Fóti-Péter.hu

Christine came to me this morning and asked what plans I had. I told her that I was going on to Vienna to look for a castle for sale at fifty thousand kronen . . .. ten paunds of my money. In the castle I should set up an International School.

" The castle is here," she said, "why not join me and turn the Dalcroze School into an International School ?"

Strange to say, I had to ask time to think it over. The school, as a school, is a paradise. It has large rooms lighted and heated in the most modern fashion, a great hall holding six hundred people . . . what a lovely educational cinema it would make! It has shower baths, sun and air baths, large playing grounds . . .yes, it is an ideal school. Yet, I hesitate. Here I am only a tenth of my personality, owing to the language. Here traditions and customs are not my traditions and customs I simply cannot get into the habit of lifting my hat to a man or a policeman.

Of course the real ground for hesitation is nationality. Teaching is the most fascinating job in the world, but will interesting work in a school in Germany make me forget to long for the smell of the Kirriemuir-Airlie road, or the sight of Piccadilly Circus of an evening ? No, the home call is strong. On the other hand, there is nothing for me to do at homo. No one wants me to start a school in Scotland or England. I had to leave the freest school in London because it wasn't free enough to tolerate me. Again, with the little English money I possess I am rich in Germany, and a few hundred pounds can furnish a school here.

The fact that Germany was an enemy country does not affect me. I never hated any, one in my life . . . not consciously, although my Unconscious had a little Inferno of its own, wherein it relegated family relations and other nice people. Germans seem to me just as kind and friendly as Scots, and German children are like all children . . . angels.

I must sleep over the problem.

* * *

I have decided to join Christine, and already Otto is introducing me to strangers as " Herr

Director Dr. Neill." They all call me Doctor over here; Germany does not know what to make of the letters M.A., but the natives take it for granted that a university education makes a man a doctor.

To-night Christine and I sat down and tried to plan our new school. To-day Christine and her trained staff have about fifty girls studying Eurhythmics with a view to becoming teachers of gymnastics or of dancing. These girls have come to Hellerau with a definite object, and any scheme of a wider education will not appeal to them.

But what is our scheme ? I don't know alt I know is our dream. We dream of a school where creation will be the chief object, where the child will do rather than learn, where he will make his own books instead of reading lesson books, where he will spend a month making a ship if he wants to. The dream will be difficult to realise here. The German parent believes in intellectual work, and even the free schools devote all the morning hours to book learning.

In our dream the school is a river with three mouths. There will be three main channels along which children, at the age of fourteen, can go-Art (painting, drawing, etc.) ; Handwork (metal, wood, bookbinding, tapestry, pottery, etc.) ; Eurhythmics, with its attendant Plastic, Body-technique, Music, Improvisation, Dramatic Art.

Here Otto interrupts our dream crying

" What of Science ? Eh ? Can't do without Science ! "

I reply : "We ain't going to have Science as a specialisation, old bean"

But confound Otto. Of course he is right; we must have Science : but then what is Science ? I took Chemistry and Natural Philosophy as subjects for my degree . . . and today I can't explain to a child what snow is, or what an isotherm is. Science as taught in schools and universities is to be excluded from our school. I see no reason why our schools should teach Chemistry, Sound, Light, Heat and Electricity, while neglecting Botany, Zoology, Psychology, Physiology, Physiography, Dynamics, Anatomy, Anthropology, Economic Science, and Navigation. I think that my friend Norman McMunn of Tiptree Hall was much nearer true education when he got his boys to make their own card-index encyclopaedias. When a boy was interested in elephants he simply looked up the Word elephant in his index, and then went on to ivory. Dilettante science, some may say. Perhaps, but life is rather dilettante . . . thank heaven!

If Stinnes were financing our school we should certainly think more of making science prominent. But then we should have an engineering shop, and make engineering prominent . . . and electricity, and architecture, and many other subjects. Having limited means we cannot take the broad way; we must specialise in the few subjects which in our opinion matter most. And because the world has had too much intellectual education and too much education of the conscious mind, we concentrate on creative education, that is the release of the unconscious. We believe that to make a sketch of a church is better for a child than to copy a Rembrandt in an art gallery, that to write a poem is better than to recite Paradise Lost. In short we believe in expression of what is within, rather than in reproduction of what is without. Or again, we believe in subjective not objective education.

At the same time let us be honest and confess that we may be quite wrong. No one knows what is the best way to educate a child, and the pioneers in education can only say very', very modestly" We don’t know what life's aim is. All we can do is to stop making the mistake of trying to mould the child." This is what Montessori means to do, but when I look at the Montessori teachers with their apparatus worship, I wonder if Montessori, by a grim freak of fate, has succeeded inadvertently in moulding the character of her teachers, while leaving the children free to form their own characters.

* * *

In the dream I see social life the centre of our school. We cannot be international unless we are first national. Why, I am much more of a Scot in Dresden than I am in Edinburgh, and for the first time in my life I think seriously of wearing a kilt. Our school must be the centre of Hellerau: the people here must feel that it is their school. I dream of turning our great hall into an educational cinema. The pupils of the schools in the neighbouring villages will come to it to learn History, Geography, Science, Literature . . . and to see Charlie Chaplin. I insist on Charlie, for he is essential in any scheme of education. One day I shell write him telling him of his value to education and, in a postscript, asking him to make us a gift of his complete works in films.

The cinema will be open at nights for the Hellerau folk. I mentioned this the other day to a local teacher, but he disapproved of the idea. He said that the cinema was but play. My point is that the cinema has come to stay, and it has got to be used in the school. I don't see why the devil should have all the best tunes, and why the Moving Drama in five parts Her Shame and Sin should monopolise the cinema.

Again I dream of the Hellerau people coming of an evening to use our school workshop; I dream of tolling them in German the story of modern psychology ; I see them flocking to our library to borrow our books. I even see them returning them . . . which proves the dreaminess of the dream.

I think the dream will realise itself. Today Christine has classes in Eurhythmics for townspeople, and these are well attended.

Internationalism and nationalism are not contradictory terms. The internationalism that

is founded on Red politics or Primrose League politics is doomed to failure, but I think that internationalism that is founded on social intercourse will succeed. Before I came abroad I had a definite feeling that an Austrian was only an Austrian, and if I had read in the Daily Mail that an earthquake had swallowed up Vienna I should have had the comforting half thought: "After all they were only Austrians." But today I know Austrians, and am very fond of them. Meeting and knowing Austrians and Hungarians will at least save the Briton from the worst features of Nationalism-the fear and indifference that spring from ignorance. When I look at the decent young lads I meet here, and think that three years ago the press had almost persuaded me that such men were Huns and criminals, I sadden and blush for myself and for the press of England. I leave the Germans to blush for their own war-time press. 

Christine jött ma hozzám, és megkérdezte, hogy milyen terveim vannak. Mondtam neki, hogy Bécsbe készülök, hogy megnézzek ott egy kastélyt, amit 50 ezer koronáért lehet megvenni...ami 10 fontot jelent az én pénzemen. Ebben a kastélyban fogom felépíteni az én nemzetközi iskolámat.

„A kastély itt van” mondta „miért nem csatlakozol hozzám és alakítod át a Delacroise iskolát egy nemzetközi iskolává?”

Különös ezt mondani, de időt kellett kérjek arra, hogy ezt átgondoljam. Az iskola maga itt egy paradicsom. Nagy világos termei vannak, modern fűtése, egy nagyterem, ahol 600 ember elfér…micsoda nagyszerű oktató mozi lehetne! Tusoló, napfürdő, légfürdő, nagy játszóterek…igen ez egy ideális iskola. Mégis hezitálok. Itt csak személyiségem egy tizede vagyok a nyelv miatt. Az itteni tradíciók és szokások nem az én tradícióim és szokásaim: nem tudok hozzászokni ahhoz, hogy le kell vegyem a kalapom minden úriember és rendőr előtt.

Természetesen az igazi oka hezitálásomnak a nemzeti kérdés. Tanítani a legcsodálatosabb dolog a világon, de vajon el fogja ez velem feledtetni az érdekes munka Németországban a vágyakozást a Kirremur-Arlie utca szagát, vagy a Piccadilly Circus látványát este? Nem az otthon hívása erős. Másrészt otthon nincs mit tennem. Ott senki nem akarja, hogy egy iskolát nyissak Angliában vagy Skóciában. El kellett hagynom a legszabadabb iskolát Londonban, mert az nem volt elég szabad ahhoz, hogy toleráljon engem. Ugyanakkor egy kevés angol pénz, amim van itt Németországban egy gazdag emberré tesz, és néhány száz fontért itt fel tudok szerelni egy iskolát.

Az, hogy Németország egy ellenséges ország volt, nem érint engem. Soha nem gyűlöltem senkit az életben …tudatosan nem, de valószínűleg a tudatalattimnak megvan a maga kis infernója a maga homályos családi történetével és más jóságos emberekkel kapcsolatban. A németek legalább olyan kedvesek, mint a skótok, és a gyerekek, mint minden gyerek …angyalok.

Aludnom kell a problémára.

* * *

Eldöntöttem, hogy csatlakozom Christine-hez és Ottó máris úgy mutat be idegeneknek, mint „doktor Neill igazgató úr”. Itt mindenki „doktornak” hív, Németországban nem tudnak mit kezdeni az M.A. betűkkel, de a helyiek biztosra veszik, hogy az egyetemi képzés az embert „doktorrá” teszi.

Este Christine-nel leültünk és megpróbáltuk eltervezni az új, közös iskolánkat. Ma Christine és szakképzett csapata vagy 50 euritmiát tanuló lánnyal foglalkozik, akik testnevelők vagy tánctanárok szeretnének lenni. Ezek a lányok határozott céllal jöttek Hellerau-ba és egy szélesebb körű oktatási rendszer feltehetően nem felelne meg nekik.

De mi is a mi tervünk? Nem tudom, csak azt, mi az álmunk. Olyan iskoláról álmodunk, ahol az alkotás lesz a fő cél, ahol a gyerekek inkább cselekszenek, mint tanulnak, ahol maguk készíthetik el könyveiket az olvasástankönyvek helyett, ahol akár egy hónapig készíthetnek egy hajót, ha ezt akarják. Ezt az álmot nehéz lesz itt megvalósítani. A német szülő az intellektuális munkában hisz és még a szabad iskolák is könyvek tanulására szentelik a délelőttöket.

A mi álmunkban az iskola egy hármas torkolatú folyó. A gyerekek 14 éves korukig három fő csatorna mentén haladhatnak: művészet (festés, rajz, stb.), kézművesség (fém- és famegmunkálás, könyvkötészet, szövés, kerámia, stb.), euritmia a hozzá kapcsolódó plasztikus- és test-technikákkal, zenével, improvizációval és színművészettel.

Itt Ottó kiáltása zavarja meg álmunkat: „És a természettudomány? Na? Természettudomány nélkül nem megy!”.

„Nem lesz természettudomány öregem!” – válaszoltam.

De az ördög vinné Ottót. Persze, hogy igaza van, kell természettudomány is, de miféle? Én kémiából és természettudományból diplomáztam… és ma nem tudom egy gyereknek elmagyarázni, mi is a hó, vagy az izoterma. A természettudomány, ahogy azt az iskolákban és egyetemeken tanítják, ki van zárva a mi iskolánkból. Nem látom be, miért kéne kémiát, hang-, fény- és hőtant és elektromosságot tanítani, ha mellőzzük a növény- és állattant, pszichológiát, élettant, földrajzot, dinamikát, anatómiát, antropológiát, közgazdaságtant és a navigációt. Azt hiszem, Norman McMunn barátom sokkal közelebb járt az igazi oktatáshoz, mikor fiútanítványaival saját készítésű katalóguscédulás enciklopédiát készíttetett. Ha valakit érdekeltek az elefántok, egyszerűen kikereste az elefánt szót a katalógusból, majd továbblapozott az elefántcsontra. Műkedvelő tudomány, mondhatják. Talán, de az élet is elég dilettáns… szerencsére!

 Ha Stinnes finanszírozta volna az iskolát, valószínűleg előtérbe helyeztük volna a természettudományt. De akkor kellett volna egy műszaki műhely és a mérnöki tudomány lett volna elsődleges… és az elektromosságtan, építészet és sok más tárgy. Mivel kereteink korlátozottak, nem mutathatunk fel szélesebb lehetőségeket, arra a néhány tárgyra kell specializálódnunk, ami szerintünk a legfontosabb. És mivel a világon túlnyomó az intellektuális oktatás, a tudatos elme nevelése, mi a kreatív oktatásra koncentrálunk, a tudatalatti szabadon bocsátására. Hisszük, hogy jobb a gyereknek, ha vázlatot készít egy templomról, mintha egy képtárban Rembrandt-t másolna, vagy ha maga ír egy verset, az jobb, mintha az Elveszett Paradicsomot szavalná. Röviden, inkább hiszünk az önkifejezésben, mint a rajtunk kívüli reprodukálásában. Vagy másként, mi a szubjektív és nem az objektív oktatásban hiszünk.

És mindeközben legyünk őszinték és valljuk be, lehet, hogy tévedünk. Senki sem tudhatja, hogyan lehet legjobban tanítani egy gyereket, az oktatás úttörői is csak annyit állíthatnak nagyon-nagyon szerényen: „Nem tudhatjuk, mi az élet értelme. A legtöbb, mit tehetünk, hogy megpróbáljuk elkerülni a gyermek alakításának hibáját.”. Ezt szeretné Montessori tenni, de ha a Montessori tanárok apparátus tiszteletét látom, eltűnődöm, hogy a sors furcsa fintora folytán Montessorinak figyelmetlenségből a tanárok jellemét sikerült átalakítania, míg a gyerekek szabadon formálhatják sajátjukat.

* * *

Az álomban a közösségi élet áll az iskola középpontjában. Nem lehetünk internacionalisták, hacsak először nem vagyunk nacionalisták. Miért, mert Drezdában sokkal skótabb vagyok, mint Edinburgh-ban, és életemben először komolyan gondolkodom a skótszoknya viselésén. Az iskolánknak Hellerau központjává kell válnia: az itteni embereknek érezniük kell, hogy ez az ő iskolájuk. Arról ábrándozom, hogy a nagy előcsarnokot oktatási mozivá alakítjuk. A szomszédos falvak diákjai ide fognak jönni, hogy történelmet, földrajzot, természettudományt, irodalmat tanuljanak… és lássák Charlie Chaplint. Ragaszkodom Charlie-hoz, mert mindenféle oktatási rendszer számára nélkülözhetetlen. Egy napon majd megírom neki, milyen érték ő az oktatásban és az utóiratban megkérem, ajándékozzon mg minket összes filmes munkájával.

Esténként a mozi a hellerauiak számára is nyitva áll majd. Másnap megemlítettem ezt egy helyi tanárnak, de nem lelkesedett az ötletért. Szerinte a mozi csak játék. Szerintem a mozinak maradnia kell, és használnunk kell az oktatásban. Nem értem, miért lenne ördögi minden, ami jó és miért a Her Shame and Sin mozgó dráma 5 részben kell uralja a mozit.

Még arról is álmodom, hogy a hellerauiak esténként az iskolai műhelyt használják; azt álmodom, hogy a modern pszichológia történetét zengem nekik németül; látom, ahogy özönlenek a könyvtárunkba, hogy könyveket kölcsönözzenek. Még azt is látom, hogy visszahozzák azokat… ami álmom valószerűtlenségét bizonyítja.

Azt gondolom, az álom meg fog valósulni. Christine ma a városiaknak tart euritmiát, sokan jönnek.