Fóti-Péter.hu

Biztosan mindannyian átéltetek már hasonló dolgokat: elutazni valahova, amit tökéletesének gondolunk. Így indultam Berlinbe múlt hétfő este, és maradtam szerda estig. Repülő oda, repülő vissza. Ismeretlen ismerősöknél aludtam. Reggel Schnellbahnnal Berlin nyugati részéből keletre, három megállóra az Alexander Platztól, egy zölddel jól ellátott kerületbe. A Marschalewitz utca 40-et kerestem. Találtam egy nagy épületet, kiírva rá: St. Lazarus Evangélikus közösség, de a kapun kis tábla: Netzwerk iskola. Be a kertbe, be az épületbe: újabb tábla: az iskola a legfelső emeleten. Legfelső emeleten, ajtón tábla: ha látogató vagy, akkor miután bejössz, keress egy felnőttet és jelentkezzél nála. Belépek, rögtön szembe jön valaki, aki miután bemutatkozik kiderül, hogy vele leveleztem le a látogatásomat. Nevemet megtalálom egy listán, amin minden látogató neve és látogatásának dátuma rajta van. Ugyancsak ott van a gyerekek neve, akik próbahetet töltenek.

Évek hosszú során át kellett harcolni, hogy az iskola megnyithassa kapuit. Olyan képességek kellettek ehhez, amikkel én nem rendelkezem. Nem vagyok diplomata, de Mike Weinmann, az igazgató az. Kelet-berlini, itt élt már a fal leomlása előtt, talán akkor olvasta már Neillt, Holtot, még ki tudja, ki mindenkit. Különös lehetett az akkori NDK-ban, hiszen nemcsak Szabad Európa rádió volt, hanem biztosan TV és könyvek is, amiktől mi el voltunk zárva. Ez a nyelvi bezártság még ma is visszaüt. Neill Németországban a hatvanas évektől létezik. Könyvek jelentek meg tőle és róla, a tekintélyellenes neveléstől zengett a ház. John Holt öt könyve is megjelent és most láttam, hogy most megjelenik egy újabb, a Teach Your Own, John Holt otthoni iskolásoknak szóló könyve. Németországban dúl a vita: szabad legyen-e az otthoni iskoláztatás. Ugyanis a náci időktől kezdve iskolakötelezettség van. Aki nem viszi iskolába a gyereket, megbüntetik. Aki ezt mégis csinálja, nem beszélhet róla.

Ebben a világban a szabad iskoláknak nagy keletjük van. Amíg Amerikában milliószám tanulnak otthon a gyerekek, addig Németországban gomba módra szaporodnak a magániskolák: nyilván a legtöbbjük elit iskola, de egy részük, mint a Netzwerk iskola is, a szabadság iskolája.

Rögtön ahogy bemegyek jobbra, bejutok az egyik művészeti terembe, ahol a falon részletek fogadnak Erich Fromm bevezetőjéből a Neill-könyvhöz. Még vissza: a lépcsőház, amin fölmentem, borzalmas állapotú. Persze az egyházhoz tartozik, de deprimál. Sokszor kellett azzal vigasztalnom magam, hogy egy hely szépsége az ott dolgozó élő emberekben van. Ezzel ellensúlyoztam a hely kietlenségét. Persze Kelet-Berlin.  De azért Kelet-Berlinben sok minden történt. Különösen a házak kívülről szebbek, már amennyire fogantatásukat el tudják tüntetni.

Az iskolába 8 és 10 között jöhetnek a gyerekek. Nem késnek le semmit, mert tanítás nincs. A bejáratnál nagy mágnestábla, rajta rubrikák: iskolában van, otthon van, távol van, beteg. Mindenkinek egyforma kis táblácskája, hátul mágnes, ahogy megérkezik, átteszi egyik rubrikából a másikba magát. Táblája a felnőtteknek is van, ők is ugyanezt teszik. Jele az egyenlőségnek.

Később másnap látom, hogy a felnőttek szolgálati ideje egy táblán függ az iroda ajtaján. Kategóriák: fizetett szolgálat, önkéntes munka. Kedd délután zárva az iskola (különben minden nap 18 óráig maradhatnak a gyerekek), és akkor délután minden felnőtt együtt van. Sok felnőtt van, ha jól számoltam 10, és sokan csak egy két napot vannak itt. Nem kérdeztem az okát, de érdekelne nagyon. Talán jobb lenne, ha kevesebben lennének, de több időt. Hiába van minden gyerekhez egy tutor (felnőtt) hozzárendelve, ha az illető csak két nap egy héten van ott.

Kevés volt a két nap, ezt most írom elöljáróban. Sok is volt, de kevés is. Ha tovább tartott volna, még nehezebb lett volna eljönni, elválni Ginától , Henningtől, attól a két gyerektől, akivel minden tilalom ellenére kapcsolatba kerültem.

Másfél oldalon kaptam egy útmutatót látogatóknak. Majd közzéteszem, ha megcsinálom az oldalakat, ahol összegyűjtök mindent az iskoláról. Mert mi a lényeg: az iskola úton van, azon az úton, amit jónak tartok: a gyerekek szabadok, tanulnak élni a szabadsággal, tapogatják a határokat. Csakhogy itt a határok tapogatása nem fog örökké folyni, mert a határok nem képlékenyek. Mondok egy példát: Egy fiút (a fiúkról később még részletesen) az igazságügyi bíróság (vagy bizottság) arra ítélt, nem tudom miért, de ez mindegy, hogy két napig nem hozhatja magával a Nintendóját. A fiú ezt az ítéletet a gyűlésen kifogásolta (fellebbezett). A gyűlés megállapította, hogy az ítélet jogos volt. A fiú újra fellebbezett. Így, gondolta, a végtelenségig kitolhatja a büntetést, és újra és újra a figyelem középpontjába kerülhet. Nyugodt hangon elmondták neki, hogy fellebbezni egyszer lehet. Felsőbb fórum pedig nincs.  Tanult valamit, talán.

Egyáltalán: az igazságosság valami nagyon fontos dolog az iskolában. Működik az igazságügyi bizottság, egy formanyomtatványon fel lehet "jelenteni" bárkit, minden ügy sorszámot kap, és ki lesz vizsgálva. Ugyanúgy sorszámot kap minden javaslat, ami a közgyűlés elé kerül, ami minden héten csütörtökön ülésezik.

Szerencsém volt, közeledik a munkatársak újraválasztása, és ezért számos speciális ülés előzi meg ezt az aktust. Így a heti gyűlés most szerdán 14 órakor ülésezett. A csütörtöki ülésen azután a július 2-án esedékes újraválasztást készítik elő. Igen, az egész iskola közössége, azt hiszem a szülőket is beleértve, megújítja a munkatársak mandátumát egy évre. Szörnyű lehet, ha valakinek nem hosszabbítnak, de ez az élet.

Az értem felelős munkatárssal (három gyerek anyukája, akik egy másik szabad iskolába járnak) meséli, hogy a gyerekek sokat változtak, miután az iskola elkezdődött. Ezt nem tudom megítélni. Amit látok, az az, hogy a lányok élvezik az életet, olvasnak, tevékenykednek, de a fiúk egy része keresi a helyét, provokálja a gyengébbeket, felizgatja a felnőtteket. Biztos sorozatban kapják a feljelentéseket, de még nem állt be valamilyen jó egyensúly. Persze nem szabad, hogy a nagy harmóniát várjam, mert az nincs. Ez egy közösség, ahova újak érkeznek, ahol a szabadságnak újra és újra hatnia kell. Ez még nem Summerhill, gondolom, ahol sok év rutinja gyűlik össze.

Nem Summerhill bizonyos más dolgokban sem: a summerhilli gyűlés vezetője mindig egy gyerek, itt azonban most még a felnőttek végzik ezt a nagyon nehéz feladatot. Summerhill még lassabban nőtt, mint a Netzwerk iskola. Tavaly szeptemberben indultak 23 fővel, most 29-en vannak. Nagy a várólista, de szerintem nem akarják túl gyorsan felvenni a gyerekeket, hogy integrálódjanak. Hiányoznak még Summerhill öregjei, akik a hátukon hordják a közösséget.

Vissza a különbségekhez. Legelső Summerhill-cikkemben (link) leírtam az ülésvezető jogait. Lezárja a napirendről szóló érdemi vitát, és ha valaki lehetetlenül viselkedik, kizavarja a teremből. Berlinben ez nem így van: az ülésvezető kiosztja az első és a második figyelmeztetést, de azután megkérdezi az összes jelenlevőt, hogy kizavarják-e békétlenkedőt, hangosat stb (a részvétel nem kötelező). Ha a gyűlés egyetért, akkor az illetőnek ki kell mennie. Ugyanúgy, ha a gyűlésvezető úgy érzi, hogy az általános vita túl sokáig tart, akkor felteszi a kérdést: kérem szavazzunk, hogy a vitát befejezzük-e. Ha többséget kap, akkor jönnek a javaslatok. Ha nem, tovább folyik a vita, annak ellenére, hogy számos pont vár elintézésre. A gyűlés határozatait rögzítik, az érvényes szabályok 70 pontos listája jól látható helyen lóg a bejáratnál lévő teremben, együtt a legutóbbi gyűlés protokolljával, és a következő gyűlésen napirendre kerülő pontokkal. Vicces, van ebben valami németes, de ez így van Summerhillben is. Minden hiedelemmel ellentétben ez ügyben rend van. Sok mindent írásban fektetnek le. Ezt aztán érdemes elolvasni annak is, aki nem jelent meg a gyűlésen, mert minden érvényes rá is.

Az egyéni felelősségnek vannak kis példái: ha valaki valamilyen szabálymódosítást javasol, és nem jelenik meg annak vitájánál, és a távolmaradásnak nincs elfogadható oka (betegség, más fontos elfoglaltság), akkor a javaslatot ejtik. Persze újra javasolhatja.

A gyűlés légköre komoly, a gyűlésvezető felnőtt jól teszi dolgát.

Az iskola helyének kiválasztásában döntő szerepet játszott, hogy a templom mögött elvadult kert van, amit az iskolai gyerekek használhatnak. Ugyancsak a kert mellett található egy nyilvános játszótér. Az iskola elérte, hogy a kertből kaput nyithattak a játszótérre, ami az utcán csak 200 m-es sétával volt elérhető (vagy a kerítésen átmászva, amit a gyerekek amúgy is gyakoroltak, mert a kapu le volt lakatolva). Az első nap nem sok gyereket láttam a kertben, de a második nap délelőttjén kinézve egy csoport lányt láttam a kertben zenére táncolni. Megragadó látvány volt.

Mit láttam még a két nap alatt, milyen helységei vannak még az iskolának, megannyi kérdés, amire ki kellene térni: Sok helység van: van könyvtár, benne egy számítógép, ráírva, hogy itt csak kutatni lehet, nem lehet DVD-t nézni, és nem lehet játszani. Van egy csöndes helyiség, ahol lehet olvasni. Van egy konyha, ahol főzni lehet, van egy étkező, ahol játszani lehet és enni. Van műhely, van őrjöngő, van egy terem, ahol az iskolagyűlések vannak, és ahol lehet pingpongozni vagy zongorázni is. A falakon mindenütt ajánlatok a gyerekeknek. Melyik felnőtt mit ajánlj. Egyik angolt tanítana, a másik kiírt egy csomó lehetőséget, cégeket, hivatalokat, amiket meg lehetne látogatni.

Igen, láttam gyerekeket, akik olvastak, és láttam gyerekeket, akik játszottak. Két fiú egész délelőtt monopolozott, másnap sokan kártyáztak. Láttam egy felnőttet egy gyerekkel egy másik PC előtt ülni és egy angol nyelvtanuló programot csinálni. A hozzám rendelt felnőtt elmesélte, hogy van már gyerek, aki náluk tanult meg olvasni. Minden kényszer nélkül.

Mik a problémák? A rend. Mert a felnőttek nem vállalják, hogy elrámolnak a gyerekek helyett. Valószínűleg arról van szó, hogy nekünk felnőtteknek nagyobb a rendigényünk, mint a gyerekeknek. Mi nem tudunk valami újba kezdeni, míg el nem raktuk a többi dolgot az asztalról. A gyerekek valószínűleg igen. A felnőttek biztosan megpróbálnak szólni, szabályokat átverni a gyűlésen, de azért szenvednek egy kicsit. Ki kevésbé, ki többet, lehet, hogy van, akinek megfelel, ahogy van. A felnőttek különbözőek. Bent szerettem volna maradni kedden délután a felnőttek beszélgetésére, de ezt a többség elutasította. Megértettem, de sajnáltam. Sokat megtudhattam volna. Így amit megtudtam, az a következő felnőtt-felnőtt eset.

Elfogadott szabály, hogy enni csak az étkezőben lehet. Amikor egy felnőtt bemegy egy másik helységbe, és ott lát egy gyereket enni, nem szól rá. Bejön egy másik felnőtt. A gyerek igyekszik a háta mögé dugni a kenyeret. Mi itt az igazi kérdés? Az, hogy miért nem szól az első felnőtt a gyerekre, mikor a szabály, amire felhívja a figyelmet, közismert, a többség által elfogadott, kihirdetett, megváltoztatható, de most éppen érvényes. Nem akar rendőr lenni, mondja talán. Vagy azt mondja, hogy a szabály neki nem fontos. Akármi van, mi történjen most? Ha a felnőtt szeretné, javasolhatná, hogy módosítsák a szabályt.

A dolog nem könnyen megoldható. Mit tegyen a másodiknak bejövő felnőtt? Jelentse fel az első tanárt? Hol a helye a tanárok közötti konfliktusoknak? Az igazságügyi bizottság előtt, vagy a kedd délutáni megbeszélésen?

Az iskola tavaly ősz óta működik. Nem akartam rögtön odamenni, gondoltam, várok. Most 10 hónap után elmentem. Az érzésem az, hogy a dolgok még érésben vannak. Lehet, hogy nem érnek tovább, lehet, hogy bomlanak.

Láttam konfliktusokat. Két gyerek filckészítés közben addig bosszantott egy labilis kislányt, míg ő nem kezdte verni az egyikük fejét. A fiú volt olyan ügyes, hogy nem ütött vissza. Vajon el lehet-e ítélni a kislányt azért, mert erőszakos volt? Biztosan, mert van egy ilyen pont a 70 iskolai szabály között igen előkelő helyen. De a fiúkat is el kellene ítélni, mert amit tettek, az erőszak volt. Erőszak volt, hogy nem adták oda a lánynak az anyagot, amit a filcezéshez joggal igényelt. Erőszakosak voltak a lánnyal, amikor kirántották a kezéből az időközben mégis átadott anyagot.

Láttam fiúkat egymással rondán beszélni, annak ellenére, hogy a szabályokban előkelő helyen áll, hogy a másikat nem lehet szidalmazni, és trágár szavakkal illetni. Láttam fiúkat egymás mocskolni.

Mégis úgy gondolom, hogy az iskola jó irányba megy. Jó az irány, mert erős az, amit jogbiztonságnak nevezek, ami ebben az iskolában létezik. Senki nem találhat ki ad hoc szabályokat. Ebben az iskolában mindenkinek valódi lehetősége van arra, hogy ha bántják, akkor a közösség megvédi. A fiúk is - remélem - úton vannak a jogrend tisztelete (és szeretete) felé.

Talán egyszer rendbe hozzák a rettenetesen kinéző lépcsőházat, talán széppé varázsolják a kertet. Addig az iskola szépsége az ott dolgozó felnőttek szépsége, akik közül mindenkivel érdekes volt beszélni vagy csak a szemébe nézni.

(Ja, az iskola 5 évig nem kap állami támogatást. Ha ezt túlélik, akkor lesz pénz, nem tudom, mennyi. Most, hogy ez jó vagy sem, döntse el mindenki maga. Szerintem nagyon diszkriminatív, de ha ez az ár, akkor megéri.)

Amikor az iskolában voltam, fontos volt számomra, hogy éltem már ilyen iskolában, és nem voltam megrettenve a látszólagos felforduláson. Elfogadtam, hogy az egyik folyosó végén levő szőnyegen legózó gyerekek valami számukra fontosat csinálnak, ugyanúgy, mint az a felnőtt, aki a gyerekekkel beszélgetett. Én is fontos voltam, amikor a kisegítő iskolából jött Henninggel sakkoztam. Henning különben is furcsa jelenség volt. Lassan beszélt, sakkozni átlagosan sakkozott, úgyhogy könnyen győztem, de asztali fociban nagyszerű volt.