Fóti-Péter.hu

Fóti Péter: A kényszermentes iskola elvei és gyakorlata

Elöadás a Közoktatás-vezetők Országos Konferenciáján, Pécsen 2010 Szeptember 22.

 

Az iskola eszméje – ha nem is a mai bürokratikus formában - az egyike a leghatalmasabb társadalmi felfedezéseknek, amivel rendelkezünk. Az iskola legmélyebb szükségletünkön alapul, és motivációt ad, amelyet nem tudunk letagadni, még ha akarnánk se. A tanítás a felnőttek kevés természetes funkciójának egyike. Nem adhatjuk fel, ha a gyerekekkel szemben állunk. Ez az igényünket a fiatalok, akik öröklik világunkat – elfogadják. Elképzeléseiket saját egyéniségükről, büszkeségüket, igényeiket jogaikra abból építik fel, amit mi kínálunk nekik, sőt ebből képezik ideáljaikat is. Egyszerűen nem tudom elhinni, hogy ezek a dolgok olyan erőtlenek lennének, hogy mi a képzést erőszakra kellene alapozzuk, ennek minden káros következményével.

(George Dennison: The Lives of Children 1969)

Kedves Kollégák!

 Remélem, nem haragszanak a megszólításért, hiszen Kollégák csak egy nagyon tág értelemben vagyunk, mert jómagam sem tanár nem vagyok, sem közoktatás vezető. Amikor a megszólításon gondolkodtam, el szerettem volna kerülni a „Kedves Hallgatók” formát, mert nem szeretem a szót. Igaz ugyan tudom, hogy a hallgatás azt is jelentheti, hogy valaki a hallgatás felszíne alatt a legnagyobb szellemi aktivitást fejti ki, és követi az előadót, mégis jobban szeretem a Kolléga megszólítást, mert abban a partneri viszonyok jobban kifejezést nyernek.

Amiért a megszólítás mégis igaz lehet az az, hogy jómagam is sokat gondolkodom azon – önökhöz hasonlóan – hogy milyen legyen a nevelés, hogyan viszonyuljunk a gyerekekhez. Ezt tettem már akkor is, amikor 1987 és 1990 között az Országos Pedagógiai Intézet Iskolakutatási Osztályán dolgoztam, Mihály Ottó vezetése alatt, aki eddig az évig ennek a konferenciának a védnöke volt, és ezt teszem azóta is, amióta 1990-ben Ausztriába házasodtam, és ott élek egy Bécs közeli nagyobb faluban.

Amikor előadásom címét kitaláltam, abban igyekeztem összefoglalni valamit, amit ez a húszéves időszak számomra jelentett. Valamikor ennek a húsz évnek volt egy nagy fordulata, ami elválasztja azt az embert, aki 1990-ben elhagyta ezt az országot, és aki ma vagyok. A változásra azután került sor, hogy 1999-ben megszületett a fiam, és arról kellett gondolkodnom, hogy hogyan neveljem, neveljük öt. A folyamatban biztosan nagyon fontos szerepet játszott valamikori kollégám Vekerdy Tamás, akit a jelenlevőknek biztosan nem kell bemutatni. Számos estén át fordítottam feleségemnek Tamás „Kérdezz felelek” c. könyvsorozatából. E mellett azonban más hatások is értek: Nem idézem fel itt aprólékosan az út állomásait, csak egy könyvet emelek ki, aminek hatása meghatározó volt: Elolvastam egy az angliai Summerhill iskolában 9 évig nevelőtanárként dolgozó Matthew Appleton könyvét, aminek címe angolul: „A Free Range Childhood” alcíme pedig: „Self Regulation at Summerhill School. Magyarra ezt valahogy így fordíthatnám: „Egy szabad gyerekkor” – „Önszabályozás a Summerhill iskolában”.

Nyilván vannak sokan a teremben, akik azt gondolják, hogy ez a könyv megőrjített engem, mert azóta, olyan helyeken érzem magam jól, amelyek ehhez az iskolához hasonlatosak. Ezek a helyek pedig egyrészt meglehetősen ritkák, másrészt meglehetősen különösek. Aki valami képet szeretne erről kapni annak ajánlom annak a filmnek a megtekintését, amit a CBBC készített és mutatott be 2008 januárjában, és amit magyar felirattal meg lehet nézni a You Tube on a (http://www.foti-peter.hu/Summerhill-Drama.html) oldalról elindulva.

Biztosan vannak a teremben olyanok, akik már látták ezt a filmet, és akik a filmből sokat megtudhattak Summerhill emberi oldalairól, hogy hogyan segít a gyerekeknek korábbi iskolai sebeik gyógyításában. Itt most azonban a Summerhill iskola és a demokratikus iskolák egy másik vonatkozásáról szeretnék beszélni.

Megpróbálom elmondani, hogy miért különös hely ez a Summerhill, és mi az, ami engem ebben a helyben vonz, mi az, ami arra késztet, hogy megpróbáljak embereket meggyőzni arról, hogy a hely nem különös, hanem valójában ez a hely a normális, és az úgynevezett normális iskolák különösek.

Hogy mindezt érthetőbbé tegyem kitaláltam egy ábrát, amelyen három koncentrikus kör látható: A legbelső körben a tanulás szó áll, a középsőben az iskola/család szó szerepel, míg a legkülsőben a társadalom szó.

  1. tanulás
  2. iskola / család
  3. társadalom

Mint minden általánosítás természetesen támadható, és azért választottam ezt a tagolást, mert elfogadom azt, hogy az iskolában a nevelés egyik fontos aspektusa a tanulás. A középső kör azért kapott kettős megnevezést, mert a család és az iskola azok a fontos színterek, ahol a tanulás folyik, a harmadik szintér a társadalom pedig magába foglalja mindezeket.

A három koncentrikus kört két körszeletre osztottam fel, és az egyikre, a nagyobbikra azt a feliratot tettem, hogy tradicionális gondolkodás a nevelésről, míg a kisebbre azt a feliratot tehetném, hogy egy alternatív nézet a társadalomról, iskoláról, családról és a tanulásról.

Az ábrával szeretném azt is éreztetni, hogy tudom, hogy a nézetek, amiket kifejtek egy nagyon kis kisebbség nézetei. Mindezt teszem annak a tudatában, hogy egy kisebbségnek lehet természetesen igaza a többséggel szemben, de a kisebbségnek illik mégis a tények tudatában lennie. Nem kívánom magamat és a hasonlóan gondolkodókat illúziókban ringatni: egy törpe kisebbség vagyunk, reményünk mégis az, hogy növekedünk, és növekedni fogunk.

Nem gondolom ezzel együtt, hogy miénk a bölcsek köve: mindazokat, amiket elmondok évek alatt lassan tanultam meg, és tanulok tovább. Tanulok, nem csupán a hozzám hasonlóan gondolkodóktól, hanem mindazoktól is, akik másképp gondolkodnak. Azért is jöttem el ide, mert hiszek abban, hogy a párbeszédre szükség van. A Summerhill-i és a többi önmagát demokratikus iskolának nevező helyeknek ugyanis a legfontosabb két tevékenysége a játék és a beszélgetés. A kettő nem is választható el egymástól, hiszen a játék alatt sokszor beszélgetünk is. Azért sem választható el a két dolog egymástól, mert a játék a gyerekkor egyik vezető tevékenysége, amelynek szerepét éppen a tradicionális nevelési gondolkodás túlzottan háttérbe szorítja.

Így érthető, amikor elmondom, hogy nagyszerűen éreztem magam, amikor megnéztem a magyar TED egyik videóját (http://tedxbalaton.com/videok/index.php?video[video][keyvalue]=33), amelyen Kovácsné Nagy Emese mesél a hejökeresztúri -i iskoláról, ahol a táblás játékok fontos szerepet töltenek be a faluközösség, és az iskola életében. Hasonló volt a Summerhill-i iskolát 1921-ben alapító A.S Neill (1883-1973) gondolata is, amikor nem korlátozta azt, hogy az iskolában mennyit játszanak a gyerekek. Szakított tehát azzal a gondolattal, ami még az alternatív pedagógiák némelyikét is fertőzi, hogy a játék valami gyerekes dolog, valami, amit vissza kell szorítani annak érdekében, hogy a gyerekekből felnőtt legyen.

Mindezt azért is tette, mert meggyőződése volt, hogy a játék alatt tanulás folyik. Mindezt csak akkor lehet megérteni, ha szakítunk a tanulás a tradicionális iskolában szokásos felfogásával. Itt a tanulás jórészt a tanítási órára koncentrálódik, és benne a tanítás játssza a döntő szerepet.

Summerhillben ezzel szemben azt gondolják, és gondolom én is, hogy megszületésünk pillanatától kezdve mindig tanulunk. Ez persze így közhely, és szeretnék konkrétabb lenni: Mi, akik a demokratikus iskolákat propagáljuk, látjuk, hogy a családi életben és az iskolában mennyire fontos a szabad játék, amelyben a felek állandóan egyeztetnek, alakítják a játék szabályait. Szeretnék egy példát mondani: A fiammal gyakran játszunk az étkezőben focit. Korábban ezt labdára összehajtott zoknival tettük, most egy kis és puha bőrlabdával, amely nem veri szét a berendezést. Amíg a fiam kisebb volt, a játék kiegyensúlyozott volt, de mióta ö sokkal jobban focizik nálam, mindig vereséget szenvedek. Hogy ezt kiegyenlítsük tegnaptól kezdve egy 10-es meccs elején kapok 4 gól előnyt. Igaz, hogy még így is majdnem mindig vereséggel hagyom el a pályát, de azért gyakran előfordul, hogy a győzelem közelébe kerülök. A szabályokat tehát úgy alakítjuk, hogy mindenkinek esélye legyen a győzelemre. Így tesznek a gyerekek maguk között is, és mindez őrületesen fontos előjátéka annak, amire az iskolai/családi önkormányzatban is szükség van. A családi és az iskolai önkormányzat is ugyanerre szolgál: megtalálni a szabályokat, amelyek mellett mindenki élvezi, nemcsak a játékot, hanem szélesebb értelemben az életet.

Remélem érthető, amit mondok: a gyerekek a szabad játékban a játék szabályairól egyezkednek, az iskolai önkormányzatban, pedig az iskolai élet szabályairól egyezkednek. Ehhez hozzátartozik, hogy ahogy a játékban természetesen részt vehetnek a felnőttek is, ugyanúgy az iskolai önkormányzatban is ott vannak a felnőttek. Ott vannak, és ahogyan a játékban azonos súlya van a szavuknak, ugyanúgy azonos a súlyuk az önkormányzatban is.

Ezt pontosítani szeretném: ahogyan a játékban is, elképzelhető, hogy valakinek tapasztalatai alapján nagyobb súlya van a döntésben, ugyanúgy az önkormányzatban is szavai nagyobb súllyal esnek latba. A végső döntésben azonban, ha szavazásra kerül sor, akkor mindenkinek egy szavazata van, tanárnak és diáknak egyaránt.

Szeretnék itt néhány korlátozó megjegyzést tenni. Természetesen az iskolai önkormányzatban, ahogy egy családi önkormányzatban sem dől el minden kérdés az önkormányzati üléseken. Bár a demokratikus iskolák gyakorlata is különböző, Summerhillben a tanárok felvétele és elbocsátása például nem az iskolagyűlés hatásköre. Summerhillben vannak biztonsági rendszabályok, amelyeket szintén az iskolaigazgató határoz meg egy személyben. Ugyanúgy természetes az, hogy az iskolagyűlés nem hozhat olyan szabályokat, amelyek ellentétesek a ország fennálló törvényeivel.

Most szeretnék egy lépéssel tovább menni: A demokratikus iskolák életében érvényesül egy fontos szabály, ami valóban különös hellyé teszi ezeket az iskolákat: a formális tanár vezette tanulásban való részvétel nem kötelező. Mindezeket indokolja mindaz, amit korábban elmondtam: az iskolában tanulás nem csupán az órán folyik, hanem a játékban is, az önkormányzatban is. A formális tanításban való részvételre kényszerítésnek – úgy gondoljuk – negatív hatása lenne mindezekre a tanulási formákra. A demokratikus iskolák tananyagának egyik ki nem mondott alapja pedig egy társadalomkép, amelyről most szeretnék valamit mondani, remélve, hogy ezzel érthetőbbé teszem ennek a látszólag képtelen szabálynak a jogosságát.

Milyen társadalomra szocializál a mai iskola? Milyen társadalmat képzel el a demokratikus iskola? Azt gondolom, hogy nyugodtan válaszolhatunk úgy, hogy mind a kettő egy demokratikus társadalmat képzel el. Ez nem csoda, hiszen demokráciában élünk, pláne a demokratikus iskola még a nevében is viseli ezt az értékválasztást. Akkor ezzel gondolhatnánk a kérdés le is van zárva. Pont. Persze ez nincs így. Demokrácia és demokrácia között őrületes különbségek vannak. Ezt tudjuk, hiszen a mai világban a világot alkotó országok nagy részében már parlamentáris demokrácia van. Ugyanakkor láthatjuk, hogy a demokráciák egymástól nagyban különböznek. A demokráciának véleményem szerint van egy centralizált és egy föderativ-decentralizált változata. Másképpen van egy alulról építkező és egy felülről építkező demokratikus modell, amelyet követhetünk. Az államok döntő többsége a felülről építkező, centralizált demokráciát követi, és csupán egy kisebbség az, amelyik az alulról építkező demokrácia felé kacsingat. Történelmileg az USA függetlenné válásának idején követte ezt a modellt, és e felé a modell felé hajlanak például ma a skandináv országok is.

Ez a demokrácia modell volt az, amelyet a demokratikus iskolák mozgalmának egyik első ideológusa is követett, amikor kijelentette:

“A tanár, aki osztályát a büntetésektől való félelemmel kormányozza, az egyik leghatásosabb befolyást teszi a gyerekre, hogy az ellentmondásos viszonyban legyen a társadalommal. Taníthatja a gyerekeket pontosságra az aritmetikán keresztül, a gondolatok kifejezését az olvasáson keresztül, de nem taníthat társadalmi felelősségtudatot a történelem és a földrajz tanításával, azt akarván bizonyítani, hogy a köztársaság jobb, mint az önkényuralom, anélkül, hogy az osztályteremben ne köztársaság lenne, hanem önkényuralom."[1]

Ez a kijelentés egy robbantó erővel bíró gondolat. Megvalósítása még robbantóbb volt. Annyira robbantó, hogy a Summerhill-t alakító A.S. Neill egész életében ezt az elvet követte, és az iskolát egy gyerek-felnőtt köztársasággá alakította. Az iskolának van belső törvényhozása és belső igazságszolgáltatása. Ha ezeket elmondom, akkor világos: a demokratikus iskola ennek az elképzelt föderalisztikus, alulról építkező társadalomnak a része, amely az iskolaközösségeknek teljes autonómiát biztosít saját ügyeik intézésében. Így talán érthetővé válik annak a könyvnek az alcíme („Önszabályozás a Summerhill iskolában”), ami miatt beleszerettem Summerhillbe: A demokratikus iskola saját ügyeit önállóan intézi. Nem szaladgál felsőbb szervekhez, hogy azok oldják meg a belső konfliktusokat. Természetes, hogy ezért az iskola nem élvez támogatást a felsőbb szerveknél, mert a felsőbb szervek létjogosultságuk egy részét éppen ebből szerzik, hogy megoldják azokat a konfliktusokat, amelyek egy részét maguk generálják.

Mindezzel a demokratikus iskola nem teszi kétségessé a társadalom hierarchikus felépítését, de azt a hierarchiát a mainál sokkal laposabbnak, sokkal funkcionálisabbnak képzeli. A hierarchiában nem szabadna a hatalomnak a mai mértékben koncentrálódnia. A hierarchiának csupán azokkal a kérdésekkel szabadna foglakoznia, amelyek a helyi szinteken nem dönthetők el, mert a szélesebb közösség tagjait érintik. Ilyen kérdések természetesen léteznek, és ezért van jogosultsága egy föderatív berendezkedésnek. Amitől azonban meg kellene szabadulni az a túlzott centralizáció, a döntések felcsúszása a hierarchia felsőbb emeleteire, és ami ezzel együtt jár a dominanciára alapuló emberi viszonyok.

Természetesen tudom, hogy mindaz, amit elmondtam számos kérdést vet fel, amelyeken talán érdemes tovább gondolkozni. Befejezésképpen szeretnék visszakanyarodni oda, ahonnan elindultunk a társadalomképpel foglalkozó rész felé: miért van az, hogy a demokratikus iskolákban a gyerekek számára az iskolás típusú, tanár vezette tanulásban való részvétel nem kötelező: a demokratikus iskolák, mint elmondtam egy olyan társadalomképben gondolkodnak, amelyben a kényszerek szerepe csökken, ahol a megegyezések szerepe növekszik, ahol a domináns viszonyok helyét egyre erősebben a partneri viszonyok veszik át. A tradicionális iskolában sajnos ma, és ez éppen az óralátogatás kötelező voltában is megnyilvánul a dominancia(alá-fölérendeltségi) viszonyok uralkodnak. Ez megmutatkozik az egész iskola felépítésében is, abban, hogy az iskolákban nincsenek közös felnőtt-gyerek tanácskozások, nincsenek közösen elfogadott szabályok, csak un. jogosítványok, amivel a gyakorlatban nem lehet élni. Amikor a demokratikus iskola a tanulást a partneri viszonyok részeként fogja fel, akkor ez logikus kiegészítése annak a törekvésnek, amely a decentralizált, alulról építkező demokrácia felé mutat. Erre mutat az ilyen iskolák felfogása a tanulásról is, amely hangsúlyozza, hogy a tanulás nem egyszerűen tudás átadást jelent, ami megfelelne a mai iskolában folyó gyakorlatnak, hanem a tanulás egy párbeszédes folyamat, mindazokról a kérdésekről, amelyet a jövő generáció tesz fel az előtte járónak, és kérdezni nem könnyű, és őszinte kérdések felvetése csak a szabadság légkörében lehetséges.

Köszönöm a figyelmüket!

 

Demokratikus tanuló közösség

Bürokratikus iskola

Tanulás

Szabadon választott

A tanuló aktivitása az elsődleges

Kívülről meghatározott

A tanár aktív

Iskola-otthon

Tanári diploma # szakértelem

Mindenki lehet szakértő –

Közös tanácskozás – önkormányzat, egy ember egy szavazat

Minimális gyámság

Tanári diploma = szakértelem

A tanár szakértő

Demokrácia a tanárokra vonatkozik, a gyerekeknek diák-önkormányzati képviselete van

Maximális gyámság

társadalom

Föderatív demokrácia

Centralizált demokrácia

politikus

Szerény, átengedi a döntéseket a közösségnek, ha az a közösség egészére tartozik.

Mindentudó, a legokosabb

 

További irodalom:

Tanulás

Iskola – Család

Társadalom

Politikus

Linkek



[1] W. David Wills: Homer Lane/ Georg Allen & Unwin Ltd London 1948 87.o.

kapcsolatfelvétel: peter.foti@runbox.com

Péter Fóti ©2009.
Látogatók száma 2008 május 15. óta:
Egy kis látogató statisztika