Fóti-Péter.hu

Bevezető

2009 június elején a Tilos rádióban elmondtam, hogy a demokratikus iskolák[1], mint amilyen Summerhill[2] is, olyan lábashoz hasonlítanak, amelyekben nincs túlnyomás, mert a résztvevők kifejezhetik igényeiket, így nem halmozódik fel olyan gőz, amely, ha leveszik a fedőt a fazékról, kicsapna.

Ezzel ellentétben sajnos a normális iskolák, a maguk kényszereivel, állandóan túlzott feszültségben lévő fazekakhoz hasonlatosak, aminek megvan az a veszélye, hogy ha leveszik róluk a fedőt, akkor a gőz kicsap. (Ezt az állandó feszültséget lehet például érezni akkor, amikor gyerekek az uszodában vannak, és az egymás elleni agresszió pillanatonként vibrál, és a gyerekek egymást a víz alá nyomják stb.)

Mindezt pontosabban is szeretném elmondani, egy konkrét példa kapcsán. A példát már évek óta ismerem, mert olvastam róla egy rövid ismertetőt Aaron Falbel amerikai író doktori dolgozatában[3]. Időközben azonban megszereztem a könyvet[4], ahonnan a példa származik, úgyhogy most minderről bővebben tudok írni.

Az eset akkor jutott eszembe, amikor a közelmúltban egy vidéki magyar iskola vezetőjével beszéltem telefonon, - akit mivel megragadták Summerhill elvei - elmondta, hogy a jövő iskolaévben egy szakkört tervez indítani, ahol szeretné kipróbálni, hogy a gyerekeknek nagy szabadságot ad annak kiválasztásában, hogy mivel is foglalkozzanak.

Az itt következő példában egy amerikai író-tanár James Herndon[5] mesél arról, hogy mi minden történt, akkor, amikor ö és tanár társa Frank elhatározták, hogy órájuk alatt a gyerekek szabad kijárást kapnak, és csak azoknak kell a teremben maradnia, akik valamit ott csinálni szeretnének. Erre azért "vetemedtek", mert azt gondolták, hogy azok a kreatív foglalkozások normális óráikon, amit korábban a gyerekekkel csináltak népszerűek voltak. A történtekből számos új dologra jöttek rá, amit tőlük kapva szeretnék magam továbbadni.

Szeretnék mindenkit a túl korai csalódástól óvni, mert sokan első lelkesültségükben azt hiszik, ha kimondják, a gyerekeknek, hogy mostantól szabadok vagytok, akkor a gyerekek lázasan elkezdik majd azt csinálni, ami érdekli őket, és amit eddig nem csinálhattak, mert mindig a felnőttek megmondták nekik, hogy mit kell csinálni. Amikor ez nem történik meg, akkor nagyon gyakran, mint ahogy ezt James és Frank is tette, megpróbálnak a régi – rossz módszerhez visszatérni, és oda a lehetőség: íme bebizonyosodott, hogy a gyerekek nem érettek a szabadságra.

Sajnos azok az évek, amelyeket a gyerekek az iskolában eltöltenek, leszoktatja őket az önállóságról[6], és ezt csak lassan nyerik vissza, ha egyáltalán visszanyerik. Gyakran előfordul, hogy a szabadság olyan teher az arról már leszokott gyereknek, hogy az ellen fordul, aki szabadságot adott neki és követeli, hogy mondják meg neki, hogy mit csináljon.[7] (Erre különösen akkor kerül sor, ha szemben mostani példámmal az osztályteremből nem mehetnek ki a tanulók) Sokan persze élvezik a szabadságot, és nem csinálnak semmit. Nemcsak látszólag, hanem sokáig valóban semmit.

Ezért gondolom, hogy jó dolog lenne, ha bárki, aki ilyesmivel kisérletezik a normális tanítás, vagy egy szakkör idején, gondoljon arra, hogy például legyenek a teremben ahol a gyerekek eredetileg vannak például játékok is, vagy hogy ez alatt az idő alatt ki lehessen menni az iskolaudvarra is. Lehet, hogy ebből az lesz, hogy két gyerek marad benn, de ez nem lesz baj. Azt sem kell várni, hogy a második alkalommal már 5-en lesznek és így tovább. Az a két gyerek fontos, és rájuk kell koncentrálni, és hinni, hogy azzal hogy rájuk koncentrálunk, az a többieknek is jó. Ez a két gyerek akar valamit tudni, a többi éppen nem. Azok játszani, mozogni szeretnének egymással beszélni, olyan dolgokat, amik nem ránk tartoznak. 

Mindenképpen fontos, hogy a szülők értesüljenek arról, hogy ez egy másfajta szakkör, mint a többi, ami csak meghosszabbítása az iskolának.

Ez egy szabad szakkör, aminek ideje alatt a gyerekek maguk válogatják meg, hogy mivel szeretnének foglalkozni, és a szakkör tartalmát az ö érdeklődésük igazítja, itt nem lesz egy előre megadott program, hanem mindig csak egy kis lépés. Ha a gyerekek akarják, akkor kirándulás, ha akarják ... 

Jó lenne, ha mindenki, aki ilyen dologhoz fog leírná a tapasztalatait. Mialatt az ember ír jönnek a legjobb új gondolatok. És nagyon türelmesnek kell lenni, és tudni, hogy a gyerekek ahhoz vannak szoktatva, hogy megmondják nekik, hogy mit csináljanak, és az iskola igy nagyon passzív lénnyé tette őket, akiknek sok idő kell, hogy felbátorodjanak, és kérdezni kezdjenek, mert egy kérdést feltenni nem könnyű. Én, pedig az önbizalom nem a gyengém, mindig nagyon izgatott vagyok, ha egy teremben sok ember előtt kérdést kell feltennem. Torkomban dobog a szívem, azért is mert minden kérdés egy állítás is.

Ennyi bevezető után térjünk a lényegre: Az alábbiak rövid fordításrészletek Herndon könyvének 3. és 4. fejezetéből

Jim és Frank (1) [8]

„Körülbelül egy hónappal az iskolai év vége előtt, én és Frank Ramirez kitaláltuk, hogy az új évre egy új tantárgyat találunk ki. Két órát egymás után, amit ketten tartanánk, és ahol a gyerekek a szokásos kényszerek alól meg lennének szabadítva … legfőképpen attól a szabály alól, hogy az óra alatt tilos elhagyni az osztálytermet.”

…

„A gyerekek önként jelentkezhetnek, és mi értesítettük a szülőket, hogy miféle foglalkozásokat tervezünk tartani. Kiküldtünk információt, és összehívtuk a gyerekeket, akikről azt gondoltuk, hogy ilyesmi érdekelheti őket.”

…

„A huszonöt gyerek, aki jelentkezett különféle okokból tette ezt. Egy részük azért, mert valóban örült, hogy ebben a két órában azzal foglalkozhat, amit korábban a mi óráinkon élvezett. Szerettünk volna művészi dolgokat csinálni: festeni, írni, színházat játszani. A csoport másik részét az vonzotta, hogy nincsenek házi feladatok, hogy nem kapnak jegyeket. Azért jöttek, hogy kidumálják magukat, ődöngjenek, és legfőképp, hogy próbára tegyenek minket. Amit mi ígértünk azt egy hazugságnak, vagy egy csapdának gondolták. Az iskolai normál oktatást ismerték, és megbirkóztak vele, hiszen eljutottak a 7. osztályig.”

….

„Én és Ramirez azt szerettük volna egyszer csak azt csinálni, amit eddig az óráinkon mellesleg csináltunk, amikor a normális munka el volt intézve. Frank már nyolc vagy kilenc éve tanított az iskolában. Az alatt a két vagy három év alatt, amíg én ott voltam, megfigyeltem öt és megtanultam tőle, hogy mit csinál egy normális tanár egy normális órán egy normális iskolában viselkedik. Hogyan tud ott valaki tanítani és élni, a nélkül, hogy ne unatkozna, ne dühöngene, vagy ne örülne meg a miatt, hogy mennyit kell színlelnie. A szülőkkel és az igazgatással való örök összeütközések nélkül, és főleg a nélkül, hogy az embert elbocsátanák, mert ez nekem fontos volt. Frank volt a legjobb tanár, akit én valaha láttam.

Megtöltötte osztályát a művészeti oktatáshoz szükséges anyagokkal, holott valójában angolt és társadalmi ismereteket tanított a hetedikeseknek. És ameddig a többi tanár arról panaszkodott, hogy képtelenek arra, hogy az anyagot a rendelkezésre álló rövid kilenc hónap alatt átvegyék, Frank kijelentette, hogy amit egy év alatt meg kell tanítani, azt hat hét alatt elvégzi és akkor lesz ideje azokra a dolgokra, amihez jobban kedve van.  Az volt a véleménye, hogy a többi tanár azért húzza el mindazt amit tanítania kellene, mert semmi olyasmit nem tudtak tanítani, ami érdekes lett volna, és mert féltek a gyerekektől, hogy mit fognak csinálni, ha nem lehet őket a tantervvel fenyegetni.”

…

„Az általunk meghirdetett Kreativ Müvészet kurzus (KM) a legszörnyűbb kurzus volt, amit csak el tudtunk képzelni. Semmi sem működött úgy, ahogyan működnie kellett volna. Sok dolog volt, amit a helyzetért felelőssé tehettünk például a gyerekeket, akik nem a megfelelő gyerekek voltak. Természetesen az iskola is hibás volt, mert egy olyan atmoszférát teremtett, amiben senki nem csinált semmit, ha nem volt arra kényszerítve.

Két nagyon különböző de egymással összefüggő dolog volt még az, amik a kudarc okai voltak. Az egyik az az volt, hogy mindjárt a kurzus elején minden gyereknek kiállítottunk egy engedélyt, hogy a kurzus idején szabadon mozoghattak az iskola épületén belül, és nem voltak arra kötelezve, hogy az osztályban maradjanak. Ez azért volt kézenfekvő nekünk, mert az iskolában minden alkalommal ha egy gyerek az osztályt el akarta hagyni, a tanár írásos engedélyét kellett kérnie, ráírva azt is, hogy hova mehet a gyerek.”

....

„A gyerekek persze nagyon lelkesek voltak, és az első napon nem is tettek mást, mint állandóan megkérdezték, hogy engedélyük valóban azt jelenti-e amit jelent. Ettől annyira bedühödtem, hogy végül ordítva azt mondtam: igen ez azt jelenti, hogy bármikor kimehetnek, és mindenhova mehetnek az iskolában, és ha még egyszer valaki ezt megkérdezi, akkor begyűjtöm az összes engedélyt. Erre elhitték.

Másodszor megmutatkozott, hogy mindaz, hogy a mi nagyszerű előkészületeink mindarra, amit csinálni lehetne, mindaz ami egy kreatív, lelkes, boldog, értelmes tanításhoz vezetett volna szerintünk, nem hozta izgalomba a gyerekeket. Legtöbbjük semmit nem akart mindebből csinálni.

…

csak a szaros kimeneti engedélyüket akarták úgy használni, ahogy azt mi kigondoltuk, és kimentek az osztályból, bolyongtak az iskolában, aztán visszajöttek, azután újra elmentek…Amikor kimentek, azt mondták: itt nincs mit csinálni, és amikor visszajöttek azt mondták: Ott kint sincs mit csinálni.

…

„Néhány napig tanárok és felvigyázó gyerekek jöttek hozzánk és kérdezték, hogy valóban korlátlan kijárási engedélyük van a gyerekeknek… és mi azt mondtuk: igen.”

…

„Nem tudok jobb tantervet ajánlani, mint a korlátlan kijárási engedélyt. Egy idö után Frank és én a kétségbeesés szélén voltunk, de kezdett nekünk felderengeni, hogy a mi módszereink, amelyek a normális tanítás során beváltak, hamisak voltak. Mindez egyszerű volt. Miért csináltak a gyerekek a normális tanítás során olyan nagy kedvvel kreatív dolgokat? Természetesen azért, mert azok jobbak voltak, mint a szokásos dolgok.”

...

„mindaz, amit nálunk csinálhattak jobb volt, mint dolgozatot írni, vagy tesztet kitölteni. Azt is tudták a gyerekek, hogy a tanárok valami bolondos ötlettől vezérelve szívesebben tanították ezeket a dolgokat, jobb jegyeket adtak. De mindez csak arra az órára volt igaz, ahol az embernek az egész óra alatt ülnie kellett, és valamit csinálnia kellett, ha nem akart megbukni. Ha az ember, mint én és Frank ezt a két feltételt eltörli, mint azt én és Frank – ártatlanságunkban eltöröltük, akkor az ember egy rövid pillanatra megéli az igazságot.

Egy más világban találtuk magunkat, aminél semmi nem lehetett rosszabb. Szembe kellett nézni azzal, hogy mindaz, amiről azt gondoltuk, hogy a gyerekek szívesen csinálnák, ha szabadok lennének a többi tanár idétlen óráitól, nem voltak mások, mint amit mi gondoltunk, hogy szívesen csinálnák, ami minket érdekelt. A gyerekek csak azért mutattak érdeklödést, mert minderre eddig abban az időben került sor, amikor valaminek történni kellett, és senki nem tehette meg, hogy csak üljön, és ne csináljon semmit.”

….

„Körülbelül hat héttel a KA kurzus kezdete után elmondtuk ezeket a gondolatainkat a gyerekeknek és megpróbáltunk egy kemény kurzust átverni.

Mivel senki nem csinál semmit, mondtuk, a gyerekeknek, akik csendben a helyükön ültek, ezentúl feladatokat kaptok, amiket meg kell csinálnotok. Ezen nincs mit változtatni.

Felháborodás, Csalódottság gúnyos nevetés volt a válasz. A gyerekek mindenféle virágnyelv helyett egyszerüen hazugnak neveztek minket. Emlékeztettek engem a kurzust meghirdető szavaimra. ... Elmondták, hogy ez a régi nóta: A tanár bejelenti, hogy a gyerekek részt vehetnek a döntési folyamatokban, de ha ez nem úgy működik, ahogyan azt a tanár elképzeli, akkor az visszaveszi a szavát. (Mindez emlékeztet engem arra, ha az ember hivatalos tekintélyét leveti, de ezt privát igyekszik megtartani. A gyerekek erre úgy reagálnak, hogy azt mondják neki, amit valóban gondolnak.) Azt mondták, hogy ennek a kurzusnak az egyetlen előnye a szabadság, valamit csinálni: jönni-menni, és ha ezt megszüntetjük, akkor át fognak iratkozni egy másik kurzusra.”

Meg, Lily és Jane

„Azt gondolom, hogy mindezt a felháborodást le tudtuk volna szerelni, ha Meg, Lily és Jane nincsenek ott. Ők voltak a hősök. Ők pontosan azt csinálták, amit Frank és az én terveim szerint mindenkinek csinálnia kellett volna: ők az egész idő alatt csináltak valamit.

A kurzus első napján még az egyikük odajött hozzánk, hogy egy újságot csinálnának, mégpedig nem a szokásos unalmas iskolai újságot, amelyet a tanárok csinálnak, aminek nagy részét aztán maguk írják. Miután ezt elhatározták, néhányan közülük elkezdték a kijárási engedélyüket használni, de Meg és Lily rögtön dolgozni kezdett az újságon. Mag beszerezte az anyagot és szerkesztett, Lily leírta a dolgokat, és szervezte a sokszorosítást, Jane pedig illusztrációkat rajzolt. Mivel senkitől semmi segítséget nem kaptak, végül maguk csinálták meg az egész újságot. ….Miközben az újság elkészült egy másik irodalmi újságot is terveztek, amelynek címe “Végtelen” lett volna, és megpróbálták osztálytársaikat rábeszélni arra, hogy írjanak az újságba. Ebben az igyekeztükben azonban nem voltak sikeresek. …Én és Frank megpróbáltuk a gyerekeket erre biztatni, de szintén eredmény nélkül.

Ezért azután azt gondoltuk, hogy legalább ez a három gyerek támogatni fogja abbeli törekvésünket, hogy visszatérjünk a reakciós tanítási módszerekhez, hogy mindenkinek írni, festeni, vagy rajzolni kelljen, de ebben tévedtünk. … Ők is fenyegettek minket azzal, hogy fellázadnak. Jane kijelentette, hogy ebben a tanévben semmit nem fog rajzolni, vagy festeni, ha mi öt arra fogjuk kényszeríteni. Mag azt mondta, hogy az ugyan kár, hogy senki nem ír semmit az újságba, de azt is mondta, hogy a kényszer hatása alatti írásnak semmi értéke nincs. Akkor a gyerekek felvehetnének egy Újságírás kurzust.

Megpróbáltam érvelni. Mi a helyzet most mondtam: ti megpróbáltatok valamit csinálni, de nem sokra jutottatok a többiek segítsége nélkül, mert azok csak csellengtek. Nem lenne jobb, ha mindenki az újságnak dolgozna? Igen mondták, de csak akkor, ha azok ezt igazán szeretnék. És ez így ment körbe-körbe. Meg aki egy nagyon intelligens lány volt és jól tudta magát kifejezni elmondta: Még egy újságírás kurzuson is csupán két vagy három gyerek van, akik valójában egy újság számára szeretnének írni, és ehhez még tehetségük is van. Az összes többiek csupán azért írnak, hogy ne bukjanak meg, de amit írnak az nagyon unalmas. Ezért van aztán az, hogy az újságírás tanárnő ezeket az unalmas dolgokat nagyon át kell írja, és ezért néz ki aztán az újság úgy, mint amit a tanárnő irt, de ami a legrosszabb: az unalmas írások unalmasak maradnak akkor is, ha átríják őket.

Jó újságot - tette hozzá - éppen olyan emberek írnak, akiknek ehhez tehetségük van, és akik ezt a munkát akarják csinálni. És az is igaz, hogy a világon a legtöbb ember nem ír újságot, nem ad ki újságot, és talán nem is olvas újságot. Miért ne lenne ez ugyanígy egy osztályban is?

Ami a fontos, az az, hogy az újság jó legyen. Ha a tanárok ragaszkodnak ahhoz, hogy mindenki részt vegyen, akkor abból egy rossz újság lesz. A két dolog egyszerre nem megy, próbálta nekem elmagyarázni – tehát nekünk el kell határozni, hogy mit akarunk.

Ekkor Frank és én elhatároztuk, hogy a mi reakciós gondolatinknak várniuk kell. A „Végtelen” továbbra is megjelent. Az osztály a normális iskolai osztályok mértékével továbbra is egy káosz maradt. De ha a szolidaritás mértékének a „Végtelent” veszem (gondolom ma), akkor az osztály a szolidaritás erős érzésével tölt el. Például azt, ha egy szám a sokszorosításra készen állt, azt mindenki tudta. Ezen a napon jöttek a gyerekek, és sokszorosítottak, hajtogattak és minden osztályba elvittek húsz példányt, és ehhez az állandó kijárási engedélyüket használták. Amikor ezzel kész voltak, leültek, átnézték a „Végtelent”, beszéltek róla, kritizálták, és értékelték, hogy ez a szám, jobb vagy rosszabb mint az előző. Mindezt úgy tették, mint aki részese a „Végtelennek”.  Az első szám után Magnek nem kellett többet írnia, Jane-nek nem kellett minden rajzot egyedül megrajzolnia, Lily pedig több segítséget kapott, mint amennyire szüksége volt. Az újság cikkei az iskola többi osztályából jöttek. Előálltak. Csak úgy áramlottak hozzánk a történetek. Mindenütt voltak titkos írók. És a gyerekek a KM kurzuson elolvasták őket és értékelték. A „Végtelen” továbbra is megjelent, és az egész osztály büszke volt rá, újra és újra és jogosan. Mi csináljuk, mondták. Tényleg. Ki más?”

Greg

„Volt az osztályunkban egy szőke gyerek, akit Gregnek hívtak. Az egész év folyamán megőrjített minket. Nem akart semmit csinálni, csak élvezte, hogy ki be járkálhat, hogy a WC-ben dohányozhat stb. stb. Egy tipikus 13 éves volt. Már odáig jutottunk, hogy arra gondoltunk, hogy át kéne öt tenni egy másik osztályba, hátha az jobb lenne neki. Egy nap Greg feje felett összecsaptak a hullámok, amiért az egész év folyamán semmit sem csinált. A gyerekek elömenetlét figyelő tanároknak feltűnt a sok rossz jegy, és megkérdezték a tanárok véleményét Gregről. A válasz az volt, hogy Greg semmirekellő. Ennek nyomán meghívták Greg szüleit, és ö ott állt szemben az iskolaigazgatóval, a tanácsadókkal, tanáraival szemben, akik mind azt mondták, hogy Greg értéktelen. Az egyik elmondta, hogy a helyesírás órán nem csinál semmit, hogy a természettudomány órán sem csinál semmit és így tovább. Mindezeket meghallgatva Frank és én hirtelen rájöttünk, arra, hogy Greg tulajdonképpen rendben van. Emlékeztünk arra, hogy Greg mindig segített, ha össze kellett hajtogatni az újságot. Segített beszerezni egy létrát, amikor a színházi előadáshoz erre szükségünk volt a világítás miatt. Pontosan tudta, hogy melyik osztályban hány gyerek van, amikor szétosztottuk a "Végtelen" c. újságot , és így tovább: mindig ott volt, amikor valamit tényleg csinálni kellett, és így számunkra egy pillanat alatt világossá vált, hogy egy segítőkész, éber, és felelős fiatalember volt, és ezt meg is mondtuk. Minden oldalról nagy csodálkozás. Tud-e helyesen írni? Mit tud az ó-egyiptomi birodalomról? Csinált-e könyvtartót? Mi mindezek ellenére szilárdak maradtunk: ezzel a gyerekkel minden rendben van. Meggyőződésből beszéltünk, mert tudtuk, hogy ez igaz. Ez egy nagy előrelépés volt nekünk. Csak később értettük meg önmagunkat: ez a trehány gyerek valóban rendben volt. A mi KM kurzusunk nem lenne jobb nélküle, sőt rosszabb. És mindezért a mi kurzusunk is mégis valahogy rendben volt. Amikor kijöttünk a megbeszélésről azon gondolkodtunk, hogy mi is történt velünk.

Jim és Frank (2)

Valami történt azután, ami oda vezetett, hogy a két tanár megtalálta természetes tekintélyét, és ez összehozta az osztályt is. Herndonnak és Ramireznek elege volt abból, hogy bosszantsák magukat az osztály miatt, ami valójában nem létezett. Rájöttek, hogy a helyzet lehetőséget ad nekik, hogy az órák idejét a maguk számára hasznosítsák.

Az év vége felé elhatározták, hogy készítenek egy filmet közösen, aminek a „Sólyom visszatérése” címet adták, és amelyik egy iskolában játszódó detektívtörténet volt. Egy hétvégén kigondolták a forgatókönyvet. A film valami olyasmi volt, amit meg szerettek volna csinálni, ami izgatta őket.

„Frank és én hétfőn az iskolába jöttünk, és nagyszerűen éreztük magunkat. Javasolni fogjuk a gyerekeknek, a KM kurzuson, hogy készítsünk egy filmet? és hallgassuk azt, hogy nincs kedvük hozzá, vagy azt, hogy itt nincs mit csinálni!, és megpróbálni őket rávenni erre? Az ördögbe - nem.

Nem jutott eszünkbe, hogy megkérdezzük őket, hogy nem akarnak-e egy filmet forgatni. Mi akartunk egy filmet forgatni, és ezzel tölteni az év hátralevő részét. Nem érdekelt minket, hogy a gyerekek mit tudnának kezdeni a filmkészítéssel. Nem akartuk próbára tenni kreativitásukat. Ha ezt akartuk volna, akkor valami konstruktívabb dologgal állunk elő, mint például demokrácia az osztályban. Ennek ellenére röviddel azután, hogy elkezdtük a filmezést önkéntesek sokasága jelentkezett, hogy csinálni akarják a filmet, játszani akarnak a filmben, ők akarnak az operatőrök lenni, vagy díszleteket akarnak csinálni. Összeállt egy kiterjedt közösség, egy cselekvési energia működött, és a film révén létrejött az a szerves folyamat, amelyre Herndon a kurzus eleje óta számított.

----

Hétfő délután hozzákezdtünk a forgatáshoz. ... Egy csoport gyerek és én figyeltük Frankot, amint elkezdte az első felvételt. Én azt mondtam a gyerekeknek, aki akar, az kijön velünk az udvarra, vagy bennmarad az osztályban. Számosan szerettek volna bent lenni a filmben, mások pedig nem. Mi kiválasztottunk szereplöket, és elmondtuk a történet fő vonalait. ...

....

Ebben a stádiumban Frank úgy döntött, hogy az eddig elkészült filmet előhívja, mielőtt tovább filmezne. És amikor az előhívott film visszajött, és amikor ezt bemutattuk, akkor vált a filmkészítésből egy film. Mindenki látta, hogy mi is akar ez lenni, több gyerek állt elő javaslatokkal, hogy mi is történjen legközelebb, ketten Operatőrök akartak lenni, és mindenki szeretett volna szerepelni. Így történt azután, hogy amikor a következő napon az egyik korábbi szereplő azt a mondatot mondta: Szegény Juli halott, akkor százszámra (legalábbis így látszott) jöttek rendőrök minden irányból. Így lett azután két új operatőrünk....

Így azután a film története egészen máshogy alakult, mint mi azt egy vasárnap délután elgondoltuk...

Frank és én ki lettünk szorítva, és nem voltunk továbbra se rendezők, se operatőrök, se szervezők. Mialatt az első felvételek után arról beszélgettünk, hogy mi is legyen a következő felvétel, egy Phil nevű fiatal, a javaslatot leírta, és elkészített egy produkció tervet. Ettől kezdve ö volt a rendező, mert ö ezt szerette volna csinálni, és ki tudta mondani a produkció-terv szót.

A két operatör átvette szerepünket, ugyanazon okokból – ök operatörök szerettek volna lenni értettek hozzá és csinálták. A rendezö tanácskozott Frankkal és az operatörök megértették, hogy én is szeretnék filmezni, és hagytak is egy két jelenetet filmezni, és megmutattak egy két fogást. Egy pár gyerek átvette tölünk az alcimeknek krétával való felirását a földre a tenniszpályán. Mások azzal törödtek, hogy a tömegjelenetekben elég szereplö legyen. Egyszerüen bementek az osztályokba és azt kiálltották: „Szükségünk van egy tömegre!” (Senkinek nem jutott eszébe, hogy a tömegjelenetet a déli szünetben vegyük fel, amikor nem kellett volna megszakitani a tanitást). A KM órák ideje a 7. és 8. ora volt az idö, amikor a filmet forgatták. Minden más feledésbe merült: nem beszéltek tovább arról, hogy mi legyen a szabad mozgást engedélyezö papirokkal, nem tettek fel kérdéseket, hogy kinek milyen jogai vannak, hogy mit jelent a lógás, nem mondták, hogy itt nincs mit csinálni. Mindez feledésbe merült. Frank és én beszéltünk erröl egymással és megállapítottuk, hogy elégedettek vagyunk. Nem azért mert a KM kurzus jól müködött, hanem azért, mert a film jól müködött. Amikor esett kinnt az esö, bent ültünk minden feszültség nélkül az osztályteremben, és lelkiismeretfurdalás nélkül nem csináltunk semmit. Mit is kellett volna csinálnunk? Vajon nevelési szempontból helyes volt-e ez? Igen, mert valójában nem semmit tettünk, hanem arra vártunk hogy elálljon az esö. Ez egy óriási különbség.

----

Azután jött a nagy premier. Mindenhova plakátokat ragasztottunk a sztárok és a közremüködök neveivel. Kérdöiveket sokszorositottunk, hogy megtudjuk a közönség reakcióit. Székeket állitottunk fel a zenetermben, abban az elefánthoz hasonló épületben, amelynek nem voltak ablakai, amit egy esztelen épitész tervezett, mert az egész ugyan modern volt, de használhatatlan. De egy filmbemutatónak jó volt. Mi bemutattuk a filmet ujra és ujra, mindig 100 másik gyereknek. Minden vetitést megnéztünk és mindenkinél többre tartottuk magunkat. Ezzel telt el az év végéig az idö. Amikor éppen nem vetitettük a filmet, akkor egymás között a filmröl beszéltünk. A filmkészítéshez két hónapra volt szükségünk. 22 és fél perc hosszú volt és 25 dollárba került.

Herndon megpróbálta megérteni, hogy mi is történt. A válasz a kérdésre az volt, hogy mindaz amit eredetileg a KM kurzussal önmaguktól kérdeztek az volt, hogy szerették volna megtudni, hogy mit is szeretnének csinálni. Az eredeti terv nem válaszolt erre a kérdésre, és ezért az egész kurzus eredeti terve nem ért egy fabatkát sem.

Mi végre megértettük: Ha az ember megállapodik abban, hogy nem fenyegeti a gyerekeket osztályzatokkal, és beleegyezik abba, hogy a gyerekek bármikor elhagyhatják a termet, a nélkül, hogy bárkit megkérdeznének, akkor az ember belép egy új világba. Ebben az új világban a tanár eredeti szerepe – utasításokat adni – nem működött (senki nem volt kötelezve, hogy azokat kövesse), akkor logikus volt, hogy a tanár másik szerepe (amit mi funkcióképesnek hittünk), az, hogy a tanár animátor és feladatadó, szintén nem fog működni. Ez volt az, amit a gyerekek a maguk módján mondani akartak, amikor arról beszéltek, hogy itt nincs mit csinálni. A gyerekek nem akarnak maguk körül animátorokat, e helyett valami egészen mást kívánnak, egy új tanárszerepet. Milyen tanárszerepet szerettek volna? Mi volt a döntő különbség azok között a dolgok között, amit Frank és Jim a gyerekeknek kitaláltak és a között, amit a „Sólyom visszatérése” jelent? A különbség mindössze annyi, hogy az elsőként mondott dolgok közül Frank és Jim csupán a gyerekeknek ajánlották, de maguk nem akarták csinálni, míg az utóbbihoz nagy kedvük volt nekik maguknak. Miért gondoljuk azt, hogy a gyerekek nagy örömmel végeznek el feladatokat, amelyekhez nekünk magunknak nincs nagy kedvünk, és amit önszántunkból soha nem csinálnánk? Ez első pillanatban örült dolognak hangzik. De valójában ez az a feltételezés, ami szerint mi magunk évek hosszú sora alatt magunk ragaszkodtunk, és amihez még ma is a tanárok legnagyobb része ragaszkodik, holott mindez idiótikus. Vajon amikor a matematika tanár hazamegy akkor otthon egyenleteket old meg? Vajon az angoltanár otthon mondatokat elemez?

A gyerekek azt szerették volna, ha emberek lennénk. Emberek. Magunkat mint ilyet definiáljuk. Ahhoz az egyszerű szabályhoz tartanák magukat, hogy az emberek inkább egyformák, mint különbözőek. Amit te nem akarsz csinálni, azt mi sem akarjuk. Amikor te tapasztalatokat gyűjtesz, abból valószínűleg mi is ismereteket kapunk. Valószínűleg nincs fontosabb lecke ennél. A gyerekek nem szeretnék, hogy valaki őket „oktassa”, valamit csináltasson velük. De azt sem akarják, hogy valaki magukra hagyja őket. Mindaz nagyon izgatja őket, amit mi érdekesnek tartunk, ami számunkra valóban fontos. És nem csupán hallani szeretnének mindezekről a dolgokról, hanem gyakran szeretnének ezekben az aktivitásokban részt venni, velünk együtt cselekedni. Az élelmiszer áruházban a bevásárló kocsiba ültetett gyerek nem csupán azét kapkod a kirakott tárgyakért, mert azok vonzó külsejűek, hanem azét is, mert mi is ezt tesszük. Ugyanezért veri a számítógép billentyűjét a kisgyerek a felnőttek sebességével. Ugyanezért veri a zongora billentyűit egy Rubinstein vagy Horowitz méltóságával. A gyerekek „éhesek” minden autentikus (őszinte) felnőtt megnyilvánulásra. Utalásokat arra, hogy mit cselekszik, mit csinál, mi az ami a világban történik ami értékes, amivel ők maguk is foglalkozhatnak. Csak amikor mindezt kultúránk normái szerint átformáljuk, úgy hogy az egy tantervvé válik, amelyben a tanár a mindentudó kormányos szerepét veszi át, akkor ebben a folyamatban széttörünk valamit a gyerekekkel való kapcsolatunkban, és tetteink elvesztik mágikus varázsukat.