Fóti-Péter.hu

A gyerekek pártján! – A gyerekek pártja?

Bevezetö

Bevallom 1990 óta mindig az SZDSZ-t választottam. Most annyi év után gondolkodóban vagyok, hogy a 2010-es válsztásokon melyik pártra adjam szavazatomat. A legegyszerübb lenne, ha létezne egy párt, amelyik a gyerekek érdekét képviseli, de sajnos ilyen párt nincs és elörelátható idön belül nem is lesz. Egy ilyen pártot alapítani se kecsegtet sikerrel, még ha az az 1%-os küszöböt elérve anyagi támogatást is kapna, aligha lenne esélye arra, hogy tovább növekedve bejusson a parlamentbe. Nem marad más hátra, csak az, hogy az ember megpróbálja elmondani, hogy mire is törekedne egy ilyen párt ha létezne, és megpróbálni a létezö pártokat arra ösztökélni, hogy minnél több dolgot, amelyek jók lennéneke a gyerekeknek felvegyen programjába, és persze meg is valósitson.

Miért lenne jó, ha létezne egy párt, amelyik a gyerekek érdekét képviselné? Mert a gyerekek érdeke a mai világban, minden ellenkezö kijelentés ellenére háttérbe van szoritva. Természetesen a gyerekeknek épülnek játszóterek, léteznek óvodák, iskolák, egyetemek. A kérdés csak az, hogy mindaz ami létezik mennyiben elégséges, és mennyiben képviseli a gyerekek érdekét. Az a véleményem, hogy ami van az egyrészt kevés, másrészt rossz. A városok elsösorban a felnöttek éredkeit követve alakultak ki, és a gyerekek számára kevés a hely, kevés a hely, ahol elég sokat mozoghatnak, sportolhatnak. Az iskolák, amelyeket a felnöttek a gyerekeknek épitetettek és épitenek, kaszárnyaszerü épületek, amelyekben kaszárnyaszerü módszerekkel folyik a gyerekek oktatása.

Mindez persze igy elsö pillanatra nagyon sommásnak tünik, és kiegészítést igényel. Az alábbi irásban megpróbálom részletesebben elmondani, hogy hogyan látom részletesebben azt, hogy mi lenne jó a gyerekeknek, vonatkozzon az a pedagógiára, politikára.

 A demokrácia és az iskolarendszer alternatívái

A tanár, aki osztályát a büntetésektől való félelemmel kormányozza az egyik leghatásosabb befolyást teszi a gyerekre, hogy az ellentmondásos viszonyban legyen a társadalommal. Taníthatja a gyerekeket pontosságra az aritmetikán keresztül, a gondolatok kifejezését az olvasáson keresztül, de nem taníthat társadalmi felelősségtudatot a történelem és a földrajz tanításával, azt akarván bizonyítani, hogy a köztársaság jobb, mint az önkényuralom, anélkül, hogy az osztályteremben ne köztársaság lenne, hanem önkényuralom.”

Homer Lane

 A múlt héten vettem fiamnak egy kis füzetet, amely az ember fejlödéséröl szólt. A kötet vége felé egy összefoglalóban a modern emberröl az állt, hogy ma a demokráciában élünk, ami azt jelenti, hogy magunk válszzuk meg a kormányt, ami kormányoz bennünket. Mindez persze egy gyerekeknek szóló könyvben levö leegyszerüsítés, da valahol jellemzö is. Vajon mennyiben több a demokrácia, és mit is kellene erröl a gyerekeknek tanulniuk?

Lehetséges, hogy erre egy másik könyvben feletet találni? Gondoltam igen, és fellapoztam egy fiataloknak szóló kötetet, amely a "Demokrácia" cimet viselte. Sajnos ebben a könyvben is csalódnom kellett: A könyv elején egy példán keresztül kerül bemutatásra az, hogy mit is jelent a demokrácia: A példában arról van szó, hogy egy iskolai osztály eldönti, hogy hova menjenek kirándulni. A szavazásban a gyerekek vesznek részt, a tanár csak az osztályban tartozkodva figyeli, irányítja az eseményeket.

Mi a baj ezzel a példával? Nem az, hogy ez ne lenne jó, hanem az, hogy kevés. Mig a gyerekek eldönthetik, hogy hova mennek kirándulni, addig az élet széles területén ilyen döntésre nem kerül sor. Arról fognak dönteni demokratikusan, amiröl a tanár ugy gondolja, hogy a gyerekek dönthetnek. Ez pedig általában nagyon kevés dologra vonatkozik.

Általában szólva a gyerekek felett nagyon erös a felnött társadalom gyámkodása. Ugyan igaz az, hogy a felnött társadalom célul tüzi ki azt, hogy a gyerekek felnöve önállóvá váljanak, de nem tisztázza eléggé, hogy mi is vezethet ehhez az önállósághoz. Egy ábrán szeretném ezt ábrázolni:

Nyilvánvaló, hogy egy megszületendö gyerek élete kezdetén 100%-ban a felnöttek gondoskodására szorul, és ennek megfelelöen önállósága 0%. Ehhez képest a felnött önállósága 100%-os. A felnövés folyamán tehát az önállóság 0-ról 100%-ra nö. Nem mindegy azonban az, hogy mindez milyen ütemben zajlik le:

Az egyik lehetséges lefolyás azt mutatja, hogy az önállóság kezdetben lassan(1), a másik pedig azt, hogy az önállóság kezdetben gyorsan növekszik(2).

Azt gondolom, hogy a mai társadalom sajnos az (1)-es tipusu nevelés szerint müködik, holott a (2) fajta nevelés több eredménnyel kecsegtetne. A késöbbiekben meg fogom próbálni állitásomat érvekkel alátámasztani.

Kanyarodjunk vissza a demokrácia kérdésére: Az önállóság túl kései megadásának egyik terepe éppen abban fogható meg, ahogyan a felnött társadalom a fiataloknak a demokráciát bemutatja: 

A demokrácia lényege nem a szavazás, vagy választás, hanem a részvétel. Közvetlenül részt venni a személyes közösségekben, és közvetve a nagyobb emberi csoportokig, a faluban a városban, az országban, és a globális társadalomban. A részvétel formái különbözőek lehetnek. A részvétel formáit az emberek maguk alakították ki, és maguk változtatják meg őket. A részvételi formák kialakítása a demokrácia lényeges területe.

Kritikusan szemlélem nemcsak a magyar, hanem az ausztriai társadalmat és iskolát, ahogyan az angolszász világot is. Az iskolarendszer nem választható el attól a társadalomtól, amelyben működik, és úgy látom mind a társadalom, mind az iskola alapos átgondolásra szorul, ha a demokráciát, amelyet mindenhova jelszóként felírunk komolyan vesszük.

A 20. század egyik nagy filozófusa Karl Popper mondta egy interjúban a következőket:

 A mi nyugati demokráciáink még a háború alatt is nagymértékben nyitottak voltak Sajnos a háború óta egyre inkább oda jutunk, hogy a politika nagyon bonyolulttá vált, és a pártfegyelem olyan szorossá vált, hogy a pártvezetők majdhogynem diktatórikus hatalommal rendelkeznek. Ez nagyon rossz. Az alkotmányaink hibája, hogy parlamentjeink mindenhatóak. A parlamentnek ez a mindenhatósága úgy hat, hogy a kormányzó párt mindenható. Ennek hatása továbbra az, hogy a kormányzó párt vezére mindenható. Holott a demokrácia alapelve a hatalom korlátozásában és ellenőrzésében van. Ne legyen túlzott hatalom. A hatalmat meg kell osztani, hogy a hatalom ne egy kézben ne koncentrálódjon. Ezt egyszerű alkotmánymódosításokkal el lehetne érni. A demokrácia egy nagy kísérlet. A demokrácia különböző formáit ki kell kipróbálni, hogy összehasonlíthassuk őket. Egyiket is és másikat is ki kell próbálni. Senki nem képes arra, hogy a nehézségeket, amelyek ezekkel a különböző formákkal fellépnek előre látni. (Karl Popper CD1 6.pont)

 Mit is jelenthet Popper szavaiban az, hogy a "demokrácia különbözö formáit ki kell próbálni"? Popper itt nyilvánvalóan arra gondolt, hogy a demokrácia nem egy egyszer és mindenkorra adott kipróbált recept. Természetesen tudjuk, hogy például a választási rendszerek különbözőek lehetnek. De vajon jelent-e ennél többet mindaz amit Popper mond? Léteznek-e a demokratikus berendezkedésnek egymástól lényegesen különböző formái?

Azt gondolom, hogy a válasz erre a kérdésre igenlő. Amikor így válaszolom meg az általam feltett kérdést akkor a következőkre gondolok:

Amikor szidjuk a mai magyar rendszert, akkor szokásosan hozzátesszük, hogy ez természetesen sokkal jobb, mint ami korábban volt. Szoktuk idézni Churchill-t, aki azt mondta, hogy ugyan ez rendszer nem tökéletes, de nincs jobb nála. Amit azután el szoktunk felejteni az az, hogy vajon a parlamenti demokrácia rendszerének fennállása esetén is vannak alternatívák. Természetes, hiszen pártok vannak, akik képviselik ezeket az alternatívákat.

Amin azonban el lehet tűnődni az az, hogy milyen alternatívákat képviselnek a pártok, és hogy vajon minden alternatíva képviselethez jut-e ilyen módon. Amikor kiábrándulásomnak szót adok, akkor éppen arra szoktam gondolni, hogy annak az alternatívának, amelyet én látok, nincs képviselete a pártoknál.

Minden nagy párt természetesnek veszi és elfogadja, hogy a mai társadalom rettenetes mértékben centralizált. A pártok éppen ennek a nagyon centralizált rendszernek a legfelső emeletén működnek, és ott igyekeznek pozíciókat elfoglalni. A rendszert nem teszik kétségessé, mert az számukra hasznos. Ha bejutnak a hatalom bástyái közé, akkor gyakorolhatják a hatalmat, azaz részt vehetnek a pénzek újraelosztásában. Márpedig ebben a rendszerben rettenetes pocsékolás folyik. Egyrészt elvonásra kerülnek pénzek, amik jól hasznosulnának helyileg, másrészt kiosztásra kerülnek pénzek ott, ahol azokat elpocsékolják. Nem sorolom a példákat, mert azok közismertek.

Amikor ezt a rendszert bírálom, nagyon fontos lenne az, hogy fel tudjak mutatni egy emberibb alternatívát, és azt, amennyire csak lehet gondolatilag ki is munkáljam. Erre azért van szükség, mert a túlközpontosított mai parlamentáris demokrácia nagyon meghatározza még a gondolkodást is.

Nyilvánvaló, hogy egy túlcentralizált társadalom egy túlcentralizált jogrendszerrel rendelkezik. Itt természetes az, hogy a központ a legkisebb részletekig mindent szabályozhat. Miközben a társadalom felsőbb szintjein mindent eldöntenek, a helyi szinteken csak az dőlhet el, amit senki nem akar fent eldönteni: gyakran semmi.

Ez a helyzet például az iskolában: A tanár keze meg van kötve. Megköti a kezét saját életútja, amiben mindig azt tanulta, hogy mi az amit tűzzel vassal meg kell tanítania, attól függetlenül, hogy a tanulót érdekli-e az adott dolog vagy sem. Mit dönthet el tehát a tanuló, a társadalmi piramis legalsó lépcsőjén? A válasz sajnos az, hogy semmit.

Természetesen nagyon örülök annak, hogy a parlamentarizmus lehetőséget ad arra, hogy mint állampolgár artikuláljam nézeteimet, amelyek eltérnek a fennálló általánosan elfogadott nézetektől. Ezzel a jogommal élni akarok, és élni is fogok.

Egy olyan társadalmat képzelek, amely a maihoz képest éppen fordítottan működik. Ebben az általam elképzelt társadalomban, a társadalom felsőbb emeletei, az alsóbb szintek "szolgái" és nem azok "urai". A felsőbb emeleteken azok a kérdések dőlnek el, amelyeket az alsóbb szintek delegáltak. A felsőbb szintek azt dönthetik el, amire alulról jogosítványt kaptak.

Nem képviselem azt, amit Lenin mondott, amikor kiadta a jelszót: minden hatalmat a szovjeteknek. Egy decentralizált társadalmat képzelek el, amelyben ugyanúgy vannak emeletek, mint a mai társadalomban, azonban ezeknek az emeleteknek a jogosítványai sokkal kisebbek, és alulról ellenőrzöttek.

A hatalom mai ellenőrzési mechanizmusai nagyon gyengék. Ilyen mechanizmus lenne az általános választás az egyes pártok között. Ez azonban látjuk, hogy nem ad valódi hatalmat a választóknak, mert az eléjük kerülő alternatívák nagyon szűkösek. A pártok ígérgető központokká alakultak.

Teljesen nyilvánvaló, hogy egy decentralizált parlamentáris demokráciában a pénzek elosztásának teljesen máshogy kell történnie, mint az ma szokásos, ahol az adók nagy része a központba folyik be, és innen kerül újraelosztásra.

Ezzel szemben egy decentralizált rendszerben az egyes helyi közösségek, azok, amelyek a pénzt beszedik, és ebből juttatnak a közös szerveknek, azok feladatainak ellátására. Ez persze így kimondva nagyon nehezen látszik megvalósíthatónak, mert a helyi közösségek, dönthetnének úgy, hogy nekik nem kell semmi a központtól, és nem adnak nekik egy fityinget sem. Ez persze nem járható alternatíva.

Az azonban igen, hogy elgondolkodjunk egy olyan rendszeren, ahol a központ sokkal kevesebb pénzt szed be, és ahol az adók lényegesen nagyobb része maradna a helyi közösségek szintjén. A helyi közösségeknek nem kellene központi pénzekért ácsingóznia, ha nem vennék el tőlük korában azt.

Vegyük jól ismert példánkat, az iskolarendszert: Az iskolarendszer az egyike azoknak a társadalmi alrendszereknek, amelyek iszonyatosan túlcentralizáltak: Az egész iskolarendszert a központi költségvetés finanszírozza. A tanárokat a költségvetés fizeti, az iskolákat a költségvetés építi, újítja fel.

Tudom, tudom, az iskola finanszírozásának egy része a helyi önkormányzatok kezében van. Ennek ellenére úgy látom, hogy a rendszer rettenetesen centralizált. Centralizálja a rendszert a hivatalos pedagógia tudománya, amely egy redukcionista emberképből indul ki, amely a gyereket egy töltögetni való tartálynak írja el. Centralizálja a rendszert a tantárgyak tartalmának jó része is, amely apologetikusan a túlközpontosított társadalmi rendszert dicséri, még ha azt parlamentáris demokráciának hívják is.

A túlzott centralizáció, mint azt fentebb már leírtam megnyilvánul az iskola egész struktúrájában, ahol az iskola és az osztály szintjén nincsen demokrácia. Az iskolai osztályban, a tanárok és a diákok szinte semmit nem döntenek el közösen, mint ahogyan az iskola szintjén sem dönt el semmit az iskola közössége. A döntések az osztály életében sokkal magasabb szinteken történnek meg. A tantervet a központ határozza meg. Az iskolába járás idejét is törvények szabályozzák. Az iskolai élet a legaprólékosabb módon szabályozott. Valamicske hatalom marad azért a tanár kezében is, amit megoszthat a tanítványaival, ha akar.

A tanárok többsége nem látja világosan ezt a helyzetet, és úgy gondolja, hogy viselkedése helyes, mert ö a társadalmi tudást adja át a következő generációnak. Ennek a tudásátadásnak a helye pedig az iskola, és a tudás átadásának módja pedig a tanítás. Ennek a gondolati rendszernek a következmény az, hogy az iskolai tanítás mind a mai napig döntően arra a módszerre épít, hogy a tanár elrecitál egy adott tananyagot, amit a tanulók azután visszamondanak. Ez a módszer inkább hasonlít az idomításhoz, mint ahhoz, ami az igazi emberi tanuláshoz hasonlít.

Az igazi emberi tanulásban a kiindulópont az érdeklődés. Ez természetesen megvan minden gyerekben. Ezt az érdeklődést kell kielégítse a tanár, és akkor a gyerek világa egyre jobban tágul, és képességei fejlődnek. Ellenkező esetben, mint ez a mai iskolában újra és újra megtörténik, a gyerek egyre jobban elfordul a világtól, és a világgal való kommunikációja egyre korlátozottabb lesz. (Ezt nevezik azután az iskolában szemenszedett módon érdektelenségnek)

Nem szabad, hogy a tanárt megtévessze a látszat: vannak jó tanulók, akik jól tudják visszamondani az anyagot, és vannak rosszak, akik nem teszik ezt. A tananyag visszamondásának képessége nem jelenti azt, hogy a tanuló elsajátított valamit. A mai iskola egész rendszerével alattvalókat nevel. A tanuló a tanár és az iskolarendszer alattvalója. Jogtalan és kiszolgáltatott személy. Az iskolai tanár maga is kiszolgáltatott. Kiszolgáltatott az iskolai bürokráciának, amelytől fizetését kapja, és amely így rendelkezik felette. A tanárok fizetését valójában nem az iskolai bürokrácia termeli meg, hanem az állampolgárok. Csakhogy ez bekerül a költségvetés rendszerébe, ahol ez uralmi pozíciókat biztosit az oktatási és párt bürokráciának.

A pénzforrások ilyen központosítása oda vezet, hogy az egyes állampolgár nem dönthet arról, hogy gyerekének milyen iskolát is szeretne. Az iskola ott van számára, és az egész iskolarendszer meghatározott. A szülök és a gyerekek bár véleményt nyilváníthatnak egy-egy tanárról, de döntési joga egy-egy tanár alkalmazásáról, vagy elbocsátásáról csak az iskolaigazgatónak van joga. Ugyanúgy nem dönthetnek a szülök és a tanárok arról, mit tanítsanak az iskolában.

Egy organikus demokratikus társadalomban a demokrácia nem korlátozódik a hatalom legfelsőbb szintjeire, hanem a társadalom minden emeletére. Ahogyan Bibó István mondta, egy jó társadalom a szabadság kis köreire épül, a legalacsonyabb szinttől a legfelsőig. A demokrácia elve nem csupán a legfelsőbb szintekre vonatkozik, hanem a társadalom minden emeletére. Nem annyiban, hogy nincsenek emeletek, hanem annyiban, hogy a legalsó szinteknek széles jogosítványai vannak, hogy ott lényeges kérdések dőlnek el, hogy a legalsó szintek érdemben ellenőrzik a felsőbb szintek munkáját, hogy a felső szintek nem rabolják el az alsóbb szintek demokráciáját.

E bevezető után jobban érthető az iskolai agresszió, amely csak kifejeződése egy sokkal mélyebb és bonyolultabb problémának. Az iskolai agresszió csak kifejezője a reménytelenségnek, amivel sok fiatal találkozik az iskolában. Az iskola 6 éves kortól a gyerekeknek csak az agyát látja, és a tanítást az agyba való betölcsérezésnek képzeli. Ez a szomorú valóság. A képességeket, amelyeket a gyerekeknek el kell sajátítania, a végletekig leegyszerüsiti és kiforgatja valójukból. A gyereknek nem azért kell olvasnia, mert valami érdekes dolgot meg szeretne tudni, nem azért kell irnia, mert valami érdekes dolgot közölni akar, nem azért kell számolnia, mert valami érdekes problémát meg akar oldani, hanem azért kell olvasnia, mert olvasni tudni kell, legyen az akármi, amit eléd tesznek, azért kell irnia, mert az a házi feladat stb. stb.

Nem beszélek még a legfontosabbról: Az emberi viszonyokról nem akar tudni az iskola semmit. Ebben az ügyben persze vannak szép célok, leírva dokumentumokban, de valójában az iskola egy börtön, ahol a börtönszabályzatot a börtönőrök írják. Az iskola tulajdonképpen rosszabb, mint a börtön és a katonaság, mert ezek az intézmények nem hazudnak önmagukról. (A börtön persze igen, hiszen azt állítja, hogy megjavítja a bent ülőket, holott valójában valószínűleg inkább kiképzi a bűnöző életre).

Az iskola nem akar tudni a demokrácia szélesebb értelmezéséről, amely azt mondja, hogy a demokráciát nem lehet kizárólag az állami berendezkedésre érteni, hanem az egy sokkal szélesebb társadalomszervezési elv kellene legyen. Mindezzel nem azt mondom, hogy az államot mindenestül el kellene vetni, de visszaszorítani oda, ahol olyan dolgokat tesz, amire az embereknek szüksége van. Egy a mainál sokkal decentralizáltabb társadalmat képzelek, ahol a gyerekek iskoláztatása nem az állam feladata, hanem a szülőké és a tanároké. Ahol nincsen állami tanterv, hanem közösségek vannak, ahol az iskoláknak olyan önállósága van, mint az Summerhillben szokásos. Az egyes tanároknak pedig olyan szabadsága, amely megfelel annak, hogy ők valóban ismerik a gyerekeket, és hivatásuknak a gyerekek tanítását tartják, nem valami absztrakt tananyagét.  Egy olyan iskolát képzelek, ahol a legfontosabb faktor a gyerek érdeklődése, azután a tanár ismeretei és érdeklődése, és csak ez után jön a sorban valami orientáló jellegű tanterv.

Mindehhez le kellene győzni azt, amit az ellenőrzési vágynak nevezünk, amely létrehozta és fenntartja az iskolai bürokráciát, amely elnyeli a pénzt, amit elvonnak az állampolgároktól. Ezen a pénzen épülnek irdatlan, lelketlen iskolaépületek, iskolagyárak, amelyekben csak tönkremenni lehet. Csak olyan iskolákat engedélyeznék, ha egyszer miniszter lennék, amelyeknek nagy kertje lenne, és a mai iskolák környékén leromboltatnék épületeket, hogy minden iskolának legyen egy nagy kertje!

Az iskolai bürokráciát le kellene építeni. Nem kellenek hivatalok, nem kellene pszichológusok hadát foglalkoztatni, ha az iskola maga figyelembe venné a gyerekek igényeit, érdeklődését, természetét.

Ha a tanárok, akik kikerülnek a tanárképző intézményekből tudnák, hogy a gyerekek, akiket 6 éves korukban elkezdenek tanítani, milyen sokat tudnak már a világról.  Micsoda érdeklődés van bennük, akik tudnák, hogy feladatuk nem ezeknek a gyerekeknek az idomítása, valamilyen elmélet szerint, hanem a gyerekek megismerése, és olyan környezet létrehozása az iskolában, ahol ezek a gyerekek tovább fejlődhetnek, kibontakoztathatják azt a sajátosat, egyszerit, amiben tehetségesek.

Ha a tanárképzőből kikerült tanárok az iskolában már megélnék, hogy mi az a fajta decentralizált demokratikus társadalom, amelyben a felsőbb szintek azt a feladatot végzik, amit az alsó szintek nekik delegálnak, akkor mindezzel nem lenne probléma, és megvalósulna az, amit Stuart Mill mondott, hogy az emberek csak úgy tanulhatják meg az egész társadalom kormányzását, ha azt kis kortól kezdve gyakorolják is, nem pusztán prédikációkat hallgatnak meg.

Ebben a folyamatban Summerhill példájának tanulmányozása egy fontos lépcső lehetne. Így juthatnánk el oda, ahova Summerhill, és a többi szabad iskola eljut. Önálló emberek kerülnek ki, akik képesek a nehéz feladatra: megismerni önmagukat, és másokat, alkalmazkodni egymáshoz a nélkül, hogy rögtön rendőrért kiáltanának stb. stb. Ezekben az iskolákban nem lenne többet agresszió (konfliktusok, érzelmek persze igen), nem lennének faji problémák, mert az emberek ismerik egymást. Tudják, hogy az emberi természet se nem jó se nem rossz, hanem alakítható, hogy az emberi agresszió attól függ, hogy kire mennyi figyelem gondosság, kedvesség, szeretet jut. Tudják hogy ez az az út, ahogyan az emberi destrukció lassan visszaszorítható, hogy ez az az út, amely oda vezet, hogy a kultúrában előtérbe kerül a kooperáció a verseny helyett, hogy előtérbe kerül a koncentrálás a természettel való egyensúlyra a természet kirablása és lerombolása helyett.

 

kapcsolatfelvétel: peter.foti@runbox.com

Péter Fóti ©2009.

View My Stats