Fóti-Péter.hu

A.S. Neill (1883-1973) halála, mint ahogy élete is Magyarországon észrevétlen volt. Utóélete is jóval később kezdődött. Bár néhány értelmiségi ismerte nevét, és bár voltak néhányan, akik hallottak róla, vagy olvastak tőle valamit, a csak magyarul olvasó közönségnek 2004-ig kellett várnia, hogy a Neill neve alatt megjelent - Harold Hart által Neill korábbi műveiből összeszerkesztett - bestseller megjelenjen magyarul. A könyv a “Summerhill – A pedagógia csendes forradalma” címet viseli és a 2001 kiadó adta ki. A könyv ma is kapható még a könyvesboltokban. Saját kis könyvem, amelyben Neill életműve és iskolája jelentős helyet foglal el 2009 tavaszán jelent meg a SAXUM kiadónál az “Útmutató rebellis tanároknak – gyerekeknek és szülőknek” címmel. Sem a neill-i bestseller sem az én Neillröl szóló könyvem nevezhető magyar könyvsikernek. Maga Neill sem sejtette 70 éves születésnapján 1953-ban, hogy micsoda mozgalmas 19 év vár még rá, és hogy 1973-ban bekövetkező haláláról a New York Times kéthasábos nekrológban fog megemlékezni.

Neill Summerhill alapítása évéül 1921-et adta meg, szemben a nekrológban szereplő 1924-el Valójában ekkor alakult meg az iskola a Drezda melletti Hellerauban, amit Neill vezetett. Az iskola később, 1924-ben költözött Angliába, amit a nekrológ írója az iskola alapítási évének nevez. Annyiban valóban igaza is van, hogy az iskola 1924-ben vette fel a Summerhill nevet.

Rögtön a nekrológ elején szerepel a mondat, hogy Summerhillben a gyerekek önmagukat kormányozzák. A magam részéről mindig is azt gondoltam, hogy ez így nem fedi a valóságot: Az iskolának valójában egy gyerek-felnőtt önkormányzata van, és helytelen elfelejtkezni a felnőttekről. Egy külön gyerek világ csak irodalmi művekben létezik, mint a Legyek Ura (Golding), vagy a kétévi vakáció (Verne), vagy az Insu Pu (Mira Lobe) azt bemutatja.

Ugyancsak felkiáltójelet tennék a nekrológ első Neill idézete után:

“Az a véleményem, hogy a gyerek eredendően bölcs és realista” írta “Summerhill: A radical approach to Child rearing” című 1960-ban megjelent könyvében. “ A gyerek addig fog fejlődni, amíg azt a képességei lehetővé teszik, ha szabadon hagyjuk minden felnőtt befolyástól”

Szemben az idézettel szerintem a gyerekek fejlődése valójában nagyon is attól függ, hogy milyen környezetben fejlődnek. Nem létezik olyan, hogy gyereki fejlődés minden felnőtt befolyás nélkül, hiszen tudjuk, hogy a vadonban kitett csecsemők nem tanulnak beszélni, és elvadulnak. Amiben Neill-nek igaza van, az az, hogy ennek a felnőtt-gyerek környezetnek a minősége döntő. Sokkal jobb lenne Thomas Gordont követve azt mondani, hogy a felnőttek, ha tanácsot adnak gyerekeinek, akkor azt a filozófiát kellene követniük, hogy tanácsot adni az egy maximum egyszeri aktus! Kéretlen tanács esetén még ez is sok! A probléma az, hogy a felnőtt világ nagyon gyakran nyaggatja a gyerekeket, kényszeríti őket a felnőtt tanács elfogadására. Ez káros. De ahogyan Neill fogalmaz, az sajnos félrevezető. Amikor Neill követői újra és újra ezt az igazságot ismételgetik valójában kárt okoznak. Valójában a felnőtteknek hátrébb kellene húzódnia, tanácsot csak akkor szabadna adnia, ha azt kérik, és akkor is csak egyszer, de az önmagában fejlődő gyerek képe illúzió. Az is igaz, hogy a gyerekek a felnőtt világ értékeit átveszik, HA ezt a világ nem akarja rájuk erőltetni, ha ez a világ nem rombolja önállóságukat, ha nem látja el őket kéretlen tanácsokkal, ha nem kényszeríti őket arra, hogy mások akarjanak lenni, mint amik belülről szeretnének. Sajnos sok felnőtt ezt teszi öntudatlanul, mert félti gyereke jövőjét, vagy mert saját életével való elégedetlenségét plántálja öntudatlanul tovább. Neill-nek ez a mondata azt sugallja, hogy mindenkiben csupán egy lehetőség van, ami vagy valósággá válik vagy sem. Valójában mindenkiben sok lehetőség van. Ezek közül sok van, amelyek az egyénnek magának elégedettséget okoznak, és a közösségnek egy hasznos embert. Persze számtalan van, és ezek megvalósulásában egy korlátozó embertelen közeg is közrejátszik, amelyek egy boldogtalan emberhez vezetnek, aki a közösségnek is „haszontalan“, mert neurotikus, mert bűnöző, stb. Fogalmazzunk tehát úgy: a gyerekben rejlő számtalan jó és rossz lehetőség közül a társadalmi elvárások ma sajnos sokszor olyanok, hogy a rossz lehetőségek valósulnak meg. Neill is és sokan mások is keressük azt a társadalmi/felnőtt hozzáállást a gyerekhez, amely azt biztosítja, hogy a gyerek boldog és hasznos legyen.

Neill saját eszméinek félreértelmezése ellen sokat harcolt. Az egyik ilyen félreértelmezés az volt, hogy Neill nevében mindent megengednek egy gyereknek, mint ezt a nekrológban a heverőn ugráló féktelen gyerek példázza. Neill a szabadság és annak túlhajtása között két területen tett különbséget. A tanulást a gyerek magánügyévé nyilvánította, és ezen a területen a teljes szabadság híve volt. Pontosabban szólva tiltakozott a tanítási kényszer ellen, amit a felnőttek teljes természetességgel támogatnak, és ami a mai iskolarendszer egyik alappillére. A közösségi életben azonban nem hirdette a teljes szabadságot, hanem azt az önkormányzat keretében korlátozta. A közösség ügyei a közösség ügyei. Persze itt sem minden. A nagyobb közösségeknek bizonyos a nagyobb közösséget érintő kérdésekben hatalma van a kisebb közösségek felett. Ezt azonban egy jó rendszer korlátozza. Világos, hogy elvileg egy ország törvényei érvényesek kellenek legyenek Summerhillre. Azonban itt is kell még egy különbséget tenni: vannak olyan kérdések, amelyeket joggal dönt el a nagyobb közösség, mert az valóban mindenkinek a közös ügye. Így dönt joggal bizonyos külpolitikai ügyekben az angol parlament, de joggal dönt arról is, hogy beszedje az adókat, amiből az ország úthálózatát karbantartják. Vannak azonban kérdések, amelyben valójában jogtalan törvényhozásról van szó, ahol az angol parlament valójában korlátozza Summerhill és a summerhill-i gyerekek lehetőségeit olyan ügyekben, amelyek valójában nem tartoznak rájuk. Erről persze örök vita folyik, de ide tartozik az ha az angol hatóságok elő akarják írni, hogy mikor és miről szóljon a tanítás. (Ez a kérdés, és még számos más nem érinti Anglia többi lakóját, és joggal elvárható, hogy Summerhill polgárai ebben a kérdésben maguk dönthessenek) Ebben a kérdésben egy parlamenti döntés vitatottá tétele két dolgot érint: egyrészt magát a döntést, másrészt azt, hogy vajon a parlament jogosult-e a kérdésben dönteni, nem rabolta-e el a Summerhilli közösség, vagy a Summerhilli gyerekek és felnőttek egyéni autonómiáját. Sajnos ilyen világossággal nem fogalmazott Neill. Neill az alternatívákat korának gyermekeként a Szocializmusban látta, és nem vette észre, hogy az un. demokráciában is léteznek alternatívák. (centralizált az autonómiákat tagadó vagy decentralizált az autonómiákat tiszteletben tartó és támogató) A kommunizmussal is szimpatizált egy ideig, míg be nem látta, hogy Summerhillje a kommunizmusban nem létezhetne, mert az minden alternatívát kiirt és csupán az állami iskolarendszert tűri, és az iskolarendszere nem különbözik lényegesen a kapitalista iskolarendszerektől.

Nem vethetjük a nekrológ szerzőjének szemére, hogy nem említi, hogy Neill az egyetem elvégzése után nem kívánt tanárként dolgozni és 1912 és 1914 között Londonban enciklopédia szerkesztőként és újságíróként tevékenykedett. Érdemes megjegyezni, hogy Neill az iskolaigazgatói széket az első világháború kitörésének köszönhette. Egyrészt elvesztette korábbi munkáját a háború kitörése miatt, másrészt a katonai behívások miatt üresen maradtak iskolaigazgatói helyek. Elképzelhető, hogy a tradicionális iskolarendszerben, normális időben egy Neill soha nem juthatott volna oda, hogy eretnek nézeteit egyáltalán kipróbálja. Ha pedig kipróbálta a nézeteket és azok számára elfogadhatóak voltak, akkor ezzel megnőtt bátorság és kedve ugyanezt a szabadságot máskor is megszerezni, és a korábbi kísérletet megismételni. Aki részletesebben megnézi Neill fiatal éveit pontosan látni fogja, hogy Neill körül voltak emberek, akik hátráltatták abban, hogy kibontakoztassa önmagát, és számosan olyanok is, akik segítették. Éppen az utóbbiak emberi kvalitásai azok, amiket Neill kiemel, ami alapján később Summerhill tanárait kiválasztja: olyan emberek, akikben megvan a természetes tekintély: tanítani, hatni tudnak kényszer és erőszak nélkül. Azokat tanítani, azokra hatni, akikben ott a kíváncsiság. Mert a tanár csak akkor tud adni, ha a másik fél kapni akar. Aki nem akar támaszkodni a gyerekek feletti hatalomra, amit a mai iskolarendszer jórészt törvénytelen (lásd fentebb) mert az egyéni privátszférába és az iskolaközösség belügyeibe beleszólva magához kaparintott és nem akar elengedni. A Summerhilli iskolában Neill igyekezett a világot ebben az értelemben a talpára állítani.

Neill sokszor hangsúlyozta azt, amit a nekrológ is említ:

"inkább alakítjuk az iskolát a gyerekhez, mint a gyereket az iskolához"

Mindez ma közhely, és sokan ezt állítják magukról, miközben az ezen elven épülő iskolák nagyon különbözőek egymástól. Neill persze ez alatt mindazt értette, amit elvetett a tradicionális iskolából, és ami helyett valami újat hozott létre. A gyerekhez alakított iskola mindazon túl, amit eddig elmondtam elismeri a gyerek jogát arra, hogy maga válassza meg azt, amivel foglalkozni akar (persze bizonyos korlátok között). Ezek a korlátok azonban nagyon szélesek, és magukba foglalják a korlátlan játékot is. A munkavégzés Neill sajátos pontja volt. Gyerekként kényszerűen végzett krumplisszedés arra késztette, hogy a munkát anatémának tekintse, holott a gyerekek önbecsülését bizonyos munkák nagyban fejlesztik, nem beszélve arról, hogy ha a munka érdekes, akkor az fejlesztheti a gyerekek problémamegoldó készségét is. Neill tiltakozása itt a kizsákmányoló jellegű munka ellen szólt.

Ugyancsak a gyerekhez alakított iskola sajátossága volt, mint azt a nekrológ említi:

"a gyerek, aki meg akarja tanulni az osztás nagy számokkal, meg fogja ezt tanulni akárhogy is tanítjuk.”

Neill a várakozás pedagógusa volt, hitt abban, hogy a gyerekek különböző irányban ÉS különböző sebességgel fejlődnek. Az uniformizálás rombolja képességeiket, elzárja fejlődési utjaikat. Az iskola például azt képzeli, hogy az aktív írásbeliséghez út vezet a kényszerű olvasás- és írástanításon át. Sokkal inkább igaz, hogy a mechanikus írás olvasás tanítás oda vezet, hogy a gyerekek közül sokan utálni fognak olvasni és írni. Summerhill szabadsága lehetőséget ad a gyerekeknek arra, hogy azt és akkor olvassanak, amihez kedvük van, akkor és arról írjanak, ami fontos nekik. Neill minden fogadkozása ellenére van valami új abban, ahogyan Summerhillben a tanítás folyik. Új és nem új: visszatérés a kezdetekhez, ahhoz, hogy a tanítás párbeszéd.

Neill nem csupán az újfajta iskola, hanem egy újfajta családi nevelés apostola is volt. Mindezt lánya az iskola mai vezetője így fogalmazta meg:

„Családot nevelni egy fantasztikus utazás, és nem kell, hogy egy megpróbáltatássá legyen, mint az gyakran történik. Hétköznapi bölcsességgel, jó humorral, és a gyerekek és felnőtt egyenlő jogainak ismeretében, amely elismeri különbségeiket is, a szülőknek nem kell megismerni, amit dackorszaknak, vagy teenager lázadásnak nevezünk, és élhetnek egy nyugodt környezetben barátok között, azok helyett a konfliktusok helyett, amit magunk körül láthatunk minden nap.

Jó érzéssel tölt el, hogy mennyien olvassák Neill műveit és írnak nekem. Sok könyve – nem csupán a híres Summerhill a 60-as évekből – lett lefordítva egy tucat nyelvre, és a könyvek ma is hatnak. Sok ember írta, hogy a nem csupán élvezték olvasni a könyveit, hanem azok olvasása megváltoztatta az életüket.” (Neill and Summerhill)”

Az iskola vonatkozásában pedig Neill egy nagyobb közösséget tekintve adott újat, amit ma is még kevesen értenek meg. Egy korábbi írásomban így igyekeztem ezt összefoglalni:

Neill nem csupán egy más gyakorlatot valósított meg az iskolában, hanem minderről egy másik nyelven is beszélt. Egy nyelven, amely egy másik emberképet céloz: az önkormányozó, önszabályozó embert. Természetesen ez az ember nem létezik közösség nélkül. A mai társadalom azonban tömegével egy másfajta embert termel. Neill úgy fogalmazta, hogy a mai világban az emberek nem vagy csak félig szabadok. Ezeket az embereket termeli a mai család, a mai iskola. Lényeges döntéseket életükről mások hozzák meg. Természetesen a szabad ember ezzel ellentétben nem azt jelenti, hogy az ember minden döntését maga egyedül hozza meg egy légüres térben, hanem azt, hogy egy autonóm közösség tagjaként részt vesz a közösség döntéshozatali folyamatában. Lesznek igényei, amelyek összeegyeztethetők a többi ember igényeivel és olyanok is, amelyek nem.

Ez a szelekció az önkormányzás folyamatában valósul meg. Ez a folyamat nem lezárt, mert egyrészt a körülmények, másrészt az emberek változnak. Ez a helyzet kizár minden merev szabályrendszert.

A hierarchia emeletein állók mindig is igyekeztek meggyőzni beosztottaikat, hogy a hierarchián kívül csak az anarchia létezik. Neill és követői azt magyarázzák, hogy van harmadik út az alávetés, és a fejetlenség között. Ahogyan létezik az egyén szintjén az alávetés és az agresszivitás között az asszertivitás, az ember, aki ki tudja mondani szégyenkezés nélkül az igényeit, úgy létezik a merev hierarchia és a káosz között a demokratikus közösségi önigazgatás. A merev változatlan szabályú rendszerek és a szabályok nélküli káosz között vannak olyan közösségek, amelyek tagjaiknak nagyfokú autonómiát biztosítanak, ahol a közös élet széles területét átfogó szabályok közös döntések eredményei, ahol a közösség tagjai ki merik mondani igényeiket, és képesek elviselni azt, hogy a többiek is ezt teszik.

Számomra ez Neill öröksége.