Bevezetö
Elgondolkodtam, hogy mi annak az oka, hogy az iskolákban a gyerekek egymással (nemcsak a tanárral szemben) kegyetlenek. Mikor, és ki mondja ki, hogy az iskolai kegyetlenség oka magában a gyerekeket elnyomó iskolarendszerben (is) van!
Mindezt persze illetlenség látni! Illetlenség arról beszélni, hogy az iskolakötelezettség örve alatt a gyerekek az iskolákba lesznek terelve, és ott a tanítás örve alatt felügyelik öket, és beosztják öket nyertesekre és vesztesekre. Ezért aztán a vesztesek utálják a nyerteseket, és ha ez az érzés semmi más szelepet nem kaphat, akkor eröszakoskodnak nyertes társaikkal.
Mikor lesz világos, hogy az iskola nem az a a hely, ahol minden gyerek lehetöséget kap arra, hogy tanuljon. E helyett a nyertesek azt tanulják, amit amugy is tudnak, a vesztesek tanítására pedig nem jut annyi pénz, hogy valóban megtanulják azt, amit nem tudnak.
Elég pénz van arra, hogy történelemtanárok ezrei a gyerekcsoportokat Ó-egyiptomról tanítsa, amit a gyerekek egy kis része már tud, a többiek tudják, hogy mindezt megtudhatják a tankönyvekböl a lexikonból, vagy leírhatják osztálytársuk füzetéböl. Egy további nagy rész semmit sem csinál azon túl, hogy ül ott, vagy problémákat okoz a tanácsadóknak, igazgató helyetteseknek, vagy pszichológusoknak (akik mind azért vannak megfizetve, hogy olyan problémákkal foglalkozzanak amit az iskola nap mint nap maga produkál., és ez a gyerekcsoport azután végtelen tartalékát biztosítja a veszteseknek.)
Az iskolai házi feladatok nem azért lesznek feladva, hogy a tanár lássa, hogy a gyerek megértette-e azt ami a tanítás során elhangzott. Nem, a házi feladat szerepe nem ez, hanem az, hogy a gyerek bizonyítsa, hogy még a gyöztesekhez tartozik. A nyerteseknek a feladatot még az este meg kell csinálniuk, és másnap magukkal vinniük, és ezt a veszteseknek látni kell. A nyerteseknek ezt mindig bizonyítania kell,12 éven át, és azután az egyetem alatt még négy éven át, és ezért kell fiamnak minden reggel könyve olvasásának véget vetnie, hogy az iskolába menve, az idöt ott munkafüzetekkel és gyakorlatokkal verjék agyon, hogy aztán ennek hatására a saját könyveit olvasni tudja.
Az iskola a nagy üzlet része lett, ami nem szolgálja a gyerekek érdekét. Az iskola jó üzlet a tanároknak, akik megkapják fizetésüket, akárhogy is tanítanak, jó üzlet a tankönyeket elöállító cégeknek. Akik pedig vesztesei ennek az üzletnek, azok az iskolai vesztesek, akik megtanulják magukról, hogy buták. Holott nem azok, csupán nem tudják, nem akarják játszani a játékot, amit iskolának hívnak.
Ugyanaz részletesebben
Az iskolának pedig, ezt még sokan beismerik győzteseket és veszteseket kell produkálnia, annak látszatával együtt, hogy mind a győzelem, mind a vereség megérdemelt, aki győz az szorgalmas és/vagy okos, aki pedig veszít az lusta és/vagy buta.
A győztesek és vesztesek termelése minden iskola kötelessége, a budai Rózsadombtól, ahol egyetlen cigánygyerek nincs az osztályokban egészen a baranyai Gilvánfáig, ahol mindenki cigány.
A vesztesek pedig majdnem elhiszik, hogy ők lusták és/vagy buták, de valami hetedik érzékük azt súgja nekik, hogy egészen ez nincsen így. Ennél tovább azonban nem jutnak. Megfogalmazni ezt nem tudják, nem találják mizériájuk okát, akiken pedig bosszújukat a leginkább kitölthetik, azok társaik, a látszólag szorgalmas és/vagy okosok, akiknek egy része nem okos és nem szorgalmas, hanem egyszerűen stréber.
Persze nyertesnek lenni nem életbiztosítás. Nekik azért pokol az életük, mert nyertesnek lenni nem állandó. Az első évben lehetsz nyertes, és negyedikben lecsúszhatsz.
Hogyan éri el az iskola a győztesek és a vesztesek megteremtését? Természetesen osztályzatokkal. Ha vannak ötösök, akkor kell 1-eseknek is lennie, mert a nélkül az ötös elveszti értelmét. És mindenki, aki nem ötös az már bizonyos értelemben vesztes. Az osztályzatokból rajzolt eloszlási görbe nem valamiféle okosság/butaság szorgalom/lustaság eloszlás, hanem az iskola legfőbb terméke, létének igazolása, győztesek és vesztesek termelése. Győztesnek lenni azt jelenti, hogy a tanuló valahol a haranggörbe felső felében van, ahol az illeszkedik a tengelyhez, de a haranggörbe természete az, hogy ott nem lehetnek sokan.
De, ha az iskola felhagyna az osztályzatokkal, még akkor is produkálna rengeteg vesztest és néhány győztest. Erre szolgál a mind inkább terjedő csoportokba sorolás. Akik tehát tudják már az anyagot, és vannak ilyenek, azok számára nyitva az út a győztesek csoportjába, míg azok, akik nem tudják, leszállnak a vesztes csoportokba, ahonnan azután nem vezet út vissza a győztesekhez.
Akik már tudják az anyagot, azok már emelik is a kezüket, nagy megkönnyebbüléssel és tudják, most ők lesznek a győztesek. Akik bizonytalanok, azok nem emelik a kezüket, és akik meg nem tudják, azok igyekeznek láthatatlanná válni, nehogy felszólítsák őket.
A tananyag mindig úgy van összeállítva, hogy legyenek olyanok, akik azt már tudják. Persze az iskolázás elején történik némi erőfeszítés arra, hogy azokat is tanítsák, akik még nem tudnak. De ez nem igazán fog működni. Nem fog működni, mert a nyertesek nyújtózkodnak a padokban, felszólítás nélkül beleszólnak, és ameddig a tanár a vesztesekkel foglalkozik, addig a győzteseknek van idejük olvasni, rajzolni, vagy beszélgetni, és így a második osztályban, amikorra a vesztesek éppen megtanulták azt, amit a nyertesek már az iskola előtt tudtak, addigra ők újra előnyt szereztek, és tudják, amit a veszteseknek majd ebben az évben meg kellene tanulniuk.
Később aztán az iskola egyáltalán nem foglalkozik a vesztesekkel. Azoknak a tanulóknak az aránya, akik az állami iskolarendszerben tanulva nem tudnak elolvasni és megérteni egy matematika, vagy történelem, vagy egy ifjúsági regényt rettenetesen magas. Nem ismerem a legújabb PISA felmérés eredményeit, de talán kiteszik a gyerekek felét. Nem azért vannak ennyien, mert lusták/buták, hanem azért, mert az iskola nem fordít rájuk elég energiát.
Tudjuk, hogy olvasni minden dolog alapja. Persze ez nem ilyen egyszerű. Mert olvasni lehet betűzve, és így képtelennek lenni megérteni a szöveg értelmét, és lehet olvasni folyékonyan, felfogva a dolgok értelmét. Az előző esetben az olvasás egy kin, míg a második esetben egy öröm. Csakhogy az iskola úgy gondolja, hogy módszerei alkalmasak a második fajta akti olvasás elsajátításához. Sajnos nem. És a betűzésből, a betűk egyenkénti felismeréséből, soha nem lesz igazi olvasás.
Így ír erről egy amerikai oktatáskutató:
Egy olyan tantervhez, amely azt tanítaná, ami valóban számít, a tanároknak emlékeznie kellene arra az alapvető felismerésre, amit a modern fejlődéslélektan megállapított: az út a képességekhez nem mindig hasonlít ahhoz, ami a végső cél. Például az abc megtanulása nem különösen segíti a gyerekeket abban, hogy megtanuljanak olvasni. Sokkal inkább segítenek a hosszú és mindenre kiterjedő beszélgetések a kisgyerekkel. Egyszerűen kifejezve, amit a gyerekekkel az általános iskolában csinálni kellene, az nem az, hogy megpróbálják a fejükbe tömni azt, amire a középiskolában vagy a főiskolán szükségük lesz, hanem olyan gondolkodásmódot és viselkedést kellene tanítani, amely ahhoz vezethet, hogy később a gyerekek értékes tudást és képességeket sajátíthassanak el.
Mire kell képesnek lenni egy 12 éves gyereknek, amikor befejezi az általános iskolát? Képesnek kellene lennie elolvasni egy rövid fejezetekből álló ifjúsági könyvet, tudnia kellene egy történetet leírni, egy érdekes esszét fogalmazni, tudni összeadni, kivonni, osztani és szorozni, felismerni mintákat összetett jelenségekben; tényekkel alátámasztni egy álláspontot, tudnia kellene egy olyan csoportban működni, amely nem a családtagjaiból áll és részt venni közös beszélgetésben. Ha minden általános iskolai tanuló rendelkezne ezekkel a képességekkel, akkor fel lenne készülve arra, hogy a felsőbb iskolákban bármit megtanuljon.
Képzeljünk el például egy harmadikos osztályt, amelyben a célok jelenlegi bevásárlólistája helyett, amely ma fogságban tartja a gyerekeket és tanárokat, csak néhány tágan meghatározott, de alaposan kiaknázott cél érvényesülne.
Ebben a teremben minden nap két órában azzal foglalkoznának a gyerekek, hogy hangosan felolvasnak nekik, egymásnak mesélnek történeteket, és egyedül olvasnak. Az első lépés az írásbeliség felé egyszerűen azt jelenti, hogy az embert történetek veszik körül beszélgetésekben és mesélés formájában. A második lépcső a sok és gyakori olvasás. Egy olyan iskolai nap, amely lehetőséget ad a gyerekeknek olvasni és könyvekről beszélni, felszabadítaná a tanárokat, hogy azokat a gyerekeket segítsék, akiknek több útmutatásrara van szükségük ahhoz, hogy jó olvasók legyenek. (http://www.foti-peter.hu/engel.html)
Azt gondolom – sajnos - a fenti leírás nem hasonlít ahhoz, ami a magyar iskolában történik. Az utóbbi időben még annyira sem, mint korábban. Hoffmann Rózsa ki is jelentette, hogy a gyerek, aki második év végére nem tud olvasni, az megnézheti magát. A mai oktatási kormányzat rövidlátása tragikus.
Az iskola persze saját hibájából hasznot húz, és egy külön tanárt foglalkoztat, aki majd azokkal foglalkozik, akiknél leginkább nyilvánvaló az iskola kudarca. Ebben a csoportban is lesznek olyanok, akik mindazt már tudják, amit ott tudni lehet (bár lehet, hogy nem tudnak olvasni). Olyan sok tanárra pedig amúgy sincs pénz, akik tényleg megtanítanák a veszteseket olvasni, mert a pénz, arra van, hogy történelemtanárok ezrei a gyerekcsoportokat Ó-egyiptomról tanítsa, amit a gyerekek egy kis része már tud, a többiek tudják, hogy mindezt megtudhatják a tankönyvekből a lexikonból, vagy leírhatják osztálytársuk füzetéből. Egy további nagy rész semmit sem csinál azon túl, hogy ül ott, vagy problémákat okoz a tanácsadóknak, igazgató helyetteseknek, vagy pszichológusoknak (akik mind azért vannak megfizetve, hogy olyan problémákkal foglalkozzanak, amit az iskola nap mint nap maga produkál., és ez a gyerekcsoport azután végtelen tartalékát biztosítja a veszteseknek.)
Így működik az iskola. Sajnos. A butákat és lustákat így gyártja az iskola maga, önös céljai elérésére. Ez persze nem vastörvény, de a mai iskola így működik. Nemcsak nálunk, hanem világszerte.
Guntramsdorf 2010 december 15.
További olvasnivalók:
Frank Smith: Csatlakozás az írástudók klubjához
Fóti Péter: Az iskolarendszer az elbürokratizálódás csapdájában
Fóti Péter: Az osztályozás és a bürokratikus iskola