Fóti-Péter.hu

B. F Skinner professzor 1957-ben kiadott Verbális viselkedés című vaskos kötete jelentette a nyelv leegyszerűsített pszichológiai megközelítésének tetőpontját. Skinner akkor és azóta is az amerikai behaviorista elmélet dékánja. A behavioristák vallják, hogy minden magatartásforma - legyen az emberi, vagy állati- leírható már kialakult viselkedésminták alapján, melyek ösztönös vagy véletlenszerű válaszok a környezeti ingerre valamiféle jutalom által megerősítve. A behavioristáknak nincs szükségük amolyan „elmés” szavakra, mint „értelem”, „gondolat”, vagy „érzelmek”, ezeket ők megfigyelhetetlen, nem tudományos feltevéseknek tartják. Skinner patkányokkal és galambokkal bizonyította, hogy elég összetett viselkedésformák alakíthatók ki kísérleti manipulációval és a Verbális viselkedés-ben (ami igazából a „nyelv”-et jelenti a behaviorista zsargonban) hosszan taglalta, hogy a gyermekek nyelvelsajátítása tökéletesen azonos módon zajlik, mint ahogy a galambok megtaníthatók a csipegetésre bizonyos színű fény érzékelésekor, amennyiben a helyes válasz megerősített. Skinner  fontos szerepet töltött be a „tanító” gépek és „programozott tanulás” rendszerének fejlődésében.

Ugyanebben az évben, 1957-ben, az akkor még ismeretlen Chomsky publikálta doktori disszertációját, mely elvontan magyarázta, hogy az iskolákban hagyományosan tanított, és a nyelvészek által alkalmazott nyelvtan nem a megfelelő leírása annak, ahogyan a nyelv ténylegesen működik. A nyelvtan nem lehet előírt szabályok halmaza, amit ha megtanulunk, sablonos mondatokat tudunk képezni általa. A nyelvtant sokkal inkább egy hihetetlenül komplex dinamikus rendszerként kell, lássuk, ami minden nyelvhasználó fejében létezik, és ami generálja a mondatokat illetve azok megértését. A disszertáció rövid és szakmai volt, egy ismeretlen holland kiadó jelentette meg. Kevés közfigyelmet keltett.

De 2 évvel később, 1959-ben, Chomsky váratlan és kegyetlen bírálatot írt Skinner Verbális viselkedéséről az akadémikus publicisztika nyelvén. Chomsky kigúnyolta Skinner azon vélekedését, miszerint az állati viselkedés laboratóriumi vizsgálata bármiféle fényt vethetne a nyelv mibenlétére vagy annak elsajátítására. A nyelv, még a gyermekek nyelve is túl gazdag, túl komplex ahhoz, hogy egyszerű „szokás-tanulás”-nak tekintsük. Részletről részletre haladva cáfolta Chomsky Skinner érvelését, kitartóan hangsúlyozva a behaviorista megközelítés trivializáló voltát mind a nyelv, mind a tanulás tekintetében. A tudományos, ésszerűen kifejtett, könyörtelen bírálat egyedülálló akadémikus porrá zúzó kritika volt, mely megdöbbentette az akadémikus pszichológia és nyelvészet képviselőit – leginkább azért, mert sokuk számára megcáfolhatatlan volt.

 Chomsky egy csapással megteremtette az új forradalmi nyelvészeti elméletet, mely azóta is a formális nyelvészet legbefolyásosabb ága és egyben elsöpörte a kísérlet pszichológia vezető elméletét. Chomsky elmélete a szó szoros értelmében fejetetejére állította az ellentétes nyelvfelfogásokat. Ahelyett, hogy a mondatok megalkotását és megértését valamiféle balról jobbra haladó lineáris folyamatként értelmezné, melyben a szavak a nyelvtan szervezőerejével válnak szócsoportokká, mondatokká és közvetítenek jelentést, ehelyett az új felfogás a jelentésből indult ki. A mondatok teljes jelentésből, a kész szándékból fejlődnek ki, nem szavak egymásutániságából. Az elmélet belső nyelvtani rendszerről beszélt, metaforikusan az „ágrajzzal” megjelenítve azt, ahol a jelentéssel bíró mondat a legfelsőbb ág, alatta a főnévi szócsoport az igei csoport ágai, és az egész a jelentésbe és szándékba ágyazottan gyökerezik.

Az első neves kísérleti pszichológus, aki Chomsky nézeteit a tényleges emberi viselkedéssel vetette egybe George A. Miller volt, aki akkor a Harvard Egyetem professzora volt és maga is behaviorista. Miller és munkatársai úttörő kutatásokat végeztek, melyek bizonyították, hogy mikor a gyermekek és felnőttek szavak összerakásával jelentéssel bíró közléseket hoznak létre, akkor tényleg a Chomsky által vázolt belső generatív grammatikát alkalmazzák. 1962-ben a Journal American Psychologist-ban publikált mérföldkőnek tekinthető cikkben Miller indirekt csapást mér a behaviorizmura, mikor kijelenti, hogy „az elme több, mint egy négy betűs angolszász szó”. (mind)

Chomsky és Miller hosszú és komoly befolyással bíró együttműködésének köszönhető a pszicholingvisztikának, mint vadonatúj tudományágnak a megteremtése a világ számos egyetemén, mely átíveli a hagyományos akadémikus határokat pszichológia és nyelvészet között. Munkájuk által partnerkapcsolat alakult ki nyelvészek és pszichológusok között; az emberek által tanult és általánosan használt nyelv valódi természetét vizsgáló nyelvészek és pszichológusok között, akik azon igyekeztek, hogy megértsék, a nyelvelsajátítás és használat hogyan is történik.  

Miller és harvardi kollégája, a világhírű gyermekpszichológus, Jerome Bruner megalapította és vezette a „Kognitív Tudományok Központjá”-t egy átépített öreg épületben a Massachusetts-beli Cambridge-ben. Ebben a központban a Harvard, M.I.T., és egyéb egyetemek kiemelkedő kutatói végeztek a pszicholingvisztika elméletét alkalmazó alapos és szellemes kutatásokat csecsemőkkel és anyjukkal, vagy anyjuk nélkül. A kutatók megtanulhatták már a legkisebb csecsemőktől is, hogyan képesek a kisbabák a környezetükben lévő embereket használva, rájuk reagálva értelmes jelentést tulajdonítani a világnak. A kutatás bebizonyította, hogy a gyerekek nem miniatűr, hibás felhasználói a felnőtt nyelvnek, hanem nyelvük saját kidolgozói, akik akkor tanulnak, ha abban segítséget kapnak, azt értik meg, ami számukra érdekes és nyelvi feltalálók, ha annak szükségét érzik.

A központ -Chomsky aktív szerepvállalásának köszönhetően - a tudósok, kutatók és néhány szerencsés végzős Mekkájává vált világszerte. Amikor váratlanul meghívást kaptam, hogy vegyek részt a „Kognitív Tudományok Központjá”-nak doktori programjában, hátrahagyva Perth újságírói világát, nem tudtam ellenállni a lehetőségnek. Arra számítottam, hogy a nyelv elvont világáról fogok többet megtanulni, e helyett 3 felvidító évet töltöttem a tanulás természetének kutatásával, ahogy azt a csecsemők friss, tiszta elméje bemutatja.

Egy évvel megérkezésem után a Központ átköltözött a régi Kirkland utcai épületből a William James épület fénylő, új tornyába, amely most épült meg az utca felsőbb szakaszán, hogy otthont adjon a Harvard társadalomtudományi fakultásainak. A Központ a 11.emeleten kapott helyet, négy emelettel B.F. Skinner professzor irodája és galamblaboratóriuma fölött. Nem emlékszem, hogy valaha láttam volna őt a 11. emeleten.

Egyszer megkérdeztem Skinnert, hogy valaha olvasta-e Chomsky kritikáját könyvéről. Azt válaszolta, belepillantott, de soha nem olvasta végig. Nem értette a nyelvét. A nyelv, melyet Skinner nem értett a „mentalista” nyelv volt, amely hitelt adott az egyéni szándéknak és értelemnek a külső manipulálással szemben.

Akkoriban sok lelkes harvardos diákkal találkoztam, akik arra törekedtek, hogy disszertációjukkal „áthidalják” az űrt a William James épület 7. és 11. szintje között. Remélték, hogy véghezviszik azt a döntő fontosságú kísérletet, mely végérvényesen eldönti, Chomsky-nak,vagy Skinnernek volt igaza; hitték, hogy kifejlesztik azt a szuper elméletet, amely összehozza a pszicholingvistákat a behavioristákkal. De a döntő kísérlet sohasem valósult meg, az összetartó elméletet sem tudták megalkotni egyszerűen azért, mert a különbség a két oldal között nem oldható fel tények vagy bizonyítások útján. A különbség a világszemléletükből fakad. A pszicholingvisták az antropológusokhoz hasonlóan –a kísérleti pszichológusokkal ellentétben-, a természetes közegben kívánták vizsgálni és elemezni a viselkedést, a tanuló bármiféle mesterséges irányítása nélkül. A behavioristák szentül meg voltak győződve arról, hogy a tanulást csakis szigorú laboratóriumi körülmények között lehet vizsgálni. A pszicholingvisták azt igyekeztek megérteni, mi is zajlik az elmében a tanulás során. A behavioristák nem hitték, hogy bármi is létezhet, amit ők ne tudnának közvetlenül megfigyelni és megszámlálni, mint azt, hogy hányszor kell az éhes galambnak felkínálni az eleséget, mire az megtanul csipkedni a bizonyos színű fény láttán; vagy hogy mennyi ideig kell egy gyereket dicsérettel vagy egy darab cukorkával megerősíteni ahhoz, hogy az „a” hangot hallassa valahányszor „A” betű jelenik meg a képernyőn.

'In the same year, 1957, the then unknown Chomsky published a doctoral dissertation that argued abstractly that the traditional grammar taught in classrooms and employed by linguists was not an adequate representation of how language actually works. Grammar could not function as a prescribed set of rules that people are taught in order to produce conventional sentences, but rather must be a dynamic system of great complexity inside every language user's head, which actually generates sentences, and the understanding of sentences. The dissertation was short, technical, and published by a relatively obscure publishing house in Holland. It attracted little general attention.

But two years later, in 1959, Chomsky published an unexpected and scathing review of Skinner's Verbal Behavior in the academic journal language. Chomsky ridiculed Skinner's belief that the laboratory study of animal behavior could cast any light on the nature of language or on how it is learned. Language, even the language of children, is too rich, too complex, to be regarded as "habitlearning." Detail by detail, Chomsky demolished all of Skinner's arguments, insistently asserting that the behaviorist approach trivialized both language and learning. The scholarly, reasoned, and merciless review was a unique academic hatchet job that left academic psychologists and linguists stunned - especially because, to many, it seemed absolutely irrefutable.

At a stroke, Chomsky established a new and revolutionary linguistic theory, which is still the most influential theory in formal linguistics today, and he devastated what had become the dominant theory in experimental psychology. Chomsky's theory literally turned conventional views of language upside down. Instead of regarding the production and understanding of sentences as something that proceeds linearly, from left to right so to speak, with words being organized through grammar into phrases and sentences, which then convey meaning, the new view began with meaning. Sentences grow from entire meanings, from complete intentions, not one word at a time. The theory talked of the internal grammar metaphorically, in terms of "tree structures" with a meaningful sentence on the topmost branch, noun phrases and verb phrases proliferating in the branches below, and the roots embedded in sense and purpose.

The first prominent experimental psychologist to put Chomsky's views to the test with actual human behavior was a former behaviorist, George A. Miller, who was then a professor at Harvard University. Miller and his collaborators conducted pioneering research studies that demonstrated that when children and adults put words together to make meaningful statements, they indeed use a generative internal grammar of the kind that Chomsky proposed. In a landmark article in the Journal American Psychologist in 1962, Miller took his own indirect swipe at behaviorism by concluding, "mind is more than a four-letter Anglo-Saxon word."

In a long and influential collaboration, Chomsky and Miller were primarily responsible for the establishment of the brand new discipline of psycholinguistics in universities all over the world, spanning the traditional academic boundaries between psychology and linguistics. Their work brought into partnership linguists who were probing the exact nature of language which people learn and use universally, and psychologists who were striving to understand how this learning and use actually takes place.

Miller and his Harvard colleague Jerome Bruner, a world- renowned child psychologist and educator, also founded and directed a "Center for Cognitive Studies" in a converted old house on Kirkland Street in Cambridge, Massachusetts. At this center, outstanding researchers from Harvard, M.I.T., and other universities employed psycholinguistic theory in careful and ingenious studies of infants, with and without their mothers. The researchers were learning from children how even the youngest of babies could use and respond to the people around them in order to make intelligent sense of the world. The research demonstrated that children are not miniature and defective users of adult language, but that they work out language for themselves, learning when they are helped to say and understand what interests them, and inventing when they find it necessary.

With Chomsky playing an active role in its affairs, the center became a mecca for scholars, researchers, and a few fortunate graduate students, from all over the world. When I received an unexpected invitation to leave the newspaper world of Perth to enroll in a doctoral program at the Center for Cognitive Studies, I could not resist the opportunity. I expected to find myself learning more about language in the abstract, but instead spent three exhilarating years exploring the nature of learning, especially as it is exhibited by the fresh clear minds of infants.

A year after I arrived in Cambridge, the Cognitive Center was moved from the old house on Kirkland Street to the shining new tower of the William James Building, which had just been constructed further up the street to house all of the Harvard faculties of social science. The Cognitive Center was established on the eleventh floor, four stories above the floor where Professor B. F. Skinner had set up his office and his pigeon laboratories. I cannot remember ever seeing him on the eleventh floor.

I once asked Skinner if he had ever read Chomsky's review of his book. He said he had glanced at it but not read it through. He hadn't understood the language. The language Skinner did not understand was the "mentalistic" language that gave the credit for learning to individual intentions and intelligence rather than to outside manipulation.

I met many enthusiastic students at Harvard in those days who aspired to write dissertations "bridging the gap" between the seventh and eleventh floors of the William James building. They hoped to perform the crucial experiment that would determine once and for all who was right, Chomsky or Skinner, or they wanted to develop the new super-theory that would bring the psycholinguists and the behaviorists together. But the crucial experiment was never performed, and the convergent theory was never devised for the simple reason that the difference between the two sides was not one that evidence or argument could ever resolve. The difference was one of worldview. The psycholinguist believed in observing and analyzing behavior in a natural setting, more like anthropologists than experimental psychologists, without artificial management of what the learner had to do. The behaviorists were convinced that learning should only be studied under conditions of rigorous laboratory control. The psycholinguists were striving to comprehend what went on in the mind when learning occurred. The behaviorists did not believe that anything existed that they could not directly observe and count, like the number of times a pellet of food has to be presented to a hungry pigeon before it learns to peck whenever a light of a certain color comes on, or how long a child has to be reinforced with praise or a piece of candy before saying "a" whenever the letter A is flashed on a screen.

During all this excitement in the academic world, the field of education itself was in ferment. In the year Skinner published his book on language and Chomsky's dissertation appeared in print, the Russians put a dog in a cramped satellite into orbit around the earth. One direct consequence of this and subsequent Soviet space achievements was that federal authorities in the United States government, led by President John F. Kennedy, decided to take some giant steps forward in raising the quality of education, particularly by eradicating illiteracy and improving math and science training. It was expected that all of this would be achieved through rigorous instructional control. In education, the behaviorists have so far had the last laugh.