|
Amikor az újságírónak készülő Alexander Sutherland Neill 1914-ben a háború kitörése miatt elvesztette állását, és katonai alkalmatlansága miatt megpályázott egy megüresedett iskolaigazgatói állást, maga sem tudta, hogy olyan döntést hozott, amely egész életére ki fog hatni. Az első világháború körüli időszak egyébként is az az időszak volt, amikor sok új fogalmazódott meg az iskolákról. Ekkor indult útjára a Montessori mozgalom és ekkor alapította Rudolf Steiner az első Waldorf iskolát. Neill mindkettőjükkel hadilábon állt. Montessori túlzottan szisztematikusnak, rendszeretőnek és tudományosnak tartotta, Rudolf Steinerrel is az volt a baja, hogy Steiner azt állította, hogy tudja, mire van szüksége a gyereknek. Neill máshol kereste a gyógyírt: Életére nagyobb hatással volt G.B. Shaw, Freud, és egy nálunk méltatlanul ismeretlen amerikai pedagógus Homer Lane. Ezeknek az embereknek a gondolataiból és gyakorlatából alakította ki Neill az 1920-as évekre azt az iskolát, amely mind a mai napig működik Angliában Londontól 150 km-re északkeletre egy kis városka szélén.
Az iskola ahol a gyerekek az iskolai társadalmi élet kérdéseiben a felnőttekhez hasonlóan egy-egy szavazattal döntenek a heti gyűléseken, és ahol az órák csak a tanárok számára kötelezőek, sokak számára mind a mai napig nehezen érthető.
A modern világban a gyerekek nem dönthetnek arról, hogy mit tanuljanak, és az iskolai házirendet is a tanárok döntik el, még ha ebben elvileg például nálunk a választott diákönkormányzatnak vétójoga van. Neill, és az iskolát ma vezető lánya Zoe Readhead úgy gondolják, és úgy vélik az élet nézeteiket igazolja, hogy gyerekeinket túlzottan sokáig tartjuk gyámkodás alatt. Azok a szülök, akik elolvassák Neill könyveit, amelyek közül egy 2004-ben végre magyarul is megjelent, és találkoznak az iskolában végzett emberekkel tapasztalhatják, hogy az ott felnőtt gyerekek nem vallanak szégyent sem tudás, sem emberség dolgában. Summerhillben a gyerekek nem csupán az órákon tanulnak, hanem az önkormányzati üléseken, az iskola könyvtárában, játék közben, és egymással beszélgetve. Mindez azonban kényszer nélkül történik. A tanároknak nem kell fegyelmezéssel tölteniük az időt, hanem taníthatnak, mert az órákon olyan gyerekek ülnek, akik azt választották, hogy az adott tárgyat meg akarják tanulni, az adott tanártól.
Egy a BBC-ben 2008 elején bemutatott játékfilm, két gyerek történetét meséli el, akik különböző okok miatt kerültek Summerhillbe: Muddy egy másik iskolában idegösszeomlást kapott, Ryannak is ez már a harmadik iskolája lesz. Ryan egyik éjjel ellopja Muddy pénzét, de észreveszik, és a közösségi gyűlésen annak ellenére hogy tagadja tettét, arra ítélik, hogy heti részletekben adja vissza a pénzt Muddynak. Muddy életét az nehezíti az iskolában, hogy szülei homlokegyenest ellenkező nézeteket vallanak: anyja azt szeretné, ha korábbi összeomlása ellenére Muddy minden lehetséges dolgot megtanulna, míg apja azt gondolja, hogy Muddynak elsősorban szabadságra van szüksége, és arra, hogy élvezze gyerekkorát. Muddy először anyja tanácsait követve tanul, de fokozatosan elragadja az iskolai élet, amelyben a játéknak, az önismeretnek sokkal fontosabb szerepe van. Amikor ezt anyja megtudja, el akarja vinni Muddyt az iskolából. Muddy elkeseredésében egy olajfestékkel telt dobozt dob egy tábortűzbe, ahol az felrobbanva meggyújtja az iskola egyik épületét. A tettet Muddy először nem akarja magára vállalni, hanem Ryant vádolja, akit szintén láttak a tűz közelében. Ryanre, ha tette bebizonyosodik a javító intézet vár. Az önkormányzati ülés viharosan zajlik. Ryan tagadja tettét, de nem hinnének neki, mert hiszen éppen kicsivel korábban lopáson érték tetten. Muddy nem tudja elviselni, hogy hazugsága Ryan életét ilyen mértékben tönkreteheti, és beismeri, hogy ö a felelős a tüzért. A film végére mind Muddy, mind Ryan élete további fordulatok után egyenesbe kerül.
88 éve tekintik Summerhillben a gyerekeket felelős polgárnak, és a legfontosabbnak azt tartják, hogy önállán döntsön arról, hogy mit akar tanulni, és igazi szava lehessen az iskolai élet irányításában. Egy bátorító iskola, amely igazolja, hogy a gyerekekben meg lehet bízni.
|
