Fóti-Péter.hu

Gyakran ismételt kérdések

1. Milyen könyveket olvassak el?

Aki magyarul tud csak olvasni annak ajánlom John Holt Iskola kudarcok c. könyvét (Gondolat kiadó 1991)

Aki az angolban járatos annak a következö ajánlataim vannak


1. George Dennison: The lives of children. A könyvröl irtam egy bevezetöt és lefordítottam az elsö és a harmadik fejezetet, ami fenn van a honlapomon. Itt pedig letölthetö az egész könyv angolul. Nem könnyü, de élvezetes és nagyon mély olvasmány. Dennison Dewey-tól veszi át a tapasztalások folymatossága (continuity of experiences) fogalmát, ami elött sokáig áltam tanácstalanul, de mára talán igy ugy megértettem. A könyv nagyon emberi és nagyon praktikus is. Van benn szó Summerhillröl, van benne szó az irodalom fontosságáról, és mindenröl nagy filozófia mélységgel..

2. és 3. Egyrészt, ajánlom John Holt How Children Fail címü könyvének teljes, 1983-ban kiegészitett változatát. (A magyar könyv csak az 1964-es változatot adja - szerencsére a margon jelölve vannak a kiegészítések!) és John Holt második könyvét a How Chlidren Learn-t. Amikor ezt a két könyvet fogják elöször a leendö tanárok kezébe adni, akkor megdölt a porosz iskolarendszer.

* * *

2. Csapó Benő, a Szegedi Tudományegyetem Neveléstudományi Intézetének vezetője nyilatkozta a http://hvg.hu/itthon/20090114_csapo_beno_kozoktatasi_reform.aspx interjúban a reformpedagógiáról: "Nincs igazán kontroll, a mai törvényes keretekbe valóban sok minden belefér. Tág teret kapott a „guruizmus”: semmit nem kell bizonyítani, elég elhinni, hogy működik. A reformpedagógiák a maguk korában a progressziót képviselték, sok előremutató elemet hoztak a pedagógiai gondolkodásba. Néhány általuk megfogalmazott igény – például a gyermekek fejlődéséhez alkalmazkodó tanítás – máig megvalósulatlan maradt. Más esetben bizonyos formai elemek megkövesedtek, és a múlt század elején kialakult keretek mára anakronisztikussá váltak. De végső soron nem tudjuk, hogy melyik bizonyult eredményesnek, mert egyik esetben sem került sor hatékonyságuk tudományos alapossággal elvégzett felmérésére, kockázataik és mellékhatásaik vizsgálatára."

Igaza van-e?

Az erre való hivatkozás csak arra jó hogy elbizonytalanitsa az embereket!

George Dennisontól idézek:

Mielőtt az iskoláról többet mesélnék, le kell szögeznem, hogy már jóval ottani tevékenységem előtt az egyéni szabadság elkötelezett hívei köze tartoztam. Olvastam A. S. Neill és Lev Tolsztoj iskoláiról. Korábban erősen fogyatékos gyerekekkel foglalkoztam, és ennek során tanultam meg tisztelni a növekedés természetes folyamatának egységét, amely – amennyiben a megfelelő környezet adott – az egyén életében a változás egyetlen forrása. Úgyhogy az első pillanattól kezdve elfogult voltam, és nem állíthatom, hogy semleges megfigyelő lettem volna. Az iskolában történtek azonban újra meg újra korábbi meggyőződéseimet igazolták, így most talán már kétszer olyan elkötelezett vagyok. Még ha tudományos értelemben nem is tudok semmit bebizonyítani, maguk az események mégis erős meggyőző erővel bírnak, és így remélhetem, hogy tapasztalataink felkeltik más szülők és tanárok kísérletező kedvét.

Van még azonban valami más, amit szeretnek kifejezni az érintettek életével kapcsolatban: az emberi kapcsolatok és valós események kavargását, ami az iskola létét a valóságban alkotta. Minél közelebb kerülünk az élet tényeihez, annál kevésbé tűnnek példaszerűnek, ugyanakkor annál emberibbek és gazdagabbak. Helyünk a világban, időnk a történelemben végleg összekapcsolódott azzal, ahogy Vicente üvölt a folyosón, ahogy José kinyitja huszonöt centis bicskáját, de még inkább azzal, ahogy később Vicente együttműködni, José pedig olvasni megtanult. Ez az olyan, látszólag érdektelen részletekre is érvényes, mint az idősebb fiúk fantáziavilága és vadsága, a fiatalabbak derűs nyugodtsága és ésszerűsége, a tanárok kétségei és kudarcai. A tanulás nem egy meghatározott, elkülöníthető folyamat – a növekedés része. Ezt komolyan is gondoltuk, és közben észrevettük, hogy egyre mélyebben bekapcsolódunk a szereplők életébe. Azt gondolom, hogy e bekapcsolódási folyamat részletes leírása mások számára is hasznos lehet. Ugyanakkor szeretnék magyarázatot adni arra a tényre is, hogy majdnem minden gyerek jelentős mértékben, néhányan pedig látványosan fejlődtek. Valamit biztosan jól csináltunk; hogy ez mi lehetett, azzal kapcsolatban talán megkockáztathatok egy kis találgatást. A tanítás mindig egyénileg történt, ami bizonyosan a siker egyik tényezője volt. A változások, amelyekről be kívánok számolni, ugyanakkor nem csupán a tanulás szintjén jelentkeztek: nem egyszer a gyerekek jellemében bekövetkező radikális változások voltak. Míg kezdetben Vicente visszahúzódó és destruktív volt, később szívesen kapcsolódott be csoportos tevékenységekbe, és már nem tett mindent tönkre, ami a keze ügyébe került. Elena és Maxine egyaránt lopkodott, és mindketten rendkívül lázadó természetűek voltak. Néhány hónap elteltével azonban már meg lehetett bízni bennük, és az iskolai gyűlések felelős és képzelőerővel megáldott résztvevőivé váltak. Ilyen változások nem eredhetnek a tanításból. Csak a környezet egészében beálló változások hatnak így. A változások gyökerét az olvasó olyan részletekben ismerheti fel, amelyek első ránézésre egy iskola tevékenysége szempontjából lényegtelennek tűnhetnek. Ugyanezt még pontosabban kifejezhetjük, ha azt mondjuk, az iskola dolga nem az, hogy pusztán a tanítással, hanem a gyerekek életével törődjön.

Ez a tapasztalat a mai viszonyok között nagyon fontos. Országunkban kaotikus és bomlasztó az élet, a gyermekkor pedig milliók számára kemény és nehézségekkel teli. Fékevesztett technokráciánkat megzabolázni nem lesz könnyű, de iskoláink környezetét ellenőrizhetjük. Az iskola viszonylag kis környezet, és szerkezetét mindig a mi elhatározásunk alakította ki. Ha szülőkként gyermekeink (ki)oktatása helyett inkább az életükkel kezdenénk törődni, felismernénk, hogy iskoláink erőteljes megújító szerepet tölthetnek be. Az amerikai élet valamennyi silány, erőszakos, alattomos és érzelmileg elszegényedett jelenségével szemben ésszerű és egyenes, érzelmekben és kételyekben egyaránt gazdag konvenciókat fogalmazhatunk meg, amelyek az egyének iránt olyan tiszteletet tanúsítanak, amelyet jelenleg csak hirdetünk nyilvános szószékeinkről. Megtehetnénk, hogy az iskolát többé nem helyként, hanem elsősorban viszonyokként gondoljuk el: gyerekek és felnőttek, felnőttek és felnőttek, gyerekek és más gyerekek viszonyaként. Az iskola lényegét nem okvetlenül a négy fal és az igazgatói iroda meglétében keresnénk.

Mindez nekem elég bizonyíték.

* * *

3. a gyerekeknek majd felnö;tt korukban rendelkezniük kell olyan kézségekkel -hogy ne mondjam a mostanában divatos kompetenciát -melyek képessé teszik öket arra, hogy a munkaerö piacon -lehetöleg jól - eladhassák a munkaerejüket. Kivéve, ha azt gondoljuk, hogy mindjárt itt a kommunizmus, illetve a kis önellátó közösségek világa. Nekem ez elég rokonszeves lenne, de a valósághoz sajnos nem sok köze van.Ez nagyon nagy felelösséget ró minden felnöttre.

Persze a felelösség az nagy. A kérdés az, hogy mire van jogom egy gyerekkel szemben, akit megillet a válsztás joga. Abbeli félelmemben, hogy ha nem kényszeritem dolgokra akkor nem tud majd 15 év mulva a munkaeröpiacon helytállni, jogom van kényszeriteni, hogy tanuljon meg olvasni, számolni. Jogom van-e hozzá, és ha igy teszek, nem teszek-e benne kárt? Szerintem kárt teszek benne és nincs jogom kényszeríteni.

Egyszerüen nincs tapasztalatunk arról, hogy a gyerekek önállóan viszik valamire, illetve olyan segitséggel, amelyet ök kérnek. En magam egy ideig tanitottam itt ausztriában egy iskolában, ahol számos gyereket ismertem, akiket soha nem kényszeritettek semmire. Tudtak olvasni, irni, nagyon intelligensek voltak. Ezt persze hiába mondom neked, ezt meg kell élni.

Én megéletem, biztos vagyok benne, hogy ez igy van.

4. Nem gondolja, hogy az a tény, hogy a Summerhill féle iskolákból igen kevés van azt bizonyitja, hogy ez a fajta nevelés kudarcot vallott?

Két idézetet szeretnék ehhez mondani: Az egyiket Margaret Mead irta:

Never doubt that a small group of thoughtful, committed people can change the world. Indeed, it is the only thing that ever has.

A másikat pedig John Holt:

We who believe that children want to learn about the world, are good at it, and can be trusted to do it with very little adult coercion or interference, are probably no more than one per cent of the population, if that. And we are not likely to become the majority in my lifetime. This doesn't trouble me much any more, as long as this minority keeps growing. My work is to help it grow. If we think of the majority of our society (or world), with respect to children and schooling, as moving in direction X, and our small minority as moving in direction Y, what I want to do is to find ways to help those who want to move in direction Y to move that way. There's no point in shouting endlessly at the great X-bound majority, "Hey, you guys, stop, turn around, you're going the wrong way!" People don't change their ideas, much less their lives, because someone comes along with a clever argument to show that they're wrong. As a way of making real and deep changes in society, this shouting and arguing is mostly a waste of time.

Mindezek miatt nem vagyok kétségbeesve és amennyire egy ember egyáltalán biztos lehet igazában bizok abban, hogy a demokratikus iskolákra jövö vár. Az én beléjük vetett hitem része a lehetséges sikernek.

5. A Neill könyvet olvasva igazából egy kérdés foglalkoztat, mégpedig az, hogy ezek a diákok hogyan tudnak ezek után beilleszkedni abba a társadalomba, ami homlokegyenest más elvekre épül és mást vár el a tagjaitól, értem ezalatt például a tekintélytiszteletet, engedelmességet stb. Azt hiszem, nem tévedek nagyot, ha azt állítom, hogy a munkahelyek túlnyomó többségén ezeket várják el az emberektől. Nem fogja a neveltetésük állandó konfliktushelyzetbe hozni azokat, akik máshoz vannak szokva? Az élet nem a szabadságról szól, hanem a mindenfajta megkötésekről. Nem nagyon frusztráló ez?

Sajnos a mai társadalom homlokegyenest ellenkező elveken épül fel, mint amin Summerhill. Ez attól függ, hogy mit is értünk demokrácián. Ebben a kérdésben a legjobb válasz szerintem a XIX. század elején született Amerikában Jefferson tollából. Ö volt az, aki először kombinálta össze a közvetett és közvetlen demokráciát, megosztva a hatalmat, ahogy korábban szokásos volt, a hatalmi ágak között, és megosztva – ez nagyon új – vertikálisan is, a hatalom különböző szintjei között. Jefferson elgondolásaiba jól beleférne Summerhill. Ebben a demokráciában megférne egymással a képviseleti elv a magasabb (alacsonyabb) szinteken, és a közvetlen demokrácia a helyi szinten. Ugyancsak Jefferson hangsúlyozta az elidegeníthetetlen emberi jogok jelentőségét. Ide tartozik a jog az igazságos eljárásra, ide tartozik a gondolatszabadság, és ide tartozik szerintem a jog arra, hogy mindenki maga állítsa össze azt, amit meg akar tanulni. Persze ez az utolsó azután Neill gondolata. Sajnos a mai állami iskolarendszer egy ugyanolyan lehetetlen rendszer, mint az egypártrendszer volt. Ahogy az egypártrendszerben is több párt van, ugyanúgy az állami iskolarendszerben is több iskolai elmélet harcol egymással, csakhogy ez nem nyilvános. A domináns erő a gazdasági lobbi, akinek munkaerőre van szüksége. Ugyancsak erős a moralizáló párt, amelyik prédikálja a szép elveket, de a gyakorlatban nem tesz ezekért semmit. A leggyengébb párt a demokraták párja, akik éppen egy igazi demokráciában hisznek, amiről fentebb nagyon röviden írtam, és akik tudják, hogy a demokrácia nem ér semmit, ha az csupán tantárgy és nem napi gyakorlat.

A másik probléma, amit jelzel, szintén nagyon fontos: Summerhill szabadságot ad abban, hogy azt tanuld, ami érdekel, de nem ad teljes szabadságot, mert az nem létezik. Az együttélésben kompromisszumokra van szükség. Summerhill 100 és 200 közötti törvénye korlátozza a gyerekek cselekvési szabadságát, mert figyelembe kell venniük a többiek jogát saját igényeikre. Mindez visszavezet oda, amit a demokrácia felfogásával kapcsolatban írtam. A nagy különbség az, hogy a summerhilli önkormányzatban ezeket a határokat nem egy felsőbb autoritás hozza, hanem a gyerekek és a tanárok közösen. Ez mutatja, hogy a demokrácia lényege az egyenlőségben van: ez az, ami ma számos ember, különösen tanár számára elképzelhetetlen.

Mélyen gyökerezik bennünk az igény a gyerekek feletti gyámkodásra, ami gyakran felesleges. A gyámkodás káros, és gyorsan lebontható. Amiért nem tudjuk lebontani, az a félelem. Félelem, ami szülői aggódásból táplálkozik. Nem hiszünk abban, hogy a gyerek tanulna, ha nem kényszerítenénk rá. Persze nem azt tanulná, amit mi fontosnak tartunk, hanem azt, ami számára fontos. Mi ebben nem hiszünk, ezért jogosnak tartjuk, hogy a gyereket arra kényszerítsük, hogy azt tanulja, amiben mi hiszünk. Mindez csupán abból a társadalmi hagyományból következik, amelyik egy nagyon centralizált társadalomban hisz. Ezt ugyan hívhatjuk demokráciának is, de valójában a jeffersoni értelemben nem az. Az igazi demokrácia decentralizált. A hatalom megosztott. Egy decentralizált demokráciában az iskolákban nincsen tanterv, amit szakértők találnak ki, mert hiszen ott vannak a tanárok, akiknek az a feladata, hogy a gyerekek igényeit kielégítve, kiegészítve azt saját tudásukkal, kitalálják a tantervet. A tanár egy ilyen osztályban nem rendőr, hanem az osztályközösség egyik tagja, aki csupán természetes tekintélyére támaszkodik, de nincsenek kezében kényszerítő eszközök.

Ilyen iskola Summerhill. Neillben szerencsésen összetalálkozott sok jó hagyomány. Az egyik a jeffersoni demokrácia, amit Homer Lane-en keresztül örökölt, és ugyancsak rajta keresztül a freudizmus radikális felfogása, amiben Wilhelm Reich is közvetített. (De ide sorolhatnám még Bernard Shaw-t, Henrik Ibsent is!) A Summerhillből kikerült gyerekek nem angyalok, de toleránsak, és hozzá vannak szokva, hogy igazukért küzdeniük kell. Sokkal kevésbé neurotikusok, mint a szokásos iskolákba járó társaik, mert nem piszkálják őket sok értelmetlen dologgal.

Nem motiválják őket, hanem elhiszik, hogy van motivációjuk, nem kényszerítik őket szabályok elfogadására, amiknek meghozatalában nem vettek részt (kivéve persze az angol jogrendszert).

6. Egy kérdésem van, mégpedig az, hogy ha ilyen sikereket ért el Neill és gondolom lánya is ebben az iskolában, miért nincsenek követőik, miért nincs több ilyen iskola. (Vagy csak én vagyok tudatlan és vannak ilyenek másutt is?) Például Te gondolkozol egy ilyen iskolának a lehetőségén Ausztriában? Azt látom, hogy egy ilyen intézmény a vezetők/tanárok egész életét követeli, bentlakásos, 24 órás szolgálat, szóval nagy elhatározás és óriási hit kell hozzá, és sok tudás, ezt nem lehet csak ösztönösen csinálni. Meg pénzes szülök, ahogy Neill írta. Ja és rengeteg engedély! Szóval biztosan nem egyszerű elindítani és működtetni, ezzel tisztában vagyok. De a kérdésem továbbra is kérdés

Az alábbi Internet-oldalon láthatod a demokratikus iskolák jegyzékét: 200 iskola a világ 29 országában!

Azt gondolom, hogy egy hosszú, de talán felszálló ágban vagyunk! Öt éve megjelent Neill könyve magyarul. Időközben megalakult az EUDEC az európai demokratikus oktatási közösség. Nagyon-nagyon lassan előre fog mozdulni a dolog. Nem is lenne jó, ha hirtelen lenne egy robbanás, mert abból megint az lenne, hogy iskolák alakulnának, ahol elhanyagolják a gyerekeket. Nagyon ajánlom neked George Dennison könyvét elolvasni, ha a dolog izgat, mert ő példákat hoz arra, hogy hogyan nem jó szabad iskolát csinálni. Másrészt nagyon fontos lenne mindabból, ami nagyszerű irodalom született az otthoni iskolázás és a demokratikus iskolák ügyében, magyarra fordítani. Újra ki kéne adni John Holt könyvét, a How Children Fail-t, de most a teljes, javított változatot, amit a Gondolat Kiadó jelentetett meg 1991-ben. Le kéne fordítani John Holt második könyvét, a How Children Learn-t. Ezer dolgot tudnék még sorolni. Nekem ahhoz volt erőm (és kedvem), hogy megírjam azt a kis könyvet, ami most megjelenik. Talán kavar valamennyi vizet, néhány embert elvezet Neillhez, ahogy a mi személyes levelezésünk téged elvezetett.

Nem könnyű út, mert abszolút mélyen belénk van verve, hogy nem bízhatunk meg senkiben, mert bennünk sem bíztak meg. Szomorú nézni, ahogy a felnőttek – elvakulva kultúránk hiányosságaitól – a legnagyobb jóindulattal mellőzik a gyerekek igényeit.

Látom fiam sorsán is, hogy mennyi mindenre van szüksége ahhoz, hogy kiegyensúlyozott maradjon, hogy ne váljon agresszívvé. Mennyire nehéz visszafogni magunkat, hogy ne tanítsunk, ha nem kérnek minket erre.

kapcsolatfelvétel: peter.foti@runbox.com

Péter Fóti ©2009.
Látogatók száma 2008 május 15. óta:
Egy kis látogató statisztika