Egy korábbi irásomban (Gyerekek és papagájok) arról irtam, hogy hogyan vezetnek bizonyos szülöi és tanári gondolkodás- és magatartás módok ahhoz, hogy a gyerekek önállótlanok legyenek. Mindezt szeretném jelen cikkemben kiegészteni, egy speciális tanári (és bizonyos eseteben szülöi) gondolkodás és magatartásmóddal.

A kérdés amelyet a következökben szeretnék megvizsgálni igy hangzik: Ártalmas-e az, ha a tanárok az iskolában a gyerekeket szórakoztatják?

Általános vélemény az, hogy az a tanár egy jó tanár, aki a gyerekeknek jó „szórakozást” biztosít az órán. Sajnos ezért azután sok tanár szórakoztatja a gyerekeket, és nem gondol arra, hogy ezzel felelőtlenségre neveli őket.

Ezt a kérdést azért érdemes átgondolni, mert nagyon erős kapcsolatban van olyan fontos kérdésekkel, mint amilyen az, hogy ki legyen felelős azért, ami az osztályteremben történik, vagy hogy vajon a tanulók számára lehetőséget kell-e adni arra, hogy magukra vállalják az iskolai tevékenységekről való döntés felelősségét?

Számos gyerek, aki számára ugyan mindaz, ami az osztályban történik nem túl érdekes, de mégis figyelnek a tanárra. Mindezt azért teszik, mert ha zavarnák a munkát, akkor a tanár valamilyen elfoglaltságot találna nekik, amiért zavarták az órát. E helyett elfogadják, hogy a tanár szórakoztassa őket, mert ez jobb alternatíva, mint unatkozni.

Valójában a tanárok tudnak olyan dolgokat mutatni az órákon, amelyek megragadják a gyerekeket. Gondoljunk például kémiai kísérletekre, amelyekben a keletkező vegyületek hirtelen új színekben pompáznak, vagy olyan fizika órára, ahol az elektromosságtól égnek áll a gyerekek haja. Mindezek, bár a gyerekek figyelmét hosszabb rövidebb időre leköthetik, mégis inkább szórakoztatásnak minősülnek, mert a gyereket minden nem készteti arra, hogy a jelenségek mögötti mélyebb ismeretek iránt érdeklődjenek. A kísérletek maguk valójában rövid ideig tartanak, és a gyerekek figyelmét is csak rövid időre ragadják meg.

Természetesen a tanárok célja az, hogy a figyelemfelkeltő kísérlet bevezetője legyen egy egész órás, vagy hosszabb elmélyült munkának. Ennek a munkának az lenne a célja, hogy a tanulók megtanuljanak valamit, ami a tantervben le van fektetve. Ezeknek az érdekes kísérleteknek az ereje kevés ahhoz, hogy valójában stimulálja a gyerekeket arra, hogy kövessék a tanárt és megtanulják a tanterv által előirt tananyagot.

Tantermi szórakoztatásról beszélhetünk akkor, ha a tanuló érdeklődik az iránt, ami éppen az osztályban történik. Sajnos ezek a pillanatok kevesek ahhoz, hogy ebből komoly érdeklődés legyen. A szórakoztatás végével az érdeklődés is véget ér, és nem alakul ki belőle olyan igény, ami az osztálytermen kívül is magával ragadná a gyerekeket. Mindez azért történik így, mert a gyerekeknek nincsen beleszólása abba, hogy a tanár milyen anyagot ad elő nekik. Persze a tanterv megköti a tanár kezét is. Nagyon ritkán fordul elő, hogy mindaz, amit a tanár előad, a gyerekekben olyan érdeklődést vált ki, hogy azok maguk tovább dolgoznának a kérdésen, hozzáolvasnának, könyvtárba mennének stb. stb. Valójában az történik, hogy a gyerekek szórakoztatása éppen elveszi tőlük azt az időt, amit azzal tölthetnének, hogy maguk válasszanak olyan tevékenységeket, problémákat, amelyek izgatják őket. Ezért káros a gyerekek szórakoztatása. A gyerekek szórakozása egyben felelőtlenségre nevelésük is egyben. A tanár magára vállalja annak felelősségét, hogy előkészíti az órát, de ugyanez a felelősség vállalás egyben azt is jelenti, hogy a gyerek felelőtlen marad. A gyerek számára elveszik egy lehetőség arra, hogy felelős döntést hozhasson azzal kapcsolatban, hogy mivel szeretné tölteni az idejét.

A tanár a gyereknek megmondja, hogy mivel töltse idejét, és egyben felmenti a felelősség alól. Mindez egy veszélyes társadalmi jelenséghez vezet: Egy társadalom, amely sok olyan emberből áll, akik nem viseltek soha felelősséget, állandóan olyan személyeket keres majd, akik megmondják, hogy mit tegyen. Nem minden ilyen ember lesz azután olyan jóindulatú, mint a tanár.

A felelőtlenség egy komoly társadalmi probléma, mert a felelőtlen emberek tömegei olyan emberek hatása alá kerülhetnek, akik őket ártalmas, emberellenes, veszélyes dolgokra használhatják fel. A felelőtlenség azonban az egyéni fejlődést is hátráltatja. Ha egy ember nem választhatja meg tevékenységét, amely neki leginkább örömet okozó és fejlődését elősegítő lehet, akkor éppen ennek lehetősége tűnik el. Az érdeklődés kiélése, az ezzel járó örömérzet hajthatná előre a tanulót. Akitől az iskolában ezt megtagadják, az az életben sem fogja ezt megtalálni.

Mindezzel nem akarom azt mondani, hogy a szórakozás minden formáját ellenzem. Magam is szeretek kikapcsolódni és néha moziba, cirkuszba stb. menni. Mindezek a dolgok nem kapcsolódnak olyan dolgokhoz, amelyekkel éppen elmélyültebben foglalkozom. Azt sem akarom mondani, hogy ellene vagyok annak, hogy a tanulás élvezetes legyen. A szórakozásnak meg lehetne a helye a gyerekek életében is. A szórakozásnak azonban szabadon választottnak kell lennie. Az iskolában e helyett olyan dolgokkal szórakoztatják, amelyet nem választott. Az iskolai szórakoztatás nem hasonlít ahhoz, mint amikor az ember a moziműsorból kiválaszt egy filmet és elmegy megnézni azt. Az iskolába menő gyerek nem választhat. Az iskolai szórakoztatás azért is káros, mert nem annak hívják, ami! Azt mondják, hogy a gyerekek értelmes tapasztalatokat szereznek, holott közben csak szórakoztatják őket. Az iskolai idő jó részét a szórakoztatás helyett arra kellene felhasználni, hogy a gyerekek számukra érdekes témaköröket választhassanak. A tradicionális iskolarendszer iskoláiban az idő jó részét elpazarolják. A legfontosabb ellenvetésem pedig az, hogy a szórakoztatás által a gyerekek megtanulják, hogy hogyan legyenek felelőtlenek. Amikor szórakoztatják őket, akkor elveszik tőlük azt a lehetőséget, hogy megtanuljanak idejükről dönteni. El kell fogadniuk azt a tényt, hogy a tanárok felelősek annak eldöntésében, hogy mi történjen az osztályban.

Amikor arról beszélek, hogy a gyerekek felelősséget kell kapjanak abban, hogy maguk döntsék el, hogy mivel foglalkoznak az osztályban, akkor nem javaslom azt, hogy azt hogy a gyerekek azt tegyenek, amit csak akarnak. Minden tanár, aki kísérleteket végeztet a gyerekekkel, tudja, hogy veszélyes az, ha a laboratóriumi berendezésekkel a gyerekek játszanak. A laboratóriumban biztonsági rendszabályoknak kell érvényesülniük Ezek a szabályok azonban nem azt írják elő, hogy mit tanuljanak a gyerekek, hanem azt biztositják, hogy a gyerekek biztonságban tanuljanak, és követhessék érdeklődésüket.

Mindez természetesen nem könnyű dolog, és nem lehet egyik pillanatról a másikra bevezetni. Nem egyszerű az, hogy mindenki olyan tevékenységet találjon, ami érdekli, és amit értékesnek tart. Mindennek úgy kell megtörténnie, hogy senkit se kelljen kötelezni arra, hogy olyan dolgokban vegyen részt, amely nem érdekli. Ehhez az is kell, hogy a tanárok is idejük egy részében maguk is olyan kérdésekkel foglalkozhassanak, amely őket érdekli. A tanároknak maguknak is tanulóvá kell válniuk. Idejük más részében be kell mutatniuk olyan dolgokat, mint lehetőségeket, amibe saját döntésük alapján a gyerekek bekapcsolódhatnak!

Ahhoz, hogy a gyerekek felelősen dönthessenek, a tanároknak segíteni kell őket, hogy megismerjék az alternatívákat. A tanároknak, be kell mutatniuk dolgokat, az iskola falain belül és kívül, amik olyan kérdésekhez és projektekhez vezethetnek, amit a gyerekek azután önállóan, saját érdeklődésüktől vezérelve végezhetnek. A gyerekeknek konfrontálódniuk kell számos kérdéssel, lehetséges tanulási területtel. Szemben azzal azonban, azzal, ami a tradicionális iskolában folyik nem kényszerítik őket arra, hogy elfogadják a szórakoztatást, hanem döntéseket kell hozniuk hogy az eléjük tárt világ melyik tanulási lehetőségét választják.

 Mindezekért javaslom, hogy az iskolarendszer induljon el, ebbe az irányba, és alakítsa át a ma szokásos iskolafilozófiát a következöek szerint.

Az önkormányzó iskolák legvitatottabb kérdése éppen az, hogy vajon adható-e teljes kutatási szabadság a tanulóknak?

Hogyan hangzanak a leggyakoribb ellenérvek az önkormányzó iskola ellen:

• ·         A tanulók árthatnak maguknak, ha önmaguk döntenek saját tantervükről, mert még éretlenek és ezért nincsen elég előrelátásuk.
• ·         A tanulók hatástalanul használnák fel a számukra adott időt, mert tapasztalatlanok lévén rossz döntéseket hoznának tantervükkel kapcsolatban.
• ·         Az iskolában kaosz uralkodna, és előfordulhatna, hogy tanulók peremhelyzetbe szorulnak és izolálódnának a többiektől
• ·         A tanulók számára adott szabadság túl nagy teher, amit nem tudnak viselni.

A továbbiakban szeretnék ezekkel az ellenvetésekkel foglalkozni. Mielőtt ezt megtenném szeretném azonban még egyszer pozitívan is részletesebben kimondani, hogy miben látom annak tartalmát, amit a fenti táblázat elvileg megfogalmaz:

• ·         A tanulóknak joguk van eldönteni, hogy akarnak-e tanulni egy adott időpontban vagy nem
• ·         A tanulók szabadon megválaszthatják, hogy mivel szeretnének foglalkozni az iskolában
• ·         A tanulók szabadon megfogalmazhatnak kérdéseket mindazzal kapcsolatban, és lehet más véleményük kérdésekben mint tanáraiknak, vagy mint ami a társadalomban sokak által elfogadott

Ez a szabadság felfogás többet jelent tehát annál, minthogy a tanulóknak joguk van a tanítási idö alatt szabadon mozogni és megválasztani, hogy a tanárok nyújtotta kínálat közül mivel foglalkoznak. Ez a szabadság sokkal kevesebb, mint az a kutatási szabadság, amit az önkormányzó iskolák adnak meg tanulóiknak.

Liberális társadalom-felfogás és az önkormányzó iskola

 A liberális társadalom-felfogás számos képviselője hangoztatja, hogy a társadalomban szükség van arra, hogy minden intézmény kontrolált legyen, mert sem az egyes emberek, sem az intézmények nem tévedhetetlenek. Ezzel érdekes módon áll szemben az az egyébként a liberális eszméket kifejtőkre is érvényesen, hogy ez az iskolára nem érvényes. Csak kevés olyan gyakorlati és elméleti ember van, aki a személyes felelősség elvét az iskolára is kiterjeszti. Közülük hárman Homer Lane, A. S. Neill és Bertrand Russel maguk is vezettek iskolát, míg Paul Goodman csupán elméletileg járult hozzá az ilyen iskolák megalapozásához, vagy inspirált másokat ilyen iskolát alapítani (George Dennison)

 A továbbiakban erról szeretnék szólni, hogy ma léteznek iskolák, amelyek a fenti elveket követik. Mindezzel nem azt akarom mondani, hogy a mai iskolákban ne létezne sok olyan tanár, aki többé vagy kevésbé ezeket az elveket vallja, vagy gyakorolja, de az egész iskolarendszer mégis más a fenti táblázatban bemutatott elveken épül fel.

Ezek az iskolák bár számukban jelentéktelenek szerintem egy jobb jövöt hordoznak. Az ilyen iskolák legrégibbike az angliai Summerhill iskola. Ebbe az iskolarendszerbe tartoznak olyan iskolák, amelyek ma ugyan már nem működnek, de amelyek előfutárai voltak Summerhillnek. Ugyanide tartoznak azok a független szabad iskolák, amelyek a 60-as években, elsősorban az USA-ban jöttek létre, és amelyek magukat a kor ellenkulturális mozgalmának részei voltak. Ugyanide tartoznak még azok a ma is működő iskolák, amelyeket lehet demokratikus iskoláknak nevezni, vagy önkormányzati szabad iskoláknak.

A személyes felelősségen alapuló demokratikus iskolák olyan helyek, ahol az iskola minden tagját (beleértve a gyerekeket) megilleti a kutatás szabadsága! Aki személyes felelősséget visel, annak lehetősége kell legyen arra, hogy válasszon, hogy milyen problémákkal akar foglalkozni. A Summerhilli iskolában, vagy a Sudbury Valley iskolákban mindenkitől elvárják, hogy milyen tantárgyakat, vagy kérdéseket szeretne tanulmányozni. Mindenki maga állítja össze saját tantervét, senkinek nem mondják meg, hogy mit tanuljon, hanem arra ösztönzik, hogy kövesse saját érdeklődését.

A demokratikus, felelősségen alapuló iskolák tanárai, hasonlóan ahhoz, mint ami az egyetemen tanítóknál szokásos időt kapnak arra, hogy saját érdeklődésüknek megfelelően tevékenykedjenek. Egy tanár nemcsak tanít, hanem maga is részt vehet kutatási feladatok megoldásában. Ellentétben azzal, ahogy a mai iskolában sok tanár csak szórakoztat, a demokratikus iskola tanára az ö számára fontos dolgokkal is foglalkozik. Ez lehetőséget teremt arra is, hogy mindebbe a gyerekek is beleláthassanak és így sok lehetőség közül választhassanak. Ezek az aktivitások folyhatnak az iskola falain kívül is. Az ilyen iskolák tanulói választhatnak olyan tevékenységeket, amiket csak más iskolában tanulhatnak, vagy külső munkahelyekre mennek tanulni. Mindez azonban, mivel a választás a gyerekek felelőssége, kényszerek nélkül történik.