Fóti-Péter.hu

Fellapoztam az Observer 1982.10.12.-i számát, amely cikket közöl Ted Sizer-től az írástanításról.1 Akkoriban írtam is egy levelet neki –de mégsem küldtem el, azt gondolván “Mi célja lenne hiábavaló vitába keveredni?”.

Újra elolvasva a cikket nem tudok ellenállni a kísértésnek, hogy fel ne hívjam a figyelmet arra, hogy annak szinte semmi köze a valósághoz, ahogy az elmúlt pár évben szinte egyetlen iskoláról szóló írásának sem. Sizer egy Horatio nevű képzeletbeli angoltanárról ír, “aki hisz a szigorú írásoktatásban”, de akinek nincs ideje “piros golyóstollal elgondolkodtató bírálatot írni a margóra, vagy a diák szövegébe bárhova”. Legyen kevesebb diákja, javasolja Sizer, így hosszabb dolgozatokat írathat, több margót írhat tele piros golyóstollával, ennélfogva feltehetően jobb írókat nevel.

Mindez egy Álomvilágbeli képzelgés.

Először is: az iskolák, mint Andover, vagy a hozzá hasonlók, amiben jártam, ahol az angoltanároknak van idejük a Sizer javasolta dolgokat tenni, nem változtatják a rossz írókat jó íróvá. Az ilyen iskolákban 4 év alatt általam megismert diákok egyikének sem fejlődött komolyan az íráskészsége ottlétükből fakadóan. A feltörekvő előkészítő iskolák nem tudnak sokkal nagyobb arányú kitűnő tanulót felmutatni a felsőbb osztályokban, mint a kezdő osztályoknál. Aki jó íróként jön, feltehetően úgy is hagyja el az iskolát, aki aránylag ügyetlenül (az Andover szinten), az ügyetlenül távozik.

Másodsorban: diákként tudtam, majd tanárként is megtanultam, hogy a tanulók még a sikeriskolákban sem olvassák el, még kevésbé elmélkednek a piros golyóstollas firkálmányokon. A diákok, akik ötöst kapnak talán élvezettel olvassák a tanárok esetleges kiegészítő megjegyzéseit, de ezeket elolvasva félredobják írásukat. Akik hármast vagy kettest kapnak, olvasás nélkül teszik azt. Amikor a felkapott Commonwealth iskolában angoltanár voltam, felajánlottam a diákjaimnak, hogy az általuk kívánt részletességgel megszerkesztem az írásaikat, amennyiben önként vállalják, hogy újraírják azokat, egyikük sem élt az ajánlattal.

Harmadszor: nem így lesznek a jó írók. Csupán egy feltétel mellett tanuljuk meg a nyelv helyes használatát: ha olyan dolgokról beszélünk/írunk, amiről beszélni/írni akarunk olyan embereknek, akiknek akarunk. Amikor az Andover-szerű iskolák olykor igazán színvonalas írásokat produkálnak, akkor a diákok lehetőséget kapnak, hogy saját maguk által választott témában írjanak olyan közönséghez, akikhez tényleg szólni akarnak. Kis piros megjegyzéseknek ehhez semmi köze. Minden jó írás mögött az a gondolat vagy inkább remény áll, hogy az írás változást hoz, még ha csak a legkisebb örömérzet formájában valaki számára, talán csak önmagának. Az evilági Horatiok kevéske diákjának adatik csak meg valamicske esélye az ilyen írásra. 6 évnyi sikeriskolai és főiskolai dolgozatírás után (sose kaptam ötösnél rosszabb jegyet) csak egy dolgozatom van, amit most is örömmel birtokolnék.

Negyedszerre: még ha a kis piros jelek jobb írást eredményeznének, vagy segítenék annak létrejöttét, akkor is amire a diáknak igazán szüksége van, az a gyakorlás. Ha a diákok által írható mennyiség a tanár javító-, olvasó-kapacitása által limitált, a diákok nem írnak eleget. Ha olyan tanulókkal találkozom, akik komolyan veszik az írást és megkérdezik tőlem, mi módon fejlődhetnének, azt válaszolom, hogy legkevesebb 1000 szavas, de inkább hosszabb szöveg írásában kéne napi szinten gondolkodniuk. Akár levélformában – amúgy csodálatos irodalmi forma és talán a legtöbb jó írás csírája – vagy naplóként, vagy egyszerűen szabadon áramló tudatfolyamként. De az elsődleges elvárás az íróval szemben a lényeg-megragadás, ezt mindennél fontosabb a fiataloknak gyakorolniuk. Amikor a Berkeley végzőseinek – a legsikeresebb sikertanulóknak – azt a feladatot adtam, hogy írjanak valamit, amit senki sem lát majd, amit maguknak írnak, nagyon élvezték a kísérletet és sok szempontból feltárónak és hasznosnak találták azt; elmondták, diákéveik alatt még soha nem kérték őket ilyesmire.

Az esély, hogy bármely angol-tanszéki testületet meggyőzzünk az írás ilyen megközelítésű oktatásáról – nem beszélve a sikeriskolákról – közel azonos azzal, hogy én vagy te átugord a Prudential épületet.2 Így a Horatiok tovább firkálgatják jobbára szarkasztikus megjegyzéseiket a margókra, a diákok továbbra sem vesznek majd róluk tudomást és még mindig azt fogják gondolni, hogy az írás valami olyasmi, amire a tanár jegyet ad, és így minden marad a régiben.

Üdvözlettel a valóság nevében: John Holt

Having read it again, I can’t resist the temptation to point out to you that, like practically everything written about the schools in the last year or two, it has almost no connection with reality. Sizer is talking about a hypothetical English teacher named Horace, “who believes in rigorous teaching of writing,” but who does not have the time for “thoughtful critiquing, in red ballpoint pen in the margins and elsewhere” of his students’ writing. Give him fewer students, says Sizer, and he can assign longer papers and fill up more of the margins with his red ballpoint, thereby supposedly making better writers.

All this is right out of Dreamland.

In the first place, schools like Andover, or the very similar school I went to, in which English teachers have the time to do what Sizer suggests, do not turn poor writers into good ones. None of the students I knew in four years at such a school improved their writing skill much as a result of being there. The hot shot prep schools do not assign a much higher percentage of A’s to their seniors than they do to their entering classes. Those who come in good writers, probably leave good writers; those who come in (by Andover standards) relatively inept, leave relatively inept.

In the second place I knew as a student and later learned as a teacher that students, even at these hot shot schools, do not read, far less ponder, the little scribblings in red ballpoint pen. Students who get A’s on their papers may enjoy reading any complimentary remarks a teacher may have put on them; having read these, they throw the paper away. Students who get C’s and D’s throw the paper away without looking. When, as an English teacher at hot shot Commonwealth School, I told my students that I was perfectly willing to edit their papers in as much detail as they wanted, if they were then willing to re-write them, not one student ever took me up on the offer.

In the third place, that’s not how good writers are made, anyway. We learn to use language well under one condition and one only, when we use it to say or write things we want to say or write, to people we want to say and write them to. When schools like Andover produce, as now and then they do, some really good student writing, it is because the students have been given an opportunity to write on a subject of their choosing to an audience that they really want to reach. Little red marks have nothing to do with it. Behind all good writing is the thought, or the hope, that what one writes may make a difference, if only in giving some real pleasure to someone, perhaps to oneself. Few students of the Horaces of this world ever get a chance to do such writing. In six years of writing English papers in hot shot school and college, and I never got less than A in English, I wrote only one paper that I would now like to be able to lay my hands on.

In the fourth place, even if little red marks could produce better writing, or help to produce it, what students need more than anything else is practice. If the amount that students write is limited by what teachers think they can correct, or even just read, the students will not be writing enough. To young people I meet who tell me they are serious about writing and ask how to do it better, I say that as a bare minimum they ought to think of writing at least a thousand words a day and preferably more than that. It could be in the form of letters—a wonderful art form, by the way, and perhaps the incubator of most good writing—or in journals, or simply in free-flowing streams of consciousness. But the first requirement of a writer is that he be able to get the stuff out, and more than anything else, young people need practice in that. When I gave some English students, then seniors at Berkeley, and therefore the hottest of hot shot students, the assignment of writing stuff that no one else would see, writing for themselves alone, an experience they much enjoyed and found revealing and helpful in many ways, they told me that never in their entire careers as students had anyone ever asked or suggested that they do that.

The chances of persuading any English department faculty to take this approach to writing, above all in hot shot schools, is about the same as the chance of you or me jumping over the Prudential Building. So the Horaces will go on doodling their more often than not sarcastic little remarks in the margins of papers, and the students will go on ignoring them, and thinking that writing is something you do to get marks from an English teacher, and things will stay right where they are.

Yours for reality, John Holt