Fóti-Péter.hu

 Az elmúlt száz évben az iskolák szebbek lettek, a gyerekeket nem lehet megverni, a tankötelezettség ideje kitolódott egészen a 17 életévig. Természetesen ehhez szükség van az egészet igazgató bürokráciára is. Ezzel együtt jár az is, hogy az iskolában az ellenőrzés erősödött azzal kapcsolatban, hogy mit és hogyan tanulnak a gyerekek. Mi a baj mindezzel?

Generációk szoktak hozzá ahhoz, hogy az iskola olyan, amilyennek most leírom: A tanulók évfolyamok szerint be vannak osztva egy-egy osztályba, az idő legnagyobb részében egy tanárral együtt. A tananyag fel van osztva tantárgyakra, amelyekhez tankönyvek tartoznak. A tudás papír és ceruza segítségével kitöltött tesztekkel ellenőrzi a tanár. A tesztek eredményeit feljegyzik, és az elkíséri a tanulókat iskolai pályafutásuk során. Bármelyiket ezek közül a szentségek közül meg szeretnénk kérdőjelezni, akkor rögtön ellenkezésre számíthatunk a tanárok, a tanulók, a szülök, az adminisztrátorok részéről egyenként vagy az összes csoporttól egyszerre.

Ez a rendszer képtelen figyelembe venni az emberi kultúrából a képzelőerőt, a spontaneitást, a költőit, a művészit. Az iskola egyszerűen felfalja a gyerekek életét, abban az időben, amikor az előbbi dolgoknak még nagy fontossága van a gyerekek fejlődésében. Ugyanez igaz az önkormányzás ügyére is, amelyben szintén fontos az egyéni különbségek figyelembe vétele, a kreativitás, a tolerancia. Az iskola létrehozásának egyik fő célja pedig éppen ez volt, hogy ott a gyerekek önmagukat kormányozva elsajátítsák azokat a képességeket, amelyek a társadalom demokratikus kormányzásához - az önkényuralom elkerüléséhez - szükségesek. Ha a társadalom korlátozni szeretné a hatalmi túlkapásokat általában, akkor erre az iskolában is figyelnie kellene.[1]

Az iskolai falak túlzottan elzárják a gyerekeket azoktól a közösségektől, ahol azok élnek, és ahol sok konkrét dolgot tanulhatnának. Ezzel szemben az iskolai oktatás a legtöbb gyerek számára túlzottan absztrakt, és az iskolázás végeredménye nem az önálló véleménnyel rendelkező állampolgár, aki kész közösségében aktív szerepet vállalni, hanem egy önállótlan mohó fogyasztó, akit ezen túl semmi nem érdekel.

Ennek egyik oka az, hogy a bürokratikus iskolában a tananyagot felaprózzák órákra, azon belül is kisebb egységekre, azután ezeket valamilyen szerkezetbe foglalják, valamiféle értékek nevében. Az így legyártott tananyag csak egy szűk, tehetséges kisebbség számára emészthető. A nagy többség számára ez a fajta tananyag emészthetetlen, csupán szavak ezreit, könyvek százait jelenti, amibe unalom és zavarodottság van becsomagolva.

Az ellenőrzések rendszere nem a tudást méri, hanem csak azt, hogy a tanuló meg tudja-e ismételni, amit a könyvekben, tanári előadásokban hallott. A mai iskola tanítási módszere nagyrészt kizárja azt, hogy a tanuló valódi nehézségeket legyőzve, saját hibáiból tanulva bővítse ismereteit.[2]

Az iskolai rend túlzásba víve, az iskolát egy bezárt dobozhoz teszi hasonlóvá, nem pedig egy hellyé, amelynek ablakai és ajtói vannak a külvilágra.

A tanár szerepe ebben a rendszerben kettős: egyrészt fenntartja a rendet, másrészt pedig tanít. A valóság az, hogy az első funkció a legtöbb esetben felfalja és lehetetleníti a másodikat. A rendtartási funkció elönti az éltetet, és nem marad hely a tanításnak. Mindezen az időről időre bevezetett reformok nem változtatnak semmit, mert azok az intézményrendszer merevségén felmorzsolódnak.

A gyerekek osztályokba sorolása, a tudás leckékre és tankönyvekbe tördelése, az idő kiporciózása kisebb egységekre egy műemlékhez hasonló merevséget kölcsönöz az iskolának, amelyben nincs helye a változatosságnak és az újdonságoknak.

Az iskolarendszer azon az alapelven épült fel, hogy a tudás amit közvetíteni kell adott és egyértelműen meghatározott és igaz. A valódi tudás ezzel ideiglenes, és a praxisban keletkező. Az iskolában azonban a tanuló feladata a tanulás. A tanár feladata azt elérni, hogy a tanuló tanuljon. Ugyanezzel a módszerrel kellene elérniük a jellemfejlődést, és az intelligencia fejlesztését is, de ezeket sem lehet mechanikusan, kimérten rendszerezve és ellenőrizve tanítani.

Az iskola egyik legfontosabb eredeti funkciója az volt, hogy segítsen fenntartani a demokráciát, azzal, hogy az iskola maga a demokrácia terepe, és ott lehetőség nyílik tanulni is a demokráciáról, annak variációiról, formáiról, problémáiról. Ezzel szemben a mai iskolarendszer inkább osztályokba sorol, és hierarchikus felépítésű.

Felvethetjük a kérdést: milyen lenne egy demokratikus társadalom iskolája. Milyen lenne egy demokratikus társadalom kultúrája? Kétségen kívüli az az igazság, hogy a demokrácia állampolgárainak önállóan kell gondolkodni, és nem mások szavait ismételgetni. Amikor ma mégis az iskolákból ilyen emberek kerülnek ki, az nem a tanulók, hanem a felnőttek hibája.

Ha igazából át szeretnénk gondolni, hogy milyen lenne egy valódi demokratikus iskola, milyen lenne a nevelés egy valódi demokratikus társadalomban, akkor három dolgot kellene figyelembe vennünk:

1. az emberi természetet

2. az emberi történelem eddigi folyamát, amik könyvek és egyéb módokon állnak rendelkezésünkre

3. a cselekvést

 A 3 tényezőt össze is kell tudnunk kapcsolni.

 1. Az emberi természet: mindezzel kapcsolatban el kellene vetnünk, mind azt a modern elképzelést, hogy az emberi agy és személyiség egy üres lap, amelyre bármit írhatunk, és azt is, amit a nagy monoteista vallások mondanak, azt tudniillik, hogy a emberi természet rossz. Az ember nem üres lap, és az emberi természet alakítható, és képes a jóra és a rosszra.

 2. Ha elvetjük az 1. pontban megírtakat, akkor világos, hogy ha az emberbe pusztán tudást akarunk tölteni, akkor annak eredménye csak az lehet, hogy az pusztán tudás visszaöklendezésére lesz képes. Valójában az ember maga alkotja meg tudását, amely folyamatban az ember nem csupán elsajátít, hanem maga is alakít. Az ember eddigi ismereteit összefoglaló könyveket inspirációnak és nem örök igazságoknak kell tekintenünk, amelyeket a vezérekhez hasonlóan imádni kell.

 3. Mai kultúránk centrumában a létezés és a tudás áll, szemben a keletkezéssel és a cselekvéssel. Régi hagyományaink magasabb rendűnek tartják a szellemet a testnél, a szellemi munkát a testi munkánál. Egy demokratikus társadalomban ezt az ellentétet csökkenteni kellene, és a többségnek részt kellene vennie a fizikai munkában is.

 A ma létező iskolarendszert azonban más elvek határozzák meg: az iskolarendszer nagy szerepet játszik a társadalmi béke - egy rossz társadalmi béke - fenntartásában, azzal, hogy nagy tömegekkel elhiteti, hogy ők képtelenek az önállóságra, az önálló gondolkodásra, az önálló cselekvésre, az önkormányzásra. Ennek a rossz értelmű társadalmi béke érdekében működik az iskolarendszer, igyekszik az alacsonyabb osztályokat féken tartani, és igyekszik azokat kizárni a hatalomból.

Az iskolarendszer megteremtői és mai fenntartói nem szeretik a bonyolult kérdéseket, mert azok következményei más iskolai praxishoz vezetnének. Az emberi természet rossz volta igazolja a rend fenntartásának szükségességét, az emberi elme üres papírhoz való hasonlítása igazolja azt, hogy a gyerekekbe a tudást be kell és lehet tölteni. Az ellenőrzés vágya fontosabb, mint az egyének fejlődése. Az intézmények stabilitása fontosabb, mint az igazi reform. Egy igazi iskolareform ezzel szemben be kellene emelje az iskolai fontos tevékenységek közé az eredendően gyermekit, a játékot, az eredendően intellektuálist, a párbeszédet, az eredendően közösségi dolgokat, mint a demokratikus tanácskozást, az igazságszolgáltatást, kiegészítve azokkal a tevékenységekkel, amik ma is az iskolában folynak, amit tradicionálisan tanulásnak nevezünk, de amelyek így más célokat szolgálnak majd.