivel a legtöbb gyermek, aki hozzá került a túlságosan merev, poroszos neveléstől szenvedett, leginkább ennek veszélyeire koncentrált. Manapság sok gyerek szenved ennek éppen az ellenkezőjétől. Nevezetesen attól, hogy „túl jó dolga van”. Azok akik úgy hiszik, Neill is ezt tartja optimálisnak, olvassák el a következőket: „Ha megengedjük a gyereknek, hogy a saját útját járja, és azt csinálja, amit akar mások kárára, azzal rosszat teszünk neki. Elkényeztetetté válik, és az elkényeztetett gyerekből rossz polgár válik.

          Annak illusztrálására pedig, hogy milyen nagy hangsúlyt fektetett arra, hogy sose engedjük egy éretlen elme akaratát ránk kényszeríteni, álljon itt egy fiú esete, aki megpróbálta terrorizálni a társait. „Gyerünk fiam – mondtam éles hangon – Nem félünk tőled!” Eldobta a kalapácsot és nekem rontott. Harapott és rúgott. „Minden alkalommal, ha megütsz, vagy megharapsz – mondtam halkan – vissza fogok ütni.” És meg is tettem. Hamarosan feladta a harcot és kiszaladt a teremből.

          A következők tanulságul szolgálhatnak jó néhány „engedékeny” szülő és iskola számára. Neill már akkor is tudta, és előbb-utóbb mindenki rájön, akit nem kötnek gúzsba előítéletei, hogy az erőszaknak való engedelmesség nem szül mást sem a diák, sem a tanár részéről, mint gyűlöletet és megvetést egymás iránt. Senkinek sem használunk azzal, ha megengedjük, hogy kényszert alkalmazzon velünk szemben, vagy megfélemlítsen. Nem segíthetünk rajta, mert nem tisztel bennünket. Tovább megyek: nem segíthetünk neki, mert nem szeretjük, akár bevalljuk ezt magunknak, akár nem.

          Neill minden megnyilvánulása – tételes filozófiájával szemben – érvényes marad még olyan helyzetekben is, amelyeket nem vehetett tekintetbe, hiszen nem is léteztek abban az időben, amikor a Summerhill című könyv megjelent. Neill előírásai alkalmazhatók mert az ember iránti mélységes tiszteletből fakadnak. Ezt illusztrálhatjuk azzal, mait Freedom-not-Licence című, Summerhillt követő munkája első lapjain ír: „Az engedékenység fogalma számomra az egyén szabadságába való beavatkozással egyenértékű. Az én iskolámban például a gyereknek szabadságában áll órákra járni, vagy távol maradni azoktól, mert ez az ő magánügye, de nem szabad trombitán játszania, amikor mások aludni, vagy tanulni szeretnének.” Talán azért figyeltem fel erre a bekezdésre, mert diákaktivistáim éppen abban az időben szakítottál félbe az egyik órámat, mert azt hitték, amit Neill sok amerikai követője, hogy szabadságikért harcolnak, miközben az engedélyt követelve éppen aláásták azt.

          Bárcsak harcias diákjaink, akiket annyira foglalkoztat az egyéni szabadság, a hitelesség és egy jobb társadalom felépítése megtanulták volna amit Neill, a nagy nevelő bármely jobb társadalom alapkövetelményének tart: az egyén iránti tiszteletet. Az egyén meggyőződésévé kell válnia, hogy nincs joga megszakítani, amit más csinál, ugyanakkor minden joga megvan ahhoz, hogy távol maradjon attól, amiben nem akar részt venni.

          „Sok aktivista diák védelmében hozzá kell tennem, hogy ők pusztán az ún. «Summerhill-módszerekre» reagálnak, amelyek jó módszereknek tekinthetőek. Az én csoportom néhány tagját felbosszantotta egy megjegyzésem, ezért próbálták megszakítani az órát. Nézeteiket ismerve ez érthető is. Miután az osztályaimban kizárólag arról beszélünk, amiről a diákok szeretnének, megmondtam nekik, hogy kész vagyok meghallgatni őket. Kértem mondják el a problémájukat, s ők bele is kezdtek. Egy idő után az osztály másik része teljesen önállóan, nagy többséggel megszavazta, hogy a «lázadók» hagyják abba és én folytassam, ahol abbahagytam. Mielőtt belekezdtem, kértem az ellenem szavazókat, hogy gyűljenek össze valahol máshol, mert nem hiszem, hogy bármit is profitálnának abból, amit tanítok, ha közben valami számukra sokkal érdekesebbre figyelnek. Ezzel a lázadók csoportja távozott. Nagylétszámú osztályról lévén szó, nem tudom hányan tartottak velük, de a többség maradt. Miután komolyan gondoltam amit mondtam, néhányan elmentek – mérgesek voltak rám, de békésen távoztak. Cserében azért, mert tiszteletben tartottam akaratukat, ők is tiszteletben tartották az enyémet. Ám ez trükként nem működik. Érzelmileg zaklatott állapotban lévő emberek könnyen «kiszagolják», ha valaki komolyan odafigyel rájuk. Képesek tiszteletben tartani mások igényeit, de csak akkor, ha érzik, hogy elsőként az övéket tartották tiszteletben.”

          Saját tapasztalataink alapján aláhúzhatom, amit Neill a gyermeki szabadságról mond. „Egyszerű, természetes és jó dolog, mégis megdöbbentő, hogy hány szülő – aki egyébként híve a gyermeki szabadságnak – érti félre azt.” És felidéz egy esetet az egyik szülővel, aki hagyta, hogy 4 éves fia fakalapáccsal verje a szomszéd zongoráját. Arcán a győzedelmes mosoly annyit jelentett: „Hát nem csodálatos az önszabályozás?” No erre gondoltam, amikor azokról a szülőkről beszéltem, akik kötelet adnak a gyermekük kezébe – nem azért, hogy felakasszák rá magukat, hanem, hogy bolondot csináljanak magukból és belőlük. Ők ugyanazok az „ifjú titánok, akik meglátogatják az iskolámat és kijelentik, hogy nem szabadság az, amikor a mérget elzárjuk és megtiltjuk, hogy a gyerekek a vészkijárat körül játsszanak. Tönkretették és lejáratták az egész szabadság-mozgalmat, mert a legtöbb híve nem a földön jár... Egyikük nemrégiben tiltakozott, amiért szigorúan rászóltam egy 7 éves problémás fiúra, aki épp az irodám ajtaját rugdosta.”

          Még egy elragadó történet Neill józan eszéről – erre a tulajdonságra mindannyiunknak, akik gyerekekkel foglalkozunk égető szüksége van – és arról, mennyire hiányzik ez azokból, akik sem a szabadság értékét, sem az engedékenység ártalmasságát nem értik. „Egy asszony 7 éves lányával állított be hozzám. «Mr. Neill – mondta – minden sorát olvastam és még Daphne születése előtt elhatároztam, hogy ennek alapján nevelem majd.» Daphne-ra pillantottam, aki vaskos cipőjében a zongorám tetején állt.  Ekkor átugrott a kanapéra és majdnem a rugók között kötött ki. Láthatja milyen természetes – mondta az anya – a neill-i gyermek. Attól tartok láng vörös lettem.”

          Annyi szülővel a hátam mögött, akik minden soromat olvasták, mégsem értették egy szavamat sem, együtt éreztem Neill-el. „A legtöbb szülő nem érti, mi a különbség szabadság és engedékenység között.” Majd így folytatja a magyarázatot: „Valódi otthon az, ahol gyermeknek és felnőttnek egyenlőek a jogai.” Ezen a ponton, mint sok más helyütt – miközben tökéletesen egyetértek Neill-el – úgy gondolom, jobban tennénk, ha „megfelelő”, semmint egyenlő jogokról beszélnénk. Mert a jog, hogy puskával játsszon nem sokat jelent egy felnőtt számára, mint ahogy a csendben olvasáshoz való jog sem fontos a gyereknek. De megfordítva igen.

          Valószínűleg sokaknál jobb helyzetben vagyok ahhoz, hogy megítéljem, mire van szükség egy „Summerhill” működéséhez. Például azért is, mert saját munkám során, éppen úgy, mint Summerhill-ben, 5-15 éves kor közötti fiúk és lányok kerülnek hozzánk és maradnak velünk évekig.

          Summerhill legtöbb olvasója nem érti, hogy egy hasonló intézmény annak ellenére, hogy kevés speciális követelményt állít a gyerekek elé, mégis a legigényesebb nevelési intézmények közé tartozik. Mert ez az intézmény nem kevesebbet követel a gyerektől, minthogy önbecsülését magas fokra fejlessze, s ezzel együtt valódi tiszteletet érezzen mások iránt. Ezt sokkal nehezebb megtanulni, mint például azt, hogyan érjünk be pont 9-re az osztályba, és figyeljünk mialatt ott vagyunk. Ez még a latinnál, vagy a trigonometriánál is nehezebb.

          Mindezt az Ortogenikus Iskola sajátos problémáira alkalmazva: mindig rossz hatással van rám az, hogy alkalmi látogatóink, akik csak felületesen ismerik az intézményünket, mennyire megdöbbennek az etikett, a jó modor és a viselkedés terén tapasztalt ún. „követelmény-nélküliségen”. A gyerekhez való hozzáállásunk ugyanis nagyon hasonlít Neill-éhez, habár másféle gyerekekkel, másféle filozófiát vallva, és más gyakorlatot követve dolgozunk. Látogatóink figyelmét azonban elkerüli az, hogy a kisebb követelmények elhagyásának célja van. A cél pedig az, hogy felszabadítsa a gyerek energiáit a nagy feladathoz, ahhoz, hogy rossz irányba fejlődött személyiségét újból felépítse.

          Ilyen nagy feladatra koncentrálni, s mindezt úgy véghezvinni, hogy közben a gyerek életkorára és személyiségére is tekintettel legyünk, olyasfajta tevékenységet jelent, amit sok békeszerető, középosztálybeli amerikai szülő képtelen elfogadni. Ez ugyanis azzal jár, hogy ha a gyerekek háborúsdit akarnak játszani, tiszteletben kell tartanunk ezt a vágyukat. Nem szabad olyan gyanakvónak lennünk velük szemben, hogy azt higgyük ha puskával játszanak, háború szerető, gyilkos felnőttek válnak belőlük.

          Háborúsdit játszva ezek a gyerekek saját bőrükön tapasztalják, mi is rossz a háborúban. Ha nem erőltetjük rájuk a „háború” és a „béke” fogalmát, később felnőtt korukban szabadok lehetnek a militáns szellemtől. Ezzel szemben a modern, békeszerető szülő megtilt mindenfajta háborús játékot. Ezért szeretném, ha minden szülő elolvasná Neill szavait a Summerhill-i gyerekekről, akik, ha valamilyen játékot készítettek, az általában „játékpisztoly, csónak, vagy sárkány volt.” Neill érezte milyen kicsi az eltérés egy gyerek számára a puska, a gépfegyver, a csónak, vagy a sárkány között. Ez a különbség csak a felnőttek tudatában létezik, a gyermekében nem. Az a felnőtt, aki beletáplálja ezt a különbséget a gyermek tudatába, a szabadságát rombolja le ezzel.

          Egy másik összefüggésben Neill azt mondja: „A szülő félelme a gyerek jövőjével kapcsolatban nem ígér túl sok jót a gyerek egészségére nézve. Ez a félelem furcsa mód azt a vágyat testesíti meg, hogy gyermekének többet kell majd tanulnia, mint amennyit ő (a szülő) tanult.” Éppen az a szülő érzi úgy hogy gyermekét távol kell tartania a háborús játékoktól, aki soha nem tanulta meg kontrollálni saját agresszív impulzusait. Ezzel viszont meggyőzi a gyereket arról, hogy nem bízik benne, mint személyiségében. Úgy tűnik biztos abban, hogy gyermeke, növekedtével nem lesz képes belátni, hogy a békés együttműködés jobb, mint az erőszak. Az is igaz, hogy ha egyszer megengedjük a gyermekünknek, hogy karddal játsszon, arról már nekünk kell gondoskodnunk, hogy ne sérülhessen meg. „Mindig aggódom, amikor egy fakard-mániás rákezdi. Ragaszkodom hozzá, hogy a fegyver hegyét gumival, vagy textillel borítsák be.” – mondja Neill. Mennyivel könnyebb egyszerűen megtiltani egy gyereknek, hogy karddal játsszon!

          Ha Neill-nek ma egy amerikai intézményben kellene dolgoznia, mindent másképp csinálna, mint Summerhill-ben, ahol főként felsőbb társadalmi osztályok gyermekeivel foglalkozott. Nem mintha nevelési elveink változtak volna meg azóta, pusztán a részletek mások. Lássunk egy példát. Neill Summerhill című könyvében ezt írja: „A szülők tönkreteszik gyerekeik életét azzal, hogy elavult nézetekkel tömik a fejüket, feláldozzák őket a „múlt oltárán”.

          Ez az állítás idejétmúlt. Ami állandó benne az a szülők figyelmeztetése, ne áldozzák fel gyerekeiket saját neurotikus szorongásaiknak. Azt hiszem ma Amerikában nem áll fenn annak a veszélye, hogy a középosztálybeli szülők feláldozzák gyermekeiket a múlt oltárán, sokkal inkább a jövőnek áldozzák őket. Kevés középosztálybeli amerikai gyerek szenved attól – ami ellen Neill egykor felvette a harcot –, hogy rájuk nehezedve az autoriter vallás súlya. Ehelyett szüleik a jövővel terhelik meg őket. Kora gyermekkoruktól kezdve hallják, milyen fontos, hogy jobbá tegyük a világot. Mások azzal ártanak nekik, hogy beléjük sulykolják: a majdani siker érdekében jelenjüket a felkészülésre kell szánniuk, és magukra kell húzniuk a tanulási verseny kényszerzubbonyát.

          Bizonyos szempontból mégis sok liberális, jól kvalifikált középosztálybeli család áldozza gyermekét a múltnak. Nem azzal, amit Neill leírt, hogy a múlt átélésére kényszerítik őket, hanem azzal, hogy kötelességükké teszik a múlt hibáinak kijavítását. Akár azzal terheljük a gyermeket, hogy a múltban éljen, akár azzal, hogy formálja újjá a jövőt, szülői szempontoknak áldozzuk föl. Túl sok szülő csinál magából bolondot, mert miközben úgy gondolja, hogy hisz a Neill-féle szabadságban, nem garantálja gyermekének azt, amit Neill a legfontosabb előjognak tekint: a jogot ahhoz, hogy a jelenben játszhasson. (Azaz, amint már korábban Neill-t idéztem: hogy 10 éves korában puskával játszhasson.) Ehelyett ezek a szülők arra kérik gyermekeiket, hogy már ebben az életkorban legyenek részesei aggodalmaiknak és dolgozzanak a jövőért.

          Neill hisz abban, hogy a gyermeknevelés során a szülőnek „valamiféle kompromisszumos megállapodást kell kötnie gyermekével. Nem egészséges szülők vagy erőszakhoz folyamodnak (pl. erőszakkal elnyomják a gyereket), vagy elkényeztetik azzal, hogy minden társadalmi előjogot biztosítanak a számukra.” Az erőszakos elnyomás során valamilyen szociális vagy politikai meggyőződést is rákényszerítenek. Neill szerint „a gyermek nincs szabad légkörben, ha hallja apja kitöréseit valamilyen politikai csoport ellen.” Elismeri, hogy nem könnyű a szabadság biztosítása, mert „tartózkodnunk kell attól, hogy vallást, politikát, vagy osztálytudatot tanítsunk neki... Tudatosan sohasem terelném a gyereket afelé, hogy pacifista, reformer vagy bármi más váljék belőle. Minden nézet, amit ráerőltetünk, bűn a gyerek ellen. A gyermek nem kicsi felnőtt, s valószínűleg nem is érti a felnőtt nézőpontját.”

          Ez – állítom – ma éppoly igaz, mint amikor Neill leírta. És remélem minden liberális szülő, aki a szabadság elkötelezettje, rájön, hogyan fosztja meg gyermekét a szabadságtól abban a pillanatban, amikor éppen a társadalom igazságtalanságai, a háború, vagy az intézményrendszer ellen tör ki. A társadalmi igazságtalanságok elleni kirohanással – bár ez sok szülő szemében jogosnak tűnhet – megfosztja gyermekét a legfontosabbtól: attól, hogy saját belső véleményét kialakíthassa, személyes élettapasztalata, nem pedig tekintélyes személyek példabeszédei alapján.

          Neill nem „prédikál a gyereknek arról, hogy a nyomornegyedek léte szégyen a világra nézve.” Nekem szokásom volt, míg rá nem jöttem, milyen hazug módon gondolkodom. Nem mintha nem volna igaz, de ha egyszer nekünk nem sikerült felszámolnunk a nyomornegyedeket, nincs alapunk arra, hogy zaklassuk ezzel a gyerekeinket.

          Ugyanez a helyzet az atomháborúval is. „Manapság a legkisebb gyermek sem kerülheti el, hogy eljövendő háborúról, s az atombombáról halljon. Ha nincs is már tudatalatti félelem a szextől... a bombáktól való félelem mindennapos lesz... Az egészséges, szabad szellemben felnőtt gyermekek nem félnek a jövőtől, örömmel néznek elébe.” Csak akkor kezdenek félni a jövőtől, és ezzel együtt magától az élettől, ha saját félelmeinket átruházzuk rájuk. Neill szerint ezzel beteggé tesszük őket, mert rájuk kényszerítünk valamit, amit úgy nevezünk: „a holnaptól való beteges félelem.”

          Nem kétséges, hogy sokkal elfogadóbbak lehetnénk és kellene is lennünk a gyermekkori szexualitással szemben. De nem osztom Neill meggyőződését, hogy azzal, ha elkerüljük a szexuális elfojtást, s ha szexuális játékokra – leginkább a gyermekkori önkielégítésre – bátorítjuk őket, a világ minden gonoszsága köddé válik, s nem lesz többé gyűlölet vagy háború. Mint ahogy emberképe, Neill szexualitásról alkotott véleménye is egyenesen Reichtől származtatható, a pszichoanalízis korai szakaszából. Neill nem veszi figyelembe az agresszív viselkedés indítékait, amelyek az állatok viselkedését tanulmányozók szerint valószínűleg velünk születettek, vagy legalábbis lelki alkatunk meghatározó részét képezik.

          Egyetértve néhány jelenkori társadalomkritikussal, aki hisz az ember veleszületett jóságában, Neill arra a következtetésre jut, hogy csak a szexuálisan elfojtó (kizsákmányoló) társadalmak számolhatnak azokkal a konfliktusokkal és ellentmondásokkal, amelyekkel nekünk szembe kell néznünk. Figyelmen kívül hagyja Freud észrevételét, mely szerint a társadalomra nézve nem az elfojtás jelenti a legnagyobb veszélyt, hanem az ösztönös agresszió, a pusztításra és önpusztításra irányuló emberi tendencia. Miközben a totális szexuális szabadságot támogatja, nem veszi figyelembe a tényt, hogy a civilizálatlan törzsek körében, ahol a szexuális elfojtás igen csekély, az emberi szorongás mindennél áthatóbb. Ezekben a társadalmakban az embereknek még keményebben kell törekedniük arra, hogy gátat szabjanak szorongásaiknak: tabukon és gyakran pusztító rituálékon keresztül.

          Neill azt is figyelmen kívül hagyja, hogy ezekben a társadalmakban nagyon kicsi az ember szabadsága arra, hogy maga szervezze meg az életét. Ehelyett minden energiája a létfenntartásra összpontosul, s bár elfojtás nélkül él, társadalom sohasem ér el magasabb társadalmi formációt, sem olyan technikai fejlődést, amely megóvhatná őt a betegségektől és az éhínségtől.

          Nem hiszem, hogy az ember szorongás nélkül élni tudna. Miközben igaz, hogy a szorongás neurotikus magatartáshoz vezet, eközben magasabbrendű teljesítmények előidézője is. Minden attól függ, mennyire tudjuk szublimálni és konstruktívan felhasználni. Miközben kiváló eredményeket ér el a neurotikus szorongás csökkentésében, Neill nem veszi figyelembe, amit személy szerint a pszichoanalitikus nevelés elsődleges feladatának tartok: hogy azt az erőt, amely beszűkíti az életünket, olyanná alakítsuk, amely segít kiteljesíteni azt.

          Ugyanebben az összefüggésben, úgy vélem Neill téved, amikor azt gondolja, hogy ha egy 7 éves gyerek ijedten néz egy tehénre és azt mondja: „Nem, nem, mú tehén megesz téged!” mindez azért van mert rosszul nevelték. A kisgyerekek hisznek a szemet szemért, fogat fogért elvben, akárhogy is nevelik őket. Ha mi megesszük a tehén húsát, valószínűleg a tehén is meg akarja enni a mienket. Az ilyesfajta hiedelmek forrása a szorongás, függetlenül a szexuális elfojtástól, amelyben jó néhány destruktív hajlamunk megnyilvánul.

          Miközben osztom Neill aggodalmát a tiltott önkielégítés és az azt követő bűntudat káros hatásai miatt, azt hiszem „túllő a célon”, amikor úgy gondolja, a tűzzel való játék az önkielégítés elfojtásának egyenes következménye. Freud írásából, amely a tűz és a vizelés (fallikus öröm) összefüggéseiről szól, Neill-nek meg kellett volna értenie, hogy okozhat örömet a tűzrakás és a tűz szemlélése. De amíg a tűzzel való játékban a szexuális komponens kiemelkedő szerepet játszik, ez nem csupán, vagy nem legfőképpen az önkielégítés tiltásának, vagy más szexuális elfojtásnak a következménye.

          Miközben nem kétlem, hogy sok gyereknek jobbat tenne, ha nagyobb szexuális szabadsággal rendelkezne, megkérdőjelezem, hogy annyi előny származna a teljes szexuális szabadságból, mint amilyenre Neill számít. Természetesen igaza van amikor azt mondja: „Sokkal kevesebb szexuális bűntény történne a világban, ha a szexuális játékot (s egyáltalán a szexet, teszem hozzá) normális dolognak fognánk fel. Ám ezt megint csak életkornak megfelelően kellene értelmeznünk, a szabadságnak ezen a területen is követnie kell az ember természetes fejlődését. A szabadság feltételezi, hogy a kisfiú belső világát, s a külső szülői befolyást tekintve egyaránt szabadon játszhasson puskával, hogy ez felnőttként már ne érdekelje, mint ahogy gyermekkorában szabadságában kell, hogy álljon a szex iránti érdeklődés is, mindenkori életkorának megfelelően. Indokolatlan félelmek nélkül kell az önkielégítéssel foglalkoznia, de nem szükséges, hogy mindezt provokálóan, destruktívan tegye, vagy akár túlzásba vigye. És természetesen nem kell minden érdeklődését és energiáját – a szociális természetű játékok vagy másokkal való kapcsolata rovására – erre összpontosítania. Mint ahogy gyerekként nem kell nemi aktusban sem részt vennie. Nem kell heteroszexuális kapcsolatokkal helyettesítenie az önkielégítést vagy az agressziót.

          De összehasonlítva Neill mindent átfogó nevelési koncepciójával – amelyet könyvének minden lapja bizonyít – ezek csupán apró fenntartások.

          Amikor az a gyakorlati probléma kerül előtérbe, hogy hogyan kezeljük a gyermek és a szexualitás kérdéskörét, Neill messzemenően józan. Tökéletesen egyetértek azzal a kijelentésével, hogy „sokkal hasznosabb és biztosabb elhalasztani a válaszadást, mint „túl sokat” mondani” a gyereknek a szexről. A szexszel kapcsolatos útmutatások sem túl hasznosak, hiszen ahogy Neill megjegyzi: „egy hasonló útmutatás legtöbbször nem más, mint anatómia és fiziológia lecke.”

          Neill-nek abban is igaza van, hogy legtöbbször magunk sem tudjuk, hogyan tegyük világossá a gyermek számára a szexuális élet kérdéseit, s ez az ami visszatart a magyarázkodástól. Neill akár ma is írhatta volna: „Lehet, hogy a modern szülők nem éreznek különösebb késztetést a szexet elfojtó tanítás iránt, mégis valami hasonlót tesznek, úgy áldoznak a szexualitásnak, mint valami újonnan felfedezett istennek.” Annak ellenére, hogy elméletben túlértékeli a szexualitás jelentőségét, Neill tudja, hogy a túlzásba vitt szex a gyakorlatban összezavarja a gyereket: „Olyan szigorú szabályok övezték korunkban a szexet, hogy képtelenek vagyunk megtalálni a középutat, a természetes utat. Vagy túlságosan szex-mániásak, vagy túlságosan szex-ellenesek lettünk.

          Nem csupán a szexualitás kérdéskörében tereljük gyermekeinket a szorongás irányába, ahelyett, hogy megértenénk és elfogadnánk mi az, ami életkorukban megfelel, azzal is ártunk, ha arra kényszerítjük őket, hogy versenyként éljék át a tanulást. Mivel sokszor ért kritika azért a megjegyzésemért, hogy nem kell mindenkinek főiskolára mennie, és, hogy sok fiatal jobban járna, ha a középiskola elvégzése után valami gyakorlati szakmát sajátítana el, vagy speciális szolgálatban venne részt, örömmel olvastam Neill szavait. „Az évek folyamán észrevettük, hogy azok a Summerhill-i fiúk, akik mérnökök szeretnének lenni, nem sokat bajlódnak a felvételi vizsgával, egyenesen gyakorlati képzést nyújtó intézményekbe mennek.”

          Íme tehát egy recept amely minden gyermeknél alkalmazható, ma különösképpen sok hátrányos helyzetben lévő fiatal számára, akik ugyanolyan jól élhetnének ezzel a lehetőséggel, mint a Summerhill-i fiúk, „akikben meg volt a hajlam, hogy úgy lássák a világot, mint egy hajóinas.”

          Neill hasonlóan károsnak tartja a gyermekekre nézve, ha túl hamar kényszerítjük őket együttműködésre, mintha túl korán kellene elkezdeniük a versengést. „Nincs olyan eset, amikor a gyereket erkölcsi kérdésben irányítanunk kéne. Ez pszichológiai szempontból hibás lépés volna. Arra kérni egy gyereket, hogy önzetlen legyen, hiba volna. Minden gyerek önző, és úgy érzi, övé a világ. Ha van egy almája, egyetlen vágya, hogy megegye. Ha édesanyja arra kéri, ossza meg ezt az almát a testvérével, annak legfőbb eredménye az lesz, hogy utálni kezdi a testvérét. Az altruizmus csak később jelentkezik – természetes módon – s akkor, ha a gyermeket nem tanítjuk az önzetlenségre. Több, mint valószínű, hogy sohasem jelenik meg, ha a gyereket kényszerítjük arra, hogy önzetlen legyen.

          Ismét nem olyan egyszerű a dolog, ahogyan Neill elképzeli. Azt írja: „...nincs szükség arra, hogy bármit is tanítsunk a gyereknek a viselkedésről. Egy gyerek idejében megtanulja hogy mi jó és mi rossz – feltéve ha nincs kényszerítve rá.”

          A gyerek csak akkor tanulja meg mindezt, ha pozitív emberi példa veszi körül, olyan példa, amely elég vonzó a számára ahhoz, hogy annak mentén alakítsa ki saját személyiségét és értékrendjét, s ha a példát olyanoktól látja, akiket csodál és akikkel azonosulni tud. De azonosulásának forrása a félelem. A félelem, hogy elveszti a szeretett személy jóakaratát, tiszteletét, vagy pusztán a jelenlétét. Nincs szocializáció, sem semmiféle tanulás félelem nélkül. Primitív feltételek közepette, a gazdasági élet hiányában félelmünk arra irányul, hogy nem tudjuk megtanulni, hogyan teremtsük elő a betevő falatot. A középosztály körében először a szeparációs félelem jelentkezik, ezt követi a félelem attól, hogy elveszítjük a számunkra fontos személy tiszteletét, végül saját önbecsülésünket is. Mert, hogy mi a jó és mi a rossz, nem isteni adomány, nem is velünk született fogalmak, amiket csak ki kell bontani.

          Ugyanakkor a gyerekeknek elég jó érzékük van ahhoz, hogy tudják mi jó nekik és mi nem, feltéve, hogy szükségleteiket – amiből mindezt megtanulhatják – kielégítették. „Az igazság az, hogy a gyerekeknek sokkal hosszabb időre van szükségük a felnőtté váláshoz, mint ahogy azt általában gondoljuk. Felnőtté válás alatt társadalmi lénnyé válást értek.” Társadalmi lényekké pedig a másokkal való közös élmények során válnak, nem pedig olyan élmények során, amelyben senki más nem vesz részt.

          Ezek azok a szocializációs élmények, amelyeket Neill az élet minden területén éjjel-nappal biztosított. Ez az az adomány, amely a gyermeket szocializálja, nem pedig a veleszületett természete, amely legjobb esetben is csak egy lehetőség, amely sok élettapasztalattal és tanulással váltható valóra. Ez a folyamat időt vesz igénybe, sokkal többet, mint gondolnánk. Ezért van az, hogy a korai elméleti oktatás gyakran eredményez nagyon okos, de teljesen szocializálatlan egyéneket, olyan embereket, akik „sokat tudnak”, de fogalmuk sincs arról, hogyan kell közösségben élni.

          Ha az emberi példa megoldja is mindezt, a gyereket mégsem szabad elárasztanunk sem a jelenlétünkkel – amit így vagy úgy biztosítanunk kell a számára, ha szüksége van rá – sem pedig ajándékokkal, „amelyekből a gyerekek ma túl sokat kapnak, olyan sokat hogy már nem is értékelik.” Az a gyerek, aki túl sokat kap – legyen az játék, elmélet, ösztönzés vagy engedély arra, hogy ne legyen tekintettel másokra – elkényeztetetté válik, képtelen megbecsülni a szabadságot, akár a sajátja, akár másé. „Későbbi életében, mikor az elkényeztetett gyerek felnő, több problémával kell szembenéznie, mint annak, akit agyonfegyelmeztek. Az elkényeztetett gyerek rendkívül én-központú.” Olyan figyelmeztetés ez, amire emlékeznünk kell: a fegyelmezés hiánya hosszú távon ártalmasabb lehet, mint a túlzásba vitt fegyelmezés. Ha ez az a tapasztalat, amit Neill az emberektől megszerzett, akkor érdemes odafigyelnünk rá.

          A legjobb fegyelmezési mód a gyermek számára a szülő és nevelő önfegyelme. Ez az önfegyelem az, ami megóv bennünket attól, hogy szorongásainkat szükségleteinket másokra, különösen gyermekünkre átruházzuk. Ez a fegyelem teszi lehetővé, hogy a gyermek oldalára álljunk ahelyett, hogy őt kényszerítenénk a mi oldalunkra. Ahhoz, hogy a dolgok úgy alakuljanak, ahogy szeretnénk, magánéletünket úgy kell élnünk, hogy gyermekünk számára modellként szolgálhasson.

          Neill élete és munkássága valóban ilyen modell, még akkor is, ha nem értünk egyet elméleti megfogalmazásaival. Reméljük követői megértik őt és nem próbálják meg filozófiáját a működésképtelen gyakorlatba átültetni, de olyan becsületesen élnek majd, annyi tisztelettel saját maguk és mások iránt, ahogy Neill teszi hosszú, rendkívül termékeny és eredményes élete során.

Fordította: Baska Gabriella