|
Fiatalkori bünözés
Manapság, az elharapózó kegyetlen, lőfegyveres és bokszeres támadások közepette, a hatóságok nem tudnak mit kezdeni a fiatalkorú bűnözéssel, és láthatóan bármit megtennének, hogy visszaszorítsák. Az újságokból már megismerhettük azt az új módszert, amellyel kezelni kívánják a problémát. Kemény módszer: a fiatalokat javítóintézetekbe küldik, ahol megerőltető gyakorlatozásokon kell részt venniük. Aki ellóg, az szigorú büntetésben részesül. A képen, amelyet láttam, a fiúk hatalmas rönkökkel a vállukon gyakorlatoztak. Az ilyen elnyomó rendszerű helyeken szemmel láthatóan nincsenek jogok.
Elismerem, hogy néhány, ebben a pokolban eltöltött hónap elrettenthet pár potenciális bűnözőt. De az ilyen kezelések soha nem érik el a valódi okokat. S ami még ennél is rosszabb, ez a durva bánásmód a legtöbb kamaszból gyűlöletet vált ki, s a társadalom örök ellenségeivé teszi őket.
Több mint harminc évvel ezelőtt Homer Lane az ő Littie Commonwealthnek nevezett reformintézetében végzett munkájával bebizonyította, hogy a fiatalkorú bűnözőket a szeretet és a gyerekek oldalán álló tekintély képes meggyógyítani. Lane a londoni bíróságról vitt magával fiúkat és lányokat - antiszociális, nehezen kezelhető fiatalokat, akik büszkék voltak rá, hogy csirkefogóként, tolvajként és banditaként ismerik őket. Ilyen „javíthatatlan" gyerekek érkeztek a Little Contmonwealthbe, egy önkormányzattal működő közösségbe, ahol szeretetteljes elfogadásban részesültek. Ezekből a fiatalokból fokozatosan tisztességes, becsületes állampolgárok lettek, akikből sokat a barátaimként tartok számon.
Lane zseniálisan megértette és kezelte a bűnöző gyerekeket. Azért tudta meggyógyítani őket, mert folyamatosan szeretetet és megértést mutatott feléjük. Minden egyes bűncselekménynél a rejtett indítékot kereste, mert meg volt győződve arról, hogy minden bűntény mögött egy kívánság rejlik, amely eredetileg jó volt. Azt tapasztalta, hogy a gyerekekkel fölösleges a beszélgetés, csak a tettek számítanak. Úgy tartotta, hogy ha egy gyereket meg akarnak szabadítani valamely _negatív szociális tulajdonságától, akkor hagyni kell, hogy kiélje a vágyait. Egyszer a gondozása alatt álló-egyik fiatal, akit Jabeznek hívtak, annak a dühös kívánságának adott hangot, hogy össze akarja törni a teásasztalon a csészéket és csészealjakat. Lane átnyújtott neki egy piszkavasat, hogy tegye meg azzal. Jabez meg is tette de a rákövetkező napon felelősségteljesebb és jobban fizető munkát kért Lane-től, mint amivel előtte foglalkozott. Lane megkérdezte, hogy miért akar jobban fizető munkát. „Mert ki akarom fizetni a csészéket és a tányérokat" - felelte jabez. Lane magyarázata szerint, a csészék összetörésével Jabez sok gátlásától és belső konfliktusától megszabadult. Az, hogy életében először egy tekintély bátorította arra, hogy zúzzon szét valamit és így megszabaduljon a haragjától, nyilvánvalóan jótékony érzelmi hatással volt rá.
Homer Lane Little Commonwealthének bűnözői mindannyian városi nyomornegyedekből jöttek, de nem tudok róla, hogy bármelyikük is visszatért volna a bűnözéshez. Lane módszerét én a szeretet módszerének nevezem; a bűnözőnek-pokol-jár" módszert pedig a gyűlölet módszerének. S mivel a gyűlölet még senkit sem gyógyított ki semmiből, a ebből arra következtetek, hogy a gyötrelmes módszer sem fog egyetlen fiatalt serit hozzásegíteni ahhoz, hogy társas lénnyé váljék.
Ugyanakkor azt is tudom, hogy ha ma bíró lennék, és egy kemény, mogorva bűnözővel kellene foglalkoznom, zavarba jönnék, hogy mit. tegyek vele. Mert ma Angliában nincs olyan javítóintézet, mint Lane Little Commonwealthe volt, ahova elküldhetném, mondom ezt szégyenkezve. Lane 1925ben halt meg, és a mi hatóságaink itt, Angliában, semmit sem tanultak ettől a figyelemre méltó embertől.
Mindazonáltal az elmúlt években a mi derék nevelőtisztjeink őszintén igyekeznek, hogy megértsék a bűnelkövetőket. A pszichiáterek, annak ellenére, hogy a jogászok, rendkívül ellenségesen viszonyulnak hozzájuk, szintén sokat tettek azért, hogy megértessék a közvéleménnyel, a bűnözés nem rosszindulatból ered, hanem a betegség egy formája, ami együttérzést és megértést igényel. A jelenlegi történések a szeretet és nem a gyűlölet felé haladnak, tehát a megértés irányába a bigott, erkölcsi értetlenség helyett. Lassú folyamatról van szó. De a lassú víz is partot mos, és idővel az ár egyre szélesebb lesz.
Tudomásom szerint még senki sem bizonyította azt, hogy valakit az erőszak, a kegyetlenség vagy a gyűlölet tett volna jóvá. Hosszú pályafutásom alatt sok problémás gyerekkel foglalkoztam, akik közül volt jó néhány bűnöző is. Láttam, hogy, mennyire boldogtalanok és gyűlölettel teltek voltak, mennyire leértékelték magukat, és milyen érzelmi kuszaság volt bennük. Arrogánsak és tiszteletlenek voltak velem, mert én tanár vagyok, apapótlék ellenség. Kénytelen voltam. együtt élni felfokozott gyűlöletükkel és gyanakvásukkal. De itt, a Summerhillben, ezek a potenciális bűnözők egy önkormányzati közösségben kormányozzák magukat; szabadon játszhatnak és tanulhatnak. Ha lopnak, esetleg még jutalmat is kapnak. Soha nem prédikálnak nekik, soha nem kell félniük a tekintélytől - sem a földitől, sem az égitől.
Néhány rövid év után ugyanezek a gyűlölettel telt gyerekek boldog, társas lényekként mentek ki a világba. Tudomásom szerint azok a fiatalkorú bűnözők, akik legalább hét évet töltöttek a Summerhillben, nem kerültek börtönbe, nem erőszakoltak meg senkit és nem váltak antiszociálissá. Nem én gyógyítottam meg öltet. A környezet gyógyítja meg öltet -
mert a summerhilli közeg bizalmat, biztonságot, megértést sugároz, nem hibáztat és nem ítél el.
A summerhilli gyerekekből nem lesznek bűnözők vagy gengszterek, miután elhagyják az iskolát, mert itt szabadon és félelem nélkül kiélhetik bandita-korszakukat, félelem, büntetés és erkölcsi leckéztetés nélkül. Hagyják őket, hogy kinőjék az egyik korszakukat, majd természetesen lépjenek át a következőbe.
Azt nem tudom, hogy egy felnőtt bűnöző hogyan reagálna a szeretetre. Szinte biztos vagyok benne, hogy egy gengsztert nem gyógyítana meg, ha a lopásáért megjutalmaznák, ahogy abban is meglehetősen biztos vagyok, hogy a börtönbüntetés sem gyógyítja meg őket. Az ilyen kezelés csak a nagyon fiataloknál vezethet sikerre. De a szabadság egy kiskorú bűnözőből viszonylag későn, akár tizenöt éves korában is jó állampolgárt csinálhat.
Summerhillben volt egy tizenkét éves fiú, akit sok iskolából kicsaptak, mert antiszociálisan viselkedett. Nálunk ugyanebből a fiúból boldog, kreatív, szociális gyerek lett. Egy javítóintézet tekintélye tönkretette volna. Ha a szabadság képes megmenteni a rendkívül problémás gyereket, akkor mit tehetne azért a sok millió „normális" gyerekért, akik a családi tekintély alatt roskadoznak?
A tizenhárom éves Tommyval komoly problémák voltak: lopott és destruktívan viselkedett. Egyszer a szünidőben nem tudott hazamenni, úgyhogy magunknál tartottuk az iskolában. Két hónapon át ő volt az egyetlen gyerek Summerhillben. Teljesen normálisan viselkedett. Nem kellett előle elzárnunk az ételt vagy a pénzt. De amint visszatért a bandája, máris portyára vezette a srácokat a kamrába - ami azt bizonyítja, hogy a gyerek más egyénként, és megint más a csoport port tagjaként.
A javítóintézetek tanárai azt mondják, hogy az antiszociális fiatalok gyakran alacsonyabb intelligenciaszinttel rendelkeznek a normálisnál.. Hozzátenném, hogy érzelmi intelligencia tekintetében is. Volt idő, amikor azt gondoltam, hogy a bűnöző gyerek okos, tele van kreatív energiával, ami kénytelen antiszociális úton megnyilvánulni, mert nincs rá mód, hogy pozitívan élje ki ezeket az energiáit. Fel kell tehát szabadítani a gátlásai és a fegyelmezés alól, gondoltam, és minden valószínűség szerint okos, kreatív, sőt briliáns gyerekké válik. Tévedtem, sajnos tévédtem. Miután éveken át éltem és foglalkoztam mindenféle bűnözővel, azt be kellett látnom, hogy, ezek túlnyomórészt átlag alatti képességekkel rendelkező gyerekek. Egyetlenegy fiú jut eszembe, aki a későbbiekben nevet szerzett magának. Igen sokan kigyógyultak az antiszociális és tisztességtelen viselkedésből, és később hétköznapi állásokban helyezkedtek el. Azonban egyikükből sem lett kiemelkedő tudós vagy kitűnő művész, ügyes mérnök vagy tehetséges színésznő. Miután megszabadultak antiszociális késztetésüktől, láthatóan nem maradt egyéb, mint az unalom, amitől idegen az ambíció.
Ha egy fiatal kénytelen megmaradni a rossz környezetben, tudatlan szülőkkel, akkor esélye sincs rá, hogy kiélhesse antiszociális késztetéseit. Ha megszüntetnék a szegénységet és a nyomornegyedeket, s ha egyúttal kiküszöbölnék a szülői tudatlanságot is, akkor a javítóintézetek népessége azonnal megcsappanna.
A fiatalkorú bűnözést végső soron csak úgy lehet kezelni, ha a társadalmat kigyógyítják az erkölcsi bűnözésből és az azzal együtt járó erkölcstelen közömbösségből. Kötelességünk állást foglalni. Vagy a pokol gyűlöletével kezeljük a bűnöző kiskorúakat, vagy a szeretet módszerével.
Engedjék meg, hogy néhány pillanatra abba a tévhitbe ringassam magam, hogy én vagyok az oktatásügyi miniszter, és teljhatalommal bírok az oktatás terén. Hadd vázoljak egy általános programot, egy kísérleti „ötéves tervet" az iskolák számára.
Miniszteri minőségemben eltörölnék minden úgynevezett javítóintézetet, és helyette közösségi oktatási kolóniákat vezetnék be az egész országban. Rögvest felállítanék egy speciális képzési központot a tanároknak és a gyerekeket gondozó háziasszonyoknak, akik ezeken a helyeken dolgoznának. Minden egyes kolónia kizárólag önkormányzattal működne. A dolgozóknak nem lennének speciális előjogaik. Ugyanaz az étel és fűtés járna nekik is, mint a növendékeknek. A növendékek dékek pénzt kapnának bármilyen elvégzett közösségi munkáért. A kolónia jelszava a szabadság lenne. Nem lenne helye semmiféle vallásnak, moralizálásnak vagy tekintélynek.
Kizárnám a vallást, mert a vallás prédikál, kioktat, erkölcsileg javítani akar és elnyomni. A vallás bűnt hirdet ott, ahol az nem is létezik. Hisz a szabad akaratban, pedig azoknak a gyerekeknek, akik kényszereik rabjai, nincsen szabad akaratuk.
A vallásos befolyásolás helyett az érzelmek befolyásolását támogatnám, a szeretetét, s kiiktatnék mindent, ami kegyetlen és igazságtalan. Csakis egy módon lehet megvalósítani ezt az eszményt a kolóniában - ha a gyerekeket, amennyire csak lehet, békén hagyjuk, és megszabadítjuk őket a rájuk kényszerített tekintélytől, a gyűlölettől és a büntetéstől. Tapasztalatból tudom, hogy más módszer nem létezik.
A tanárokat megtanítanák rá, hogy a gyerekekkel egyenrangúként, nem pedig a feletteseikként bánjanak. Nem élnének a védekező méltóság és a szarkazmus eszközeivel. Nem keltenének félelmet. Olyan férfiak és nők lennének, akiknek végtelen a türelme, képesek messze előre látni és tudnak bízni a végsősikerben.
Bár a jelenlegi társadalom nem engedné meg a fiataloknak, hogy szerelmi életet éljenek, a nemek keveredésének sok pozitív hatása lenne a gyengédség, a természetes jó modor, a másik nem szükségszerű megismerése és kevesebb pornográfia és bámészkodó vihogás.
A dolgozók elsősorban bizalmat sugároznának a gyerekek felé. Nem tolvajokként és destruktív lényekként kezelnék őket, hanem olyan emberekként, akiknek kijár a tisztelet. Ugyanakkor fontos lenne, hogy a dolgozók legyenek realisták, akik nem becsülik túl egy gyerek erejét példának okárt egy tolvajt nem neveznek ki a kolónia karácsonyi pénztárosának. A testület mindig ellent kell, hogy álljon a csábításnak, hogy kiolttassa a gyerekeket, tudva, hogy a tettek sokkal inkább számítanak, mint a szavak. Elvárnák tőlük, hogy minden egyes delikvens történetét ismerjék, minden részletével együtt.
Az intelligenciatesztekre kevés hangsúly esne a kolónián. Az intelligenciatesztek nem mutatják ki a gyerekben rejlő igazi lehetőségeket. Nem értékelik kellőképpen az érzelmeket, a kreativitást, az eredetiséget és a képzelőerőt.
A hely hangulata inkább emlékeztetne egy kórházéra, mint egy intézményére. Ugyanúgy, ahogy egy orvos sem erkölcsi kérdésként kezeli a szifiliszes beteget, a mi személyzetünk sem morális alapon viszonyulna a bűnözésnek nevezett betegséghez. A kolónia csakis abban különbözne egy kórháztól, hogy általában nem adnának ki gyógyszereket vagy kábítószereket még a pszichére hatókat sem. A gyógyulást kizárólag a környezet őszinte szeretete eredményezné. A testületnek bizonyítania kéne továbbá, hogy őszintén hisz az emberi természetben. Biztos, hogy lennének kudarcok, és gyógyíthatatlan esetek is - a társadalomnak az ilyenekkel is számolnia kell. De csak kevés kudarceset lenne, mert a többség reagálna a szeretetre, a toleranciára és a bizalomra.
A kétkedőknek mindig elmesélném Homer Lane történetét arról a bűnöző fiúról, akit Lane a londoni fiatalkorúak bíróságán ismert meg. Lane egy egyfontos bankjegyet adott neki, hogy abból vegyen menetjegyet a szomszédos városba. Biztos volt benne, hogy a fiú pontosan meg fogja adni neki a visszajáró pénzt. Így is lett.
A kétkedőket mindig emlékeztetném az amerikai börtönfelügyelőre, aki az egyik életfogytiglanost New Yorkba küldte, hogy vegyen meg néhány új gépet a börtön cipőkészítő műhelye számára. A rab visszatért a vásárolt gépek számlájával együtt. A felügyelő megkérdezte: „Miért nem ragadtad meg az alkalmat, és léptél meg New Yorkban?" Az elítélt megvakarta a fejét: „Nem tudom, felügyelő úr. Talán azért, mer' megbízott bennem."
A börtönök és a büntetések fabatkát sem érnek ahhoz képest, amit az jelent, ha bizalommal vannak egy ember iránt. Ez a bizalom azt jelzi a bajban lévő embernek, hogy valakitől szeretetet kap és nem gyűlöletet.
|
Delinquency
In these days of savage assaults with guns and brass knuckles, the authorities are at their wit's end about juvenile delinquency, and apparently will try anything to curb it. The newspapers tell us of a new method for dealing with the problem. It is a hard method: the sentencing of youngsters to reform schools which have a regimen of strenuous drills with strict punishment for defaulters. One picture I saw shows boys drilling with huge logs on their shoulders. At such oppressive places, there seem to be no privileges.
I grant that a few months of this hell may deter some potential delinquents. But such treatment never gets down to root causes, to fundamentals. Much worse, such treatment spells hate to most adolescents and its harshness is bound to create per- moment haters of society.
Over thirty years ago, Homer Lane proved by his work in a reform camp called the Little Commonwealth that juvenile delinquents can be cured by love - cured by authority being on the side of the child. Lane took tough boys and girls from the London court, antisocial, hard-boiled youngsters glorying in their reputation as muggers, thieves, and gangsters. These “incorrigibles” came to the Little Commonwealth and there they found a community with self-government and loving approval. Gradually, these youngsters became decent, honest citizens, many of whom I used to count among my friends.
Lane was a genius in the understanding and handling of delinquent children. He cured them because he constantly gave out love and understanding. He always looked for the hidden motive in any delinquent act, convinced that behind every crime was a wish that originally had been a good one. He found that talking to children was useless and that only action counted. He held that in order to rid a child of a bad social trait one should let the child live out his desires. Once, when one of his young charges, Jabez, expressed an angry wish to smash up the cups and saucers on the tea table. Lane handed him an iron poker and told him to carry on. Jabez carried on--but the very next day he came to Lane and asked for a more responsible and better paying job than he had been working at. Lane asked why he wanted a better-paying job. “Because I want to pay for them cups and saucers,” said Jabez. Lure's explanation was that the action of smashing the cups brought a load of Jabez’s inhibitions and conflicts tumbling to the ground. The fact that for the first time in his life he was encouraged by authority to smash something and get rid of his anger must have had a beneficial emotional effect on him.
The delinquents of Homer Lane's Little Commonwealth were all from bad city slums, yet I never heard of any of them chiming to gangsterdom. I call Lure's way the love way. I call giving-the-delinquent-hell the hate way. And since hate never cured anyone of anything, I conclude that the hell way will never help any youngster to be social.
Yet I know very well that if I were a magistrate today and I had a tough, sullen delinquent to deal with, I should be baffled to know what to do with him. For there is no reform school in England today like the Little Commonwealth to send him to, and I say so with shame. Lane died in 1925, and our authorities here in England have not learned anything from that remarkable man.
However, in recent years, our fine body of probation officers has shown a sincere desire to try to understand the delinquent. The psychiatrists, too, in spite of much hostility from the legal profession, have gone a long way to teach the public that delinquency is not wickedness but rather a form of sickness that requires sympathy and understanding. The tide is flowing toward love instead of toward hate, toward understanding instead of toward bigoted, moral indignation. It is a slow tide. But even a slow tide carries a little d the contamination away; and in time the tide must grow in volume.
know of no proof that a person has ever been made good by violence, or by cruelty, or by hate. In my long career, I have dealt with many problem children, many of them delinquents. I have seen how unhappy and hateful they are, how inferior, how emotionally confused. They are arrogant and disrespectful to me because I am a teacher, a father substitute, and an enemy. I have lived with their tense hate and suspicion. But here in Summerhill, these potential delinquents govern themselves in a self-governing community; they are free to learn and they are free to play. When they steal, they may even be rewarded. They are never preached at, never made afraid of authority, either earthly or heavenly.
In a few short years, these same haters will go out into the world as happy, social beings. So far as I know, not one delinquent who spent seven years in Summerhill ever was sent to prison, or ever raped, or ever became antisocial. It is not I who cured them. It is the environment that cures them--for the environment of Summerhill gives out trust, security, sympathy, lack of blame, absence of judgment.
Summerhill children do not go on to be criminals and mobsters after they leave the school, because they are allowed to live out their gangsterdom without fear and punishment and moral lectures. They are allowed to grow out of one stage of their development and to pass naturally into the next stage.
simply do not know how an adult criminal would react to love. I am pretty certain that rewarding a gangster for stealing would not cure him, just as I am pretty certain that a prison sentence does not cure him. Treatment is most hopeful only for the very young. Yet even if given to a child as late in life as fifteen years of age, freedom often turns delinquents into good citizen.
In Summerhill, we once had a boy of twelve who had been expelled from many schools for being antisocial. In our school this same boy became a happy, creative social boy. The authority of a reform school would have finished him. If freedom can save the far-gone problem child, what could freedom do for the millions of so-called “normal” children who are perverted by the authority of the family?
Tommy, aged thirteen, was a bad problem; he stole and was destructive. During one particular vacation, he could not go home, so we kept him at school. For two months, he was the only child at Summerhill. He was perfectly social. We did not have to lock up food or money. But the moment his gang returned, he led the lads in a raid on the larder--which only proves that a child as an individual and a child in a group are two different people.
Teachers in reform schools tell me that the antisocial youth is often subnormal in intelligence. I would add, subnormal in emotion, too. There was a time when I considered the delinquent child a bright child with creative energy that had to come out in an antisocial way because there was no positive way for him to express this energy. Make him free from inhibitions and discipline, I thought, and he will most likely turn out to be clever, creative, even brilliant. I was wrong; sadly wrong Years of living and dealing with all sorts of delinquents have shown me that they are, for the most part, inferiors. I can think of only one boy who made his mark in later life. Quite a few were cured of being antisocial and dishonest, and they later went to work at regular jobs. But none rose to become a good scholar, or a fine artist, or a skilled engineer, or a talented actress. When the antisocial drive was abolished, for most of these wayward children that seemed to remain only a dead dullness that knew not ambition.
When a youth has to remain in a bad environment with ignorant parents, he does not have any chance to live out his antisocialness. The abolition of poverty and slums, combined with the ending of parental ignorance, will automatically thin out the population of the reform school.
The ultimate cure for juvenile delinquency lies in curing society of its own moral delinquency, and its concomitant, immoral indifference. We have to take one of two sides, and the two sides are before our eyes. Either we treat delinquent youth in the hateful hell way or we use the method of love.
Allow me the delusion, for a few moments, that I am Secretary of the Interior, with infinite powers in the held of education. Let me draft a general program, a tentative “five-year plan” for schools.
As Secretary I should abolish all so-called reform schools and substitute coeducational colonies throughout the land. I should at once set up special training centers for staffing these with teachers and housemothers. Each colony would be completely self-governing. The staff would have no special privileges. They would have the sure food and heating as the pupils. Pupils would be paid for any community work they did. The watch-word of the colony would be freedom. No religion, no moralizing, no authority would be tolerated.
I would exclude religion because religion talks, it preaches, it tries to sublimate, it suppresses. Religion postulates sin where sin does not exist. It believes in free will when for some children enslaved by their compulsions, there is no free will.
In the place of religious conditioning, I would advocate that emotions be conditioned by love and by nothing that is cruel and unjust. There would be only one way to reach this ideal in the colony--by letting the young people alone as much as possible, by freeing them from imposed authority, and from hate, and from punishment I know from experience that this is the only way.
Teachers would be taught to be the equals of pupils, not the superiors. They would retain no protective dignity, no sarcasm. They would inspire no fear. They would have to be men and women of infinite patience, able to see far ahead, willing to trust in ultimate results.
Even though present society would not permit a full love life in this day and age, the mixing of the sexes would lead to much that is valuable, to tenderness, to natural good manners, to a necessary knowledge of the opposite sex, to the lessening of pornography and leering snickers.
The chief characteristic of the state would be the ability to show trust in the pupils, to treat them as respect-worthy and not as thieves and destroyers. At the same time the staff would have to be realistic and not give the individual too much to chew at one time, such as appointing a thief as treasurer of the colony's Christmas parry fund. The staff would have to curb any temptation to lecture by realizing that action counts far more than talk. They would be required to know the history of each delinquent, his whole background.
Intelligence tests would have a minor place in the colony. They do not denote potentials that are vital. They do not correctly assess emotions, creativity, originality, and imagination.
The general atmosphere would be that of a hospital rather than that of an institution. Just as no medical man assumes a moral attitude toward a patient with syphilis, so our staff would assume no moral attitude toward the sickness we call delinquency. The colony would differ from a hospital only in that there would usually be no administering of medicines or drugs --even psychological ones. The cure would result only from the presence of genuine love in the environment. The staff would also have to evidence genuine faith in human nature. True, there would be failures and incurables. Society would still have to reckon with them. But they would form a tiny minority, while the majority of delinquents would respond to love and tolerance and trust.
I would keep reminding the cynically-minded of Homer Lane's story of the delinquent boy he interviewed at a London juvenile court. Lane handed him a pound note out of which he was to pay his fare to a nearby town, knowing that the boy would bring him the exact change. He did. [I remind American readers that Lane was born in New England.]
I would keep on reminding such people of the American prison warden who sent a lifer to New York to buy new machinery for the prison shoemaking shop. He returned with a full account of the new machines he had bought. The warden asked, “Why didn't you grab the chance to take off in New York?” The convict scratched his head, “I dunno, warden, I guess it was because you trusted me.”
Prisons and punishment can never be a substitute for this wonderful trust in people. Such a trust signifies to the person in trouble that someone is giving him love and not hate.
|