|
Könnyű nekem, - látszólag. 20 éve Ausztriában élek, ahol egyszer már átéltem azt, hogy egy szélsőséges, idegengyűlölő, hol burkoltan, hol nyíltabban antiszemita párt az FPÖ, vagy ahogy jobban ismert, Haider pártja bekerült – nem csupán a parlamentbe, hanem a kormányba is. Túléltem. Tudom, hogy Haider pártjának kormányba kerülése azt jelentette, hogy számos szocialista bonc elvesztette állását, és tudom azt, hogy helyettük számos Haider kegyelt jutott zsíros állásokhoz.
Félek-e a jövőtől – bevallom igen. Zsigereimben van az a történelmi hiba, amit a német politikai elit elkövetett, amikor kancellári megbízatást adott Hitlernek, aki egy csőcselék élén állt, és akiről tudni lehetett, hogy nem barátja a demokráciának. A következmény egy világégés lett, halottak 10 millióival.
Ausztriában Haider pártja ma éppen nincs bent a kormányban. Haider maga elintézte magát, választóinak száma a kormányra kerülés után radikálisan csökkent. Haidernek és minisztereinek szedni kellett a cókmokjukat, és amikor-e sorokat írom, újra csak ellenzéki politikusok, akik ebből a pozícióból folytatják, amit a magyar jobb szélsőjobb is csinál: uszítást, gyűlölködést mindenki ellen, aki nem úgy gondolkodik mind ők. Sajnos szavaik újra a szavazópolgárok majd 30%-át vonzzák, szemben a zöldek 10%-ával!
Milyen történelmi hibák vezetnek a 1990 előtti és 1990 utáni magyar és osztrák történelemben oda, hogy újra fellángol ez a veszély. Miért van az, hogy Németországban azóta nem képes hasonló szélsőjobboldal ilyen erőre kapni, és miért van az, hogy Magyarországon itt van a veszély?
Nyilván sokan, és sokat gondolkozunk ezen. Miért alakult ki ez a helyzet. Azt gondolom a hiba egyik legfőbb oka az, hogy a magyar politikai berendezkedés 1990 után nem alakított ki elég, és jó mechanizmusokat a hatalom megosztására és ellenőrzésére. Az általunk irigyelt angolszász világban természetes, hogy ha valakiről kiderül korrupt volta, akkor annak mennie kell. Persze tudom, ez nincs mindig így, de tendenciájában még mindig jobban így van! Így kellett volna mennie Gyurcsánynak, amikor beszéde kiszivárgott, de nyilván van ezer kisebb eset, amiben a hatalomhoz való ragaszkodás megmérgezte a közállapotokat.
A problémának van egy még ennél is fontosabb vonatkozása: a hatalom ellenőrzése azt is jelenti, hogy a hatalmat meg kell osztani, a hatalmat decentralizálni kell. Sajnos erre még az általam tiszteletben tartott angolszász világban is kevés példa található. Nem így volt ez az USA születésekor, abban az időben, amikor evidencia volt, hogy a hatalmat nem szabad kevesek kezében koncentrálni, hogy a hatalmat nem felülről lefele, hanem alulról felfele kell delegálni, hogy minden helyi közösség joga, hogy saját ügyeit saját maga intézze, hogy csupán a közös ügyeket intézzék a képviselők. Egyáltalán mondva a demokráciának két pillére van: a tanácskozás és a képviselet. A képviselet azt jelenti, hogy mindenki képviselheti magát a közös ügyek intézésében, személyesen vagy képviselői által, a tanácskozás pedig azt jelenti, hogy a tanácskozó testületek a nyilvánosság előtt kell végezzék munkájukat, és a tanácskozásokon betartsák a demokrácia szabályait. Sajnos a magyar demokráciában, hasonlóan sok más országhoz a képviselet áll csupán a gondolkodás középpontjában és nem a tanácskozás. Pedig ha meggondoljuk a demokratikus tanácskozásnak helye lehetne számos kis közösségbe, ezen közösségek helyi ügyeinek megbeszélésekor, vagy azon ügyek előkészítésekor, amelyek több közösségre tartoznak közösen. A mély demokrácia ezen hátországa hiányzik. Nem mentség erre, hogy nem csupán nálunk. Hiányzik az USA-ban is, ahol pedig a mainál sokkal jobban megvolt a XIX. Század elején, mint ezt Toqueville: Demokrácia Amerikában c. művében megírta.
A magyar politikai elit 1990 után nem gondolt ennek a kérdésnek utána, és hagyta, hogy a például a magyar iskolarendszer alapvetően antidemokratikus maradjon. Csupán a képviseleti formákat vezették be, de nem gondoltak a tanácskozások fontosságára. Olyan tanácskozások fontosságára, ahol valódi kérdések dőlnek el. Ahogyan ez kedvenc iskolámban az angliai Summerhillben, és a világ többi kisszámú demokratikus iskolájában történik. Ezekben az iskolákban, amelyek általában kis iskolák, a közösség tagjai legalább heti gyakorisággal összejönnek, hogy rendezzék a közösség ügyeit. Minden lehetőséget megragadnak arra, hogy mindaz, ami csak őket érinti helyben is dőljön el. Anglia szerencséje, hogy a magán iskolákra nem érvényes semmilyen központi tanterv, mert a magániskola magániskola. Igaz nem is kap állami támogatást. Nem ez fontos azonban, hanem az elv: a közösség saját ügyei a közösségben dőlnek el, a közösség maga működtet igazságügyi szerveket, maga kezeli konfliktusait. Ezért nevezik ezeket az iskolákat gyerek-felnőtt köztársaságoknak. Sokan ordítanak erre, hogy ez anarchia, fejetlenség. Holott ennek éppen az ellenkezője igaz. Ezek az iskolák alkotnák egy jó demokrácia alappilléreit. Ilyen iskolákból kerülnének ki emberek, akiknek a demokrácia vérében van.
Ezzel szemben a mai iskolában sokféle képviselet van, de nincsenek olyan tanácskozások, ahol az iskolaközösség minden tagja egyenlő jogokkal részt vesz, és a nyilvánosság előtt tanácskozik. Summerhillben az iskolaigazgatónak az iskolagyűléseken ugyanúgy egy szavazata van, mint a 6 éves gyereknek. Ezeken a tanácskozásokon nem minden kérdés dől el. Nem lehet olyan szabályokat megszavazni, amelyek ellentmondanak az angol és az EU törvényeinek. De minden csupán a közösség saját életét érintő fontos dologról lehet törvényeket hozni. A dolog működik, működik immár 89 éve, mert Summerhill-t A.S. Neill 1921-ben alapította. Az alapítás gondolata visszanyúlik az első világháború idejébe, amikor Neill – hadviselésre alkalmatlanként - azért lett tanár, mert számos tanári állás megüresedett a behívások miatta, és az az újság, ahol Neill dolgozni szerettet volna, a háború miatt soha nem jelent meg. Summerhill az első világháború világégésének egyik következménye: az alapító egy nemzetközi iskolát alapított, részben azért, mert azt gondolta, hogy a nemzetek közötti gyűlölet úgy is enyhíthető, hogy a különböző országok gyerekekei a közös élet során megismerik egymást, és soha többé nem lesznek sztereotípiák áldozatai. Mert az első világháború megmutatta, hogy a gyűlölet milyen erős, és mennyire kihasználható. Kevesen – szinte senki nem követte G.B. Shaw intelmét, hogy nem szabad magunkat mások céljai miatt lemészárolni. Neill követte Shaw-t, és egy olyan iskolát alapított, amelyben nincs helye a faji gyűlölködésnek, mert a tanácskozásokon ott ül veled szemben és az évek során rájössz, hogy a másik is ember, akinek joga van a boldogsághoz. Egy közösségben nem lehet minden igényt kielégíteni, de számos igény kielégíthető, és a demokrácia ereje érvényesül. Olyan megoldások kerülhetnek kipróbálására, amelyek sok igényt kielégítenek. Érvényesül a demokrácia ereje, amely azt mondja, hogy bár egyenlöek vagyunk, de nem egyformák.
A közvetlen demokrácia nem csupán a népszavazást jelenti, hanem azt a rendszert, amit Bibó István a szabadság kis köreinek nevezett. Azt jelenti, hogy számtalan kis demokratikus közösség él egy országban együtt. Legtöbbjükben nincs szükség képviseltre, mert a tagok össze tudnak jönni, és saját ügyeiket demokratikusan intézni. Képviseletre a közös ügyekben van szükség, és ezeknek a tanácskozásoknak a nyilvánosság előtt kell történniük. De a demokrácia lelke a kis csoportok demokratikus tanácskozásaiban van. Ahogy ez az antik Athénben vagy még inkább a XIX. Század elejei USA-ban történt. Ezek azok az időszakok, amikből tanulnunk kellene. Mert az egymás elleni agresszió, a hit, hogy a másik kicsinálása árán jobban élhetek hamis. Közösen tudnánk igazán jó dolgokat művelni. Ehhez demokratikusnak kellene lennie a családnak, az iskolának, sőt a munkahelynek is. Minden lépés, amely ebbe az irány visz, csökkenti a félelmet. Ilyen kis csoportot toborzok magam a demokratikus iskolákkal kapcsolatba Internet oldalaimon, ilyen iskolákról írok, ezekbe az iskolákba utazom el, innen merítem az erőt legyőzni a félelmet, amit Magyarország mai állapota bennem kivált.
További részletek a http://www.foti-peter.hu/foti-isk-dem-alt.html alatt.
|