Fóti-Péter.hu

Honnan vettem az előadás címét?

Előadásom címét Zoe Readhead-töl A.S. Neill lányától veszem, aki egyszer arra a kérdésre, hogy mi változott Summerhill-ben az utóbbi időben, azt válaszolta, hogy nem sok, mert szerinte az a recept, ami alapján apja, A.S. Neill Summerhillt létrehozta egy jó recept, és jó recepteken az ember nem változtat! Mindezt szembeállította azzal, hogy a tradicionális iskola állandóan változásokról, reformokról beszél, amik valójában csupán kozmetikai változtatások, és nem változtatnak semmi lényegeset.

Hogyan kerültem a játéktársaságba?

A 2007-es VII. Nevelésügyi Kongresszus felszólalásait tartalmazó kötetben a játéktársaságról szóló részben ezt írja Györgyi Erzsébet:

„A játék királyi út” – és deklarált gyermeki jog –, amely a gyermeket a számára legkellemesebb, leghatásosabb, örömteli módon vezeti rá a tevékenységre, alakítja a környező valósággal való kedvező kapcsolatát, örömet szerez, fejleszt, és szocializál. Kívánatos, hogy a kisgyermekkoron túlmenően a teljes gyermekkort és ifjúkort végigkísérje. Szerepe azonban ezzel nem fejeződik be, az életút teljes folyamán annak örömforrása, energiatartaléka lehet. E felismerésnek megfelelően a Kiss Áron Magyar Játék Társaság – látva a társadalom életének felgyorsult átalakulása előtti időszakra jellemző, önszerveződő gyermekcsoportok spontán játéktevékenységének visszaszorulását az életmód radikális megváltozása folytán – törekszik felhalmozott tudásával és tapasztalatával az óvodai játék pozíciójának erősítésére, az iskolai játék térhódításának segítésére, amellett, hogy minden korosztály játékkultúrájának szolgálatát vállalja, beleértve az idős generáció hagyományőrző-átadó tevékenységét, illetve az idősek számára is „életet az éveknek” adó játékos tevékenységeket. Meggyőződése, hogy a játék, a játszás az iskola jelenkorban megsokasodott gondjainak terhe alól való szabadulás „menekülő útvonala” is lehet sok esetben, mint az ismeretelsajátítás belülről motivált, örömteli módja, amely hozzájárulhat az iskolai szellem humanizálásához, a tanulók – és a pedagógusok – egymás iránti kölcsönös tiszteletének fejlesztéséhez, a tanulók erkölcsi tudatának és tartásának – a „fair play” követelményének elsajátítása révén – megszilárdításához, a játék örömszerző funkciója által lelki egészségük fenntartásához és megerősítéséhez. Óriási lehetőséget lát a játék és a játékos módszerek alkalmazásában a hátrányokkal induló gyermekek felzárkóztatásában. Végső soron mindez által a jelen gyermektársadalmáén kívül a jövő társadalmának harmonikusabb életéhez járulhat hozzá.[1]

Amikor ezt elolvastam, arra gondoltam, hogy itt a helyem, ebbe a társaságba nekem is be kell lépnem, mert amit Györgyi Erzsébet mond, részben megegyezik Summerhill receptjével. A kapcsolatfelvételből azután kialakult a találkozás ötlete, hogy meséljek a társaság érdeklődő tagjainak Summerhillről.

Hogyan bukkantam Summerhillre?

1990-ben házasodtam meg és költöztem el Magyarországról Ausztriába. 1990 előtt három évig az OPI Iskolakutatási Osztályán dolgoztam. Soha nem gondoltam, hogy a pedagógia radikális eszméinek híve leszek, addig, amíg 10 évvel ezelőtt fiam születése után nem olvastam egy könyvet Summerhill-ről[2], amelyet az iskola egy nevelőtanára irt. Ez egy nagyszerű könyv, amit egymás után többször elolvastam, és a fejemhez kaptam, hogy ez nekem miért nem jutott eddig eszembe. A könyv nyomán Summerhill hívévé szegődtem, és ez a lelkesedés mozgat mind a mai napig, és a pénzkeresésen túli időm szabad részét arra fordítom, hogy Summerhill-t igyekszem magyarázni, hirdetni szóban és írásban, ahogy csak lehet.[3]

Nem könnyű dolog ez, mert Summerhill nagyon idegen a mi kultúránktól, és ebbe beleértem nemcsak Magyarországot, hanem az egész világot. Summerhill-t nem könnyű megérteni, és magam is hosszú utat jártam be. (Nem is beszélve arról, hogy természetesen soha nem is lesz egy egységes képe mindenkinek Summerhill-ről!)

Bevezető helyett

Sok bevezetőt írtam már Summerhillről.[4] Nem akarom itt a helyet foglalni. A későbbi iskolaalapító, Neill életében fordulópontot hozott az, hogy az újság, ahol dolgozni szeretett volna, a háború kitörése miatt soha nem jelent meg, és az, hogy első világháború elején a behívások miatt könnyű volt iskolaigazgatói állást szerezni. Iskolaigazgatóként Neill hamar bevezette, amit Summerhillben azután újra megvalósított[5] – a korbács temetését, az iskolai fegyelem fellazítását, a játék jogának elismerését.

Neill renitens volt, aki nem tartotta a száját:

„Az iskolai munka, amit a serdülők végeznek, idő-, energia- és türelempazarlás. Elrabolja a fiatalságtól a jogot játszani, játszani és játszani – öreg fejeket helyez fiatal vállakra.“[6]

Miért tűrte el ezt a világ? Nyilván ebben közrejátszik Anglia toleráns légköre (Ausztriából elüldözték, mert nem volt hajlandó az iskolában hittant tanítani), és az is, hogy tradicionálisan az angol magániskolákban nem kötelező az állami tanterv, azaz ebben az értelemben az iskolák valódi magániskolák, állami támogatás nélkül (Angliában persze a magántámogatásnak - szponzorálásnak - nagyobb hagyománya van). Mindezt Neill maga is beismerte, amikor sokszor elmondta, hogy tudja, hogy iskolája más országokban nem létezhetne.

Summerhill receptje

Neill úgy gondolta, hogy megtalálta a tradicionális iskola csődjével szemben egy jobb iskola receptjét. Mielőtt ennek komoly változatával foglalkoznánk, lássuk először Neill vicces receptjét: a három R (írás, olvasás, számtan) helyett a 3 F (friss levegő, friss étel, szabadság) Mindez persze csupán egy jól hangzó aforizma. Az igazi neilli válasz a fólia első két mondatában található: szabad tevékenységválasztás és az önkormányzat.

Miért tekintette Neill a tradicionális iskolát egy kudarcnak? Ezt jól el tudnám magyarázni egy másik rebellis idézettel:

 „Amikor az oktatásról beszélsz, akkor az elemi ismereteket érted, a három R-t (Reading, wRiting, aRitmetic), a tudományokat, én viszont az élet dinamikájára gondolok, arra, hogy hogyan akadályozzuk meg a gyereket abban, hogy a Gestapó tagja legyen, hogy gyűlölje a színeseket és hasonlók. A világ betegsége. Engem az érdekel, hogy mit kell tennünk annak érdekében, hogy ne gyűlöljenek, hogy ne legyenek életellenesek.“[7]

A recept két legfontosabb kellékének egyike a szabad tevékenység választás: a gyerekek maguk döntik el, hogy mivel foglalkoznak abból, amit az iskola nyújt nekik. Annyit játszanak, tanulnak, élnek társasági életet, amennyit ebből maguk fontosnak tartanak. Ezt már 1924-ben meghirdette, amikor iskoláját Németország és Ausztria után hazavitte Angliába:

Neill, az iskolamester hazahozta nemzetközi iskoláját a kontinensről Summerhillbe, Lyme Regis-be. Az iskola problémás gyerekekre specializálódott, és olyan fiúkat és lányokat vár, akiket más iskolák problematikusnak, lustának, unalmasnak, anti-szociálisnak tartanak Elutasít minden kompromisszumot, és azt hirdeti a szülőknek: „Itt az iskola, ahol szabadon lehet dönteni a munka (tanulás) és a játék között. Take it or leave it”[8]

Neill azt vetette a tradicionális iskola szemére, hogy az első helyre helyezi a praktikus ismereteket. Minden másról vagy hallgat, vagy azt gondolja, hogy ezeket úgyis elintézi mellékesen. Ezzel nem akarok mindent az iskolára kenni.[9] Az iskola mindig is a társadalom része. Amit itt Neill említ, arról régebben úgy szoktunk beszélni, mint az oktatás és a nevelés kölcsönös viszonya, és sajnos konfliktusa! Neill úgy gondolta, hogy a konfliktust komolyan kell venni, és a konfliktus megoldása egy újfajta iskolát követel meg, amit a maga részéről ki is talált és meg is valósított. Ez forradalmi tett, és ezért tartom jónak a magyar Neill-könyv címét, ami úgy szól, hogy „Summerhill - a gyereknevelés csendes forradalma”.

Két ábra kommentárral

1. ábra

A gyerekek úgy születnek, hogy önállótlanok. Ahogy életkoruk előrehalad, úgy kapnak több vagy kevesebb önállóságot. A kérdés az, hogy milyen ütemben kapják ezt meg. A tradicionális válasz erre az, hogy sokáig nincs szükségük önállóságra, csak valamikor 20 éves korukban, de akkor hirtelen legyenek önállók. Neill válasza más volt. Nem mondta azt, hogy rögtön mindenben kapjanak önállóságot, hiszen Neill is saját gyerekét felöltöztette, amikor az meztelenül akart kimenni a hidegbe stb. stb. Nem arról van szó, hogy mindenben szabadságot adunk, de arról igen, hogy a gyerek önállósági törekvéseit támogatjuk, illetve szabadságot adunk neki. Mindebbe illeszkedik bele a tevékenységek szabad megválasztása és az önkormányzat (közvetlen demokrácia) is. Mindezt egy mondatban összefoglalva, Neill azt tartotta, hogy a gyerekek karaktere és jelleme pozitív irányba változik, ha ellenőrzésük lehet saját életük felett, ha a felnőttek nem gyámkodnak felettük túlzott mértékben. Az ábrán nem látható, de úgy gondolom, hogy az önállóság megadásának két módja különböző mértékű önállósághoz vezet! Amíg az önállóság támogatása és korai megadása nagy valószínűséggel azzal jár, hogy a gyerek önállóvá válik, addig a második esetben (alul futó ábra) ennek ellenkezője történik, és a gyerek nagy valószínűséggel függő marad szüleitől, tanáraitól, főnökeitől. Van persze, aki ezt akarja, de társadalmi méretekben ez egy zsákutca.

2. ábra

A másik ábra, amit én a demokratikus iskoláról gondolok, az egy egész. Nem lehet belőle valamit kiragadni. Nem jó úgy beszélnünk Summerhillről, hogy annak olyan sajátosságai vannak, mint hogy nem kell órákra járni, vagy hogy önkormányzat van. Ennél többről van szó. A demokratikus iskola egy egész, aminek vannak sajátosságai ugyan, de a sajátosságokat számos dolog összeköti, és csak egészükben érvényesek. Ez az iskola gondoskodik a gyerekekről. Megadja nekik ugyanakkor az önállóságot is. Nem lehet semmit kiragadni és egy dolgon csámcsogni, hogy az helytelen! Számos dolgot lehetne még Summerhillhez odaírni. Itt csak egy idézetet szeretnék befejezésül elmondani, amit C.G. Jung, az általam Freudnál is jobban becsült pszichológus mondott:

 „Jobban meg kell értenünk az emberi természetet, mert az egyetlen igazi veszély, ami létezik, az az ember maga. Ö az igazi veszély, és mi sajnálatosan nem vagyunk ennek tudatában. Nem tudunk semmit az emberről. Túl keveset tudunk. Tanulmányoznunk kellene az emberi lelket, mert mi vagyunk minden eljövő gonosz forrása.“

Világunkban a technokratikus társadalomtudomány szerintem csődöt mondott. Úgy tűnik, ha nem vesszük figyelembe Jung mondatát, akkor nagy sebességgel rohanunk majd bele a szakadékba. A társadalomtudományok képviselői, számos tanár, szociológus, politológus, pszichológus elvesztette azt a képességet, hogy kreatívan, nagy összefüggésekben gondolkozzon, holott enélkül nincs jövőnk. Megtört az a lendület, amivel a 20. század elején Freud, Jung, Reich és sokan mások nekiindultak egy jobb világ megteremtésének. Neill és Summerhill azonban nem adta fel. A Summerhillből és a többi demokratikus iskolából kikerülő gyerekek nagy valószínűséggel képesek erre, és bizonyítják Neill receptjének igazát.

Az iskola életéről

Neill számos könyvet írt,[10] amelyeknek sikerük volt a könyvpiacon, és amelyekből származó bevételeit az iskolára fordította. Lassan, fokozatosan az iskola átalakult, ami azt jelenti, hogy a problémás gyerekek mellett egyre több olyan gyerek került az iskolába, akiknek szülei hittek abban, hogy Neill receptje nem csupán a problémás gyerekeknek, hanem minden gyereknek a hasznára válik. Az iskola központi gondolata az - most a tevékenységek szabad megválasztását fordítom csak visszafelé -, hogy a gyereknevelésben nincs szükség kényszerekre. (Ezt a későbbiekben az önkormányzattal kapcsolatban még pontosítom). Azért nincs szükség kényszerre, mert a gyerekek szeretnek tanulni, ha a környezet, ahol élnek, ösztönző és biztonságos.

Az iskolában a szokásos osztálytermeken és a nagy kerten kívül van famegmunkáló műhely, művészeti terem. Ezeken a helyeken soha nincs oktatás – de van tanár, aki segít a gyerekeknek, ha azok ezt kérik.

Van tanítás: a tanárok megtartják óráikat – nekik kötelező.

Angliában külső vizsgarendszer van – ha tovább akarnak tanulni, akkor a vizsgákat a gyerekek külső vizsgaintézetekben letehetik. 33 hét minden évben, a maradék időben otthon vannak. Az iskolában a vizsgateszteket gyakorolják.

Csak akkor van tanítás, ha van kérdés!

Az iskolát vizsgáló 2007-es feügyelöi jelentés megállapítja, hogy az adott évben - minden gyerek továbbtanult.[11] Ezen a tényen el kellene gondolkodni, hiszen a hétköznapi vélekedés a gyerekekről ezt nem feltételezi. Az a gondolat tehát, hogy a gyereknek kényszerre van szüksége ahhoz, hogy tanuljon, nem állja meg a helyét. Nyilván nem akarom azt mondani, hogy most minden iskolában nyilvánítsák ki a tanárok, hogy mostantól nem kötelező órákra járni. Ez nyilván káoszhoz vezetne. De elgondolkodni Summerhill jelentőségén bizonyosan fontos lenne! Akik pedig foglalkoznak rendszerelmélettel, azok tudják, hogy egy rossz rendszerből egy jobba gyakran egy kaotikus időszakon keresztül vezet az út. Persze a káoszban megvan egy még rosszabb rendszer veszélye is! A káosz csak akkor fog egy jobb rendszerhez vezetni, ha a tanároknak vannak elképzeléseik arról, hogy mi lenne egy jobb rendszer. Amíg felsőbbrendűségükben hisznek, addig nincs lehetőség egy jobb rendszerbe való átmenetre. Amíg nincsenek új elképzeléseik az emberi/gyereki természetről, addig minden hiába.[12] Neill ezeket az új elképzeléseket számos kortársától vette át, akiknek csak a nevét sorolom: Freud, G.B. Shaw, Homer Lane. Egy másik listára kerülhetnének azok, akiket Neill mint kortársakat inspirált, és akik inspirálták őt. Ide sorolnám Bertrand Russelt, Wilhelm Reicht, John Holtot is. A harmadik listára azok jönnének, akik ma, Neill 1973-as halála után továbbviszik szemléletét: John Taylor Gatto, Daniel Greenberg, Joseph Agassi, Ronald Swartz és mások

A recept második eleme: az önkormányzat

Az önkormányzat az iskola jó receptjének másik összetevő eleme. Az iskolagyűlésekre hetente kerül sor, vagy ahogyan azt a közösség éppen jónak látja. A gyűléseket egy nagyobb gyerek vezeti, akinek fontos szerepe van. Ő adja meg a szót, ő vezeti a vitát, gyűjti a megoldási javaslatokat, és ő szavaztat. A gyűlésen nemcsak a gyerekek (mint ez a normális iskolákban, ha van egyáltalán önkormányzatnak nevezett valami) gyűlnek össze, hanem a felnőttek is! A többség dönt, de a határozatokat a következő heti gyűlésen meg lehet változtatni, ha ezt a közösség tagjai szükségesnek érzik. Az iskolai önkormányzat az iskola életének jelentős részét irányítja, de nem mindent. Nem tartozik hatáskörébe pl. a tanárok felvétele, vagy az iskolai konyha nyitva tartásának ideje. De mindez valahogy természetes.

Általában szokás feltételezni, hogy a summerhilli szabadság esetén a gyerekek minden szabályt a maguk kedve szerint alakítanak, és egész nap csak játszanának, maguktól semmilyen lehetőséget nem tagadnának meg: Ezzel szemben például amikor 2002-ben az iskolában jártam, érvényben volt egy szabály, amely kimondta, hogy tanítási időben az iskolai kávéházban lehet ugyan videót nézni, de csak olyat, amelynek az oktatással kapcsolata van.

Viszont az iskola életében többször előfordult már, hogy a közösség többségi szavazattal megszüntetett minden törvényt. Ekkor mindent szabad: a főépületben szabad bent kerékpározni, szabad akármeddig fennmaradni. Az ilyen szabadság öröme nem szokott sokáig tartani. Végül az álmosságtól gyötörtek közül valaki azt javasolja, hogy hozzanak vissza egy ezzel kapcsolatos szabályt, és újra beindul a törvényhozás. Mindezzel együtt igaz az, hogy Summerhillben szabadság uralkodik. Nem abszolút szabadság, mert ilyen nem létezik. Létezik viszont egyéni szabadság, ami a tevékenységek szabad megválasztását illeti, és létezik a közösségi szabadság, annak határaival, amit a közösen hozott szabályok és Anglia törvényei határolnak be.

Látszólag az önkormányzatnak nem sok köze van a játékhoz, de ez csak a látszat!

A gyerekek szeretnek egymással játszani. Nem véletlenül. Csak aki alaposan megfigyeli őket, az veszi észre, hogy milyen sok minden történik a szabad játék alatt. A gyerekek a játék szabályait állandóan alakítják. Természetesen megpróbálják azt a maguk előnyére alakítani. De ez csak a pillanatnyi látszat. Ha egy gyerek vagy egy gyerekcsoport a játékot annyira dominálja, hogy a többieknek nincs benne öröme, akkor ezek a gyerekek kiszállnak, és új játékot kezdenek, maguk. Sokszor azonban elérik, hogy a játék szabályait úgy alakítsák, hogy mindenkinek legyen a játékban esélye, hogy mindenki élvezhesse a játékot. A kidobósban a kisebbek több lépést tehetnek, a rabló-pandúrban egy erősnek át kell állnia a gyengébb csapathoz stb. Ennek a fajta szabad játéknak teret kellene hagyni az iskolás korban is. Mert a szabad játék a legjobb „iskola” ahhoz, hogy egy gyerek egy közösségben megtalálja magát, egy közösségben kiharcolhassa a maga jogait, a jogot arra, hogy élvezze az életet, a játékot, a szórakozást, és később felnőttként a munkáját.[13]

Summerhill követői

Az iskolába maximum 100 gyerek jár. Summerhill nem áll egyedül a világban. Voltak és vannak követői. Különösen sok követője volt a 60-as években, amikor Neill egy könyve nyomán az USA-ban Nyugat-Európában és Japánban Summerhillt felkapta a világhír, és az USA-ban több száz iskola nyitotta meg kapuját vállalva Summerhill inspirációját. Sajnos az iskolák számos okból a 70-es évek közepére eltűntek. Ebben az anyagi feltételek hiánya és az Amerikai kapitalizmus elleni ellenkulturális lázadás vége játszott szerepet. Nem lehet azonban azt mondani, hogy bebizonyosodott volna, hogy Summerhill egy hibás elképzelés lenne. Más kérdés az, hogy mind a mai napig kevesen gondolkodnak úgy a gyerekekről, ahogyan azt Neill és követői teszik.

Vádak Summerhill ellen

Mit szoktak Neill szemére vetni? Az egyik az, hogy anarchisztikus, a másik az, hogy antiintellektuális. Az anarchisztikust nehéz lenne megindokolni, hiszen az iskola törvénykönyvében több mint 200 szabály szerepel, amit mindenkinek be kell tartania, amit ha megsértenek, akkor az iskolai bíróság elé kerülnek, és ha az ellenük felhozott vádban egy tisztességes eljárásban bűnösnek találtatnak, akkor megbüntetik őket. De ugyanez vonatkozik a tanárokra is. Egy idézet a már emlitett summerhilli nevelőtanár könyvéből bizonyítja ezt:

 A legtöbb esetben, ahol felnőttek és gyerekek együtt élnek és a döntések a felnőttek kezében vannak, akkor ők hamar elfelejtik, hogy hogyan néz ki a világ a gyerekek szemével.

Egy nyári éjszakán a velem szomszédos szobából hallatszó hangok ébresztettek fel. Átmentem, dühösen és leragadó szemekkel, és a szobában egy csomó felöltözött gyereket találtam, akik éppen kiosonni készültek. 

Ha már kimentek - mondtam nekik - nem lehetnétek legalább csendesebbek?

Elnézést kértek és csendesen leosontak a lépcsőn. Természetesen mondhattam volna nekik, hogy a bíróság elé viszem őket, mert az egész villanyoltás után történt, de mivel csendesek voltak, nem akartam ügyet csinálni a dologból. Visszamentem lefeküdni, de nem tudtam elaludni. Egy idő után elhatároztam, hogy ahelyett, hogy a szobában fekszem, kimegyek és megnézem, mit csinálnak.

Egy szép holdvilágos éjszaka volt, és én hamarosan megtaláltam a éjszakai nomádok kis csapatat az iskola területen a nagy fánál, amelyről olyan sok fénykép készült, és ahonnan gyerekek generációi lengtek Tarzanként ide oda. Egy bokor mögé bújva elkezdtem zajt csinálni. Válaszként a gyerekek fojtott suttogását hallottam. Előugrottam rejtekhelyemről, és rögtön körülvettek a gyerekek, akik nagyon meg voltak könnyebbülve, hogy nem egy rémmel találkoztak. A következő órában a gyerekekkel együtt fedeztem fel az éjszakai árnyakat, amelyek nagyon különböztek attól, amit napközben megszoktunk, és élveztem a törvényen kívüliség izgalmat.

A következő napon a bírósági ülésen egy idősebb gyerek feljelentett, hogy villanyoltás után egy csomó gyerekkel együtt az épületen kívül tartózkodtam (ami a hatályos törvényekben le van írva). Egy ilyen közösségben semmi sem marad észrevétlen! A gyerekeket megbüntették azzal, hogy egyszer a hétvégi hosszú fennmaradás helyett a szokásos időben kell lefeküdniük, és a következő nap nem kapnak pudingot. Mivel nekem nincs kötelező lefekvési időm, így én kétnapi pudingtól estem el. Ez az eset mindig emlékeztet engem a gyereki világlátásra. Ha néha elkezdek magas lóról arról beszélni, hogy ez hogyan juthat egy gyerek eszébe, akkor eszembe jut saját történetem, és rögtön jobban értem a másikat.[14]

 Ez mindent elmond az iskoláról: itt nincsenek első és másodosztályú állampolgárok, mint az a mai iskolában szokásos, ahol a tanár tévedhetetlen és büntethetetlen, és a gyerekekhez képest sokkal magasabban áll, mintha az iskola az indiai kasztrendszert idézné. A másik vád, amit Summerhillel kapcsolatban említeni szoktak, az antiintellektualizmus. Van, aki azt gondolja, hogy Summerhillben nincsenek könyvek, hogy Summerhillben a gyerekek csak összevissza rohangálnak. Ez nem igaz. Neill annyira rossznak tartotta a korai gyerekkorban a túlzott intellektualizmust, hogy egy kicsit elment a másik irányba.

Ha egy gyerek odajött hozzá és azt mondta neki: 

- Szeretnék tanulni -, Neill erre visszakérdezett: Mit szeretnél tanulni?

- Nem tudom - hangzott a válasz, amire Neill azt mondta:

- Akkor játsszál tovább, amíg nem tudod pontosan, hogy mit szeretnél tanulni.

Ezt a választ a mai felnőttek 99 százaléka rossznak tartja, de én nem. Szerintem tanítás akkor történjen, ha van kérdés. A kéretlen tanítás rombolja a legnagyobb jót, amivel rendelkezünk, a jó emberi kapcsolatokat. Ez nem éri meg hosszú távon. Ha a gyerek kérdez valamit, akkor azzal jelzi, hogy valamit meg szeretne tudni tőlünk. Akkor lehet tanítani. Ha nem, akkor várni kell. Erről van szó. Nem hinném, hogy Summerhill antiintellektuális lenne, inkább arról van szó, hogy a summerhilli tanárok tudnak várni. Hagy mondjak egy saját példát a saját fiammal kapcsolatban, aki most 10 és 1/2 éves, és akivel kapcsolatban biztos voltam, hogy soha nem akarom azt, hogy klasszikus zene hallgatására kényszerítsem, mint az az iskolában megtörténne. Most pedig magától hallgat klasszikus zenét. Magától. Summerhillben ott van a nagy könyvtár, ott vannak a tanárok, akik képzettek, akiket lehet kérdezni, nem igaz tehát az antiintellektualizmus mítosza. Ha nagyon szemtelen lennék, akkor azt mondhatnám, hogy a világ antiintelliktuális.

Summerhill üzenete

Neill az évek során eredeti elképzelését felülvizsgálva megállapította, hogy a summerhilli szabadság ellenére nem minden gyerek lesz briliáns. Mindenki addig fejlődik, ameddig a képességei érnek. De ez valami más, mint amit a legtöbb szülő gondol. Hátha ki lehet hozni ebből a gyerekből valamit, akár erőszakkal is. Ebben Neill nem hitt. Nyilván Summerhill példája sok emberre hat és hatott. Neill-t a 60-as években, amikor túl volt már 80. évén, három angliai egyetem is díszdoktorrá avatta, de nézetei mégse terjednek nagy mértékben. A mai iskola egy értékelési mérési őrületben szenved. Mintha nem a gyereket, hanem elsősorban a társadalmat kellene szolgálnia az iskolának. Egy alapvető újragondolásra lenne szükség. Az iskola alapvetően a gyerekekért kell, hogy legyen, és ha ez lesz a helyzet, akkor ebből az egész társadalom profitál. Taylor Gatto mondja, hogy az a társadalom, amelyik legkorábban képes lesz felhagyni a standardizálással ( a gyerekek egy kaptafára való alakításával ), az két-három generáció múlva a világ leggazdagabb országa lesz, mert a kreativitás olyan előnyökben részesíti majd. Nem is beszélve arról, hogy a kreatív emberek, szemben a hiedelemmel, egyben elégedettebb emberek is. Az emberi elégedetlenség fő forrása éppen az, hogy a család, az iskola nem törődik a gyerek egyéni igényeivel és szükségleteivel. Mindezért szeretném mondanivalómat egy Neill lányától vett másik idézettel befejezni:

„Családot nevelni egy fantasztikus utazás, és nem kell, hogy egy megpróbáltatássá legyen, mint az gyakran történik. Hétköznapi bölcsességgel, jó humorral és a gyerekek és a felnőttek egyenlő jogainak ismeretében, amely elismeri különbségeiket is, a szülőknek nem kell megismerni, amit dackorszaknak vagy teenager lázadásnak nevezünk. A család nyugodt, baráti környezet lehet, azok nélkül a konfliktusok nélkül, amit magunk körül láthatunk minden nap.

Jó érzéssel tölt el, hogy mennyien olvassák Neill műveit és írnak nekem. Sok könyve – nem csupán a híres Summerhill a 60-as évekből – le lett lefordítva egy tucat nyelvre, és a könyvek ma is hatnak. Sok ember írta, hogy nem csupán élvezték könyveit olvasni, hanem azok olvasása megváltoztatta az életüket.”

* Az elöadáshoz felhasznált fényképeket a Summerhill-i iskolában tett látogatásomkor készitettem 2002-ben.