|
Amikor a gimnázium vége felé 1973-74 táján azon gondolkodtam, hogy mi legyek, az egyik lehetőség a történész foglalkozás volt. Ezt az érdeklődést nem vesztettem el, annak ellenére, hogy első menetben mérnök lettem. A történelem, ha akarom hobbim, ha akarom második diplomám, amit ugyan levelező tagozaton szereztem végül 1986-ban.
Mai eszemmel látom bizonyos előnyeit annak, hogy én is, mint ahogy sok millió magyar iskolás a kommunista uralom alatt úgynevezett marxista történelmet tanultunk. Nem túlzottan, de leegyszerűsítve ennek a történelemtanításnak egyik lényegi vonása az volt, hogy a múltat tekintve a történelemtanítás szimpátiája az un. elnyomottak felé fordult: a rabszolga szimpatikusabb volt, mint a rabszolgatartó, a jobbágy szimpatikusabb, mint a földesúr, a munkás szimpatikusabb, mint a kapitalista. A szocialista forradalommal ez természetesen véget ért, mert azóta mindenki szimpatikus volt, de ez egy másik kérdés.
Azt lehet mondani, hogy így a történelem kiegyensúlyozottabb volt, nem dominálta annyira az a jelenség, amit úgy lehet fogalmazni, hogy a történelmet leszűkítik az uralkodó elit történetére. Ebbe a történelembe azután csupán a csaták, a hadvezérek, a királyok férnek bele, a többiek csak elhanyagolható díszletek.
Természetesen a kommunista/marxista történetírás nem csak ez volt, hanem az is, hogy a történelmet úgy mutatta be, mint aminek célja van. A rabszolgák, a jobbágyok, a munkások mind azért harcoltak, hogy megszabaduljanak uraiktól, és végül a szocialista forradalommal véget vessenek a kizsákmányolásnak és megvalósuljon az osztály nélküli társadalom, ahol mindenki kielégítheti szükségleteit.
Rejtve még a kommunista időkben, a cenzúra ellenére is voltak ebben a kánonban disszonáns hangok. Ilyen hang volt akkoriban Tökei Ferenc, aki feltételezni merte, hogy a kanonikus társadalmi formákon kívül még egy az ázsiai termelési mód is létezett, de ilyen volt Lukács György egész műve, aki soha nem tudott annyira elhülyülni, mint dogmatikus marxista történész társai, és ide tartozott számomra Antonio Gramsci, az olasz kommunista, aki Mussolini börtönében írta naplójegyzeteit, amelyek a 60-as években magyarul is megjelentek. Máig emlékszem, hogy Gramsci írásait újra és újra elolvasva, egyszer egy erdőben sétálva (még ma is fel tudom idézni a pontos helyet)– lehettem úgy 23 éves - eszméltem rá, hogy szemben a „tanítással” a történelemnek nincs célja. Ma világos, hogy a történelem céljának feltételezése csupán a kommunista elit paternalista céljainak eszköze volt. Az egyes ember dolgozzon csak hangya szorgalommal, bízzon a kommunista elitben, amely elvezeti majd öt a Kánaánba. Gramsci üzenete azonban más volt: a történelem mindenki kezében van, nemcsak, hogy mindenki filozófus, hanem a történelmet közösen írjuk cselekvéseinkkel és gondolatainkkal.
Természetesen a marxista történetírásból sok minden kimaradt, aminek egyik oka az akkori történelmi ismeretek voltak, másrészt azok az ideológiai fékek, amiket az uralkodó elit akart a polgárok szemére tenni. Az előbbiekért nem okolhatjuk őket, az utóbbiakért azonban igen. Most nem választva szét a két okot, szinte csak listakánt a hiányok: nem tanultuk a nők történetét, nem tanultuk a gyerekek történetét. Nem tanultunk azokról az ősi civilizációkról, amelyekben nem volt állam, nem volt uralkodó elit (Duna civilizáció, Indus civilizáció, Halaf kultúra). Egyáltalán szinte minden hiányzott, ami megelőzte a Mezopotámia Egyiptomi kulturákat.
Ami pedig a legfájóbban hiányzott, és hiányzik ma is, az az, hogy a történelem tanulása nem létezhet az önálló stúdiumok nélkül. A történelmet igazán nem lehet a történelemkönyvekből megtanulni. Egy jó tanár biztosan nagy segítség, és ha igazán jó, akkor olyan tanár, mint amilyent John Taylor Gattó ír le:
Életem intellektuálisan legmeghatározóbb élményében a harmadik osztály elején volt részem, mielőtt még kivettek volna a Xavier-ből és visszavittek volna Monongahelába. Időnként egy jezsuita barát jött át a St. Vincent’s College-ból órát tartani nálunk. Egy jezsuita érkezése mindig nagy eseménynek számított az iskolánkban, jóllehet állandó feszültség volt az orsolyita nővérek és a jezsuita férfiak között. Ennek a jezsuita testvérnek az egyik óráján olyan leckét kaptam, amely örökre megváltoztatta a felfogásomat. Mai mércével hihetetlenül emelt szintűnek tűnhet az a harmadikosoknak tartott óra, ám ha tekintetbe vesszük, hogy akkoriban éppen egy világméretű háború állt a figyelem középpontjában, akkor már nem olyan érthetetlen, hogy Michael testvér a második világháborúba torkolló első világháború kirobbanásának okait jött megvitatni. Röviden bemutatta a harcoló feleket, a kulturális és történelmi jellegzetességeiket, aztán a táblán fölvázolta a viszály okait.
– Van valaki, aki a táblának hátat fordítva ismertetné velünk az első világháború okait?
– Majd én, Michael testvér – mondtam, aztán ismertettem az okokat.
– Miért azt mondta el, amit mondott?
– Azért, mert ezt írta a táblára.
– Helyesnek találja a magyarázatomat?
– Igen, uram. – Arra számítottam, mindjárt megdicsér, ahogyan a tanárunk szokott.
– Akkor maga egy szamár, Gatto úr. Hazudtam magának. Egyáltalán nem ezek az okok. – Olyan volt, mintha átment volna rajtam egy úthenger. Úgy éreztem, belém vágott valami, és képtelen voltam beszélni. Soha még csak hasonló sem történt velem.
– Figyeljen ide nagyon jól, Gatto úr, mert most elmondom a háború igazi okait, amelyeket rossz jellemű emberek megpróbálnak eltitkolni előlünk – azzal gyorsan letörölte a táblát, majd fürgén más okokat írt fel, és közben oktató hangon rövid, érthető magyarázatot is fűzött mindegyikhez.
– Látja már, Gatto úr, hogy miért kell óvatosnak lennie, amikor elfogadja egy másik ember magyarázatát? Sokkal érthetőbbek ezek az új okok, nem?
– De igen, uram.
– A táblának hátat fordítva el tudná mondani, amit most megtanult?
– El tudnám, uram. – Tudtam, hogy tényleg képes voltam rá, hiszen jó emlékezőtehetségem volt, csakhogy ő esélyt sem adott, hogy elkezdjem.
– Miért ilyen hiszékeny? Miért hiszi el a hazugságaimat? Talán azért, mert a ruhámról Isten szolgájának gondol? Kétségbeejtő, hogy milyen könnyű becsapni magát. Mi lesz magával, ha hagyja, hogy mások gondolkodjanak maga helyett?
Másnapra el is felejtettünk volna egy ilyen közönséges órai feladatot, de ő, mint valami nagy bűvész, kihívást csinált belőle, rettentő próba elé állítva az egész elménket, és ezzel felvetett egy fontos kérdést: Kinek hihetünk? Miközben a nyilvános iskolák tanulói beszélő állatokról szóló történeteket olvastak, minket nyolcévesen elkísértek megvizsgálni a tekintélyelvűség hívságának leheletvékony talapzatát.
Számos okból lehet hazudni a gyerekeknek, mondta a jezsuita, és az idősebbek jóknak tartják ezeket az okokat. Egyes igazságokhoz isteni megérzés vezet el benneteket, mondta, de a többit meg kell tanulnotok próbára tenni. És még akkor is elkel az óvatosság. Nem nehéz rászedni az emberi értelmet.
Később elmeséltem a történteket a diákotthonunkat felügyelő nővérnek, mert egészen beleszédült a fejem, és hallanom kellett egy idősebb ember másféle véleményét is.
– Jezsuiták! – csattant föl a fejét csóválva, de mást nem mondott.
Kapcsolódó oldalak:
|