Fóti-Péter.hu

A "Summerhill" koncepció „eladására” 1960 után került sor. Az amerikai kiadó Harold Hart Neill korábbi könyveiből egy ügyesen összeszerkesztett kötetet állított össze, amihez egy akkoriban nagyon híres pszichoanalitikus Erich Fromm irt előszót. (magyarul megjelent a Summerhill kötetben utószóként) A könyv annak a polgári jogokért harcoló generációnak a számára készült, amely az amerikai egyetemista mozgalomból kelt életre. Hart könyvének a címe "Summerhill: A gyereknevelés egy radikális megközelítése" volt. A könyv 1960 novemberében jelent meg, és 1970-ig több mint kétmillió példányban fogyott el. A könyvsiker megismétlődött Németországban is. Mire az amerikai kiadás 1992-ben megújítására sor került, a példányszámok elérték a 4 milliót, amit nehéz egyszerűen egy a hatvanas évek végi hisztériának tulajdonítani.

1960-ban Niell 77 éves volt, és egy új generáció fedezte fel, akinek számára Neill a lehetetlen lehetségessé válását jelentette: a tekintélyellenes nevelését, amiről 1968 között olyan sokat írtak, amit egyesek dicsőítettek, míg mások pedagógiai horrornak tartottak.

Úgy tűnt, hogy az egész társadalmi rend lenne a vita tárgya, amikor valójában Neill csak egy hosszú kísérletet irt le, és ami az angol radikális nevelés gyakorlatában már sokféle helyen és alkalommal kipróbálásra került (Gribble 1998[1]; siehe auch Shotton 1993[2]), és aminek magva a gyerekek szabadsága, és nem elsődlegesen a tekintélyelvüséget kritizálja. Summerhill nem a német a második világháború után tekintélytraumáról szól.

 Mindazt, amit a nemzetközi Summerhill vitában Neill-nek tulajdonítanak, Neill nem mondta, de az, amit mondani akart szinte nem került meghallásra. Neill tekintélykritikája egy pedagógiai kritika, amelynek célja a megértés nélküli iskola, a moralizáló szülök, nem egyszerűen a "tekintély". Neill politikai nézeteiben szocialista célokat követett és nem volt anarchista. Ennek megfelelően Summerhill nem egy anarchikus telep. Sokkal inkább, mint az Homer Lane-nél is egy köztársaság, egy kis szabad állam, amely bizonyítani akarja, hogy a gyerekek képesek önmagukat kormányozni.

A gyerekek szabadsága az ötvenes években Angliában egy nyilvánosan vitatott téma volt, azóta, hogy 1954-ben William Golding a „Legyek ura” c. könyvét megjelentette. A regény leírja egy lakatlan szigetre felnőttek nélkül menekülő gyerekek fokozatos, végül drámaivá váló elrugaszkodását a civilizációtól. Az önszerveződés kudarcot vall. A nyilvánosság ebben a történetben Freud agresszió elméletének bizonyítékát látta, ami szerint kizárt, hogy szabad gyerekek képesek önmagukat kormányozni.

Neill ezért állandó védekezésre kényszerült azzal a nézettel szemben, amely azt állította, hogy a felnőttek irányítása/tekintélye nélkül a gyerekek elkallódnak. Neill ezzel szemben azt igyekezett bizonyítani, hogy Summerhillben a gyerekek a nekik adott szabadságot építő módon használják fel. A kísérlet (Summerhill) nem igazolta a velünk született agresszió elméletét, amivel az járt volna, hogy a gyerekek képtelene a felnőttek nélkül önmagukat kormányozni.[3]

Neill Homer Lane-töl nem csupán az önkormányzat és a gyerekköztársaság elvét vette át, hanem azt is, hogy az érzelmeknek elsőbbsége van a gyerekek és a fiatalok nevelésében.

Neill számára Mária Montessori és Rudolf Steiner reformpedagógiai intézmények voltak. (Neill: Neill, Neill Orange Peel –1982 208/209.old). Elméleteik rögzítik a gyerekek természetét, és előre tudjuk, hogy mi lesz a nevelés végeredménye. A szabadság ezekben az elméletekben nem játszik központi szervező szerepet, sokkal inkább egy általuk meghatározott rendet alakítanak ki (számos központilag meghatározott szabállyal.) A rend előképét Montessori a lélekben Steiner a kozmoszban látja. Homer Lane a köztársaság (dinamikus) rendjéből indult ki, amely csak akkor valósítható meg, ha magában foglalja a szabadságot, mint alapkövetelményt. Az állami iskolák szabadságuktól megfosztottakat uralnak, valódi szabadság a nevelésben csak akkor lehetséges, ha a kényszereket a tanításban is mellőzzük. A társadalmi rendtől való szabadság nem lehetséges, de minden társas életet szabályozó törvény demokratikus úton megváltoztatható, amennyiben az elvesztette jelentőségét.

 Szélsőséges esetben a szabadság olyan messze mehet, hogy a gyerek teljesen elutasít minden formális oktatást. Aki nem akar tanulni, annak nem kell az órákon részt vennie. Ebben a kérdésben döntő a következmények vizsgálata. Aki az iskolában nem tanul meg olvasni és írni, annak se kell negatív következményekkel számolnia, mert egyrészt egy jellem nem függ ettől, másrészt lehetséges a dolgot kompenzálni: Vagy valaki később megtanulja, amit elmulasztott, akkor, amikor erre egy valódi szükség mutatkozik, vagy felébred a vágy ezeket a dolgokat megtanulja. A másik lehetőség, hogy ezek a hátrányok semmilyen szerepet nem játszanak abban, hogy valaki az életét sikeresen élje le. Ha mindezeknek megfelelően pozitív példák fordulnak elő, és ezt a rizikót fel lehet vállalni, akkor elesik egy központi és újra és újra elővett ellenvetés Neill koncepciója ellen.

[…]

 Summerhill gyakorlata 1999-ig soha nem lett semleges megfigyelők által megvizsgálva. (Bernstein?). Ami rendelkezésre áll az a 40-es évektől kezdődően felügyelői jelentések, amelyek vegyes képet mutatnak: néhány közülük szimpátiát mutat (pl. az 1949-es, amit Neill fel is vett a híres Summerhill kötetbe, és ami így magyarul is megjelent – a fordító), mások barátságtalanabbak voltak, és amik után mindig fenyegető volt, hogy bezárják az iskolát, hol a rossz higéniai körülmények miatt, hol a hiányzó teljesítmények miatt. Végül a hatóságok mégis elfogadták Summerhill létezését, már csak azért is, nemzetközileg tekintélye van az iskolának, és bezárása az egész világ tiltakozását vonta volna maga után. Miután Angliában és Walesben az1988-as Education Reform Act bevezette az iskolákban az egységes követelményrendszert (központi tanterv) ez a beállítódás megváltozott. 1999 márciusában az angol iskolaértékelő-ügynökség OFSTED egy megsemmisítő jelentést tett közzé az iskola minőségéről, amely a rögtöni bezárást helyezte kilátásba. Ebben az időben 59 gyerek látogatta az iskolát közülük 40-en külföldről. Az OFSTED jelentés abban a mondatban csúcsosodott ki, hogy a tanulók tanulmányi előmenetele komolyan veszélyeztetett, mert elsodródnak „into confusing educational freedom with the negative right not to be taught.“ (a megtévesztő tanítástól való szabadság hatására) Ez volt a tüske, a szabadság, hogy lehet nem részt venni az órákon, a nélkül, hogy ennek következményei lennének

 Egy független utólagos vizsgálat, amelyet egy 8 föböl álló csoport 1999 végén és 2000 elején végzett el, egy egész más eredményre jutott: Ellentétben az angol állami iskolákkal megállapította, hogy a tanulók itt nagyon elégedettek az iskolával, hogy az akadémikus teljesítmények jelentősek, hogy a tanultak sokáig megmaradnak, hogy a személyiségfejlődés jó. Azt is megállapították, hogy mindez kapcsolatban van az iskola filozófiájával (programjával): „Meg kell jegyezzük, hogy az iskola oktatásfilozófiája egészében tiszteletreméltó” (http://paed.com/summerhill/summ/sml.htm)

 Az iskolát nem zárták be. 2007-ben 78 tanulója volt, közülük 75 bentlakó. Az éves iskolapénz a szülök anyagi helyzetét is figyelembe veszi. A bejárók 3087 és 7386 £ között, az internátusban élők £7.086 és £12.315 között fizetnek. Összehasonlításképpen: A legöregebb angol „új” iskolában Abbotsholme-ban egy év 24000 £-ba kerül (190 nap). Más iskolák, mint pl. Bedales még drágábbak.

Az angol iskola-felügyelet utolsó 2007-es jelentése megállapította, hogy az iskola összhangban saját filozófiájával egy megfelelő iskolai képzést nyújt. (OFSTED 2007)[4]

A felügyelet egy négyfokú skálával dolgozik:

·           kiváló (outsanding)

·           jó (good)

·            kielégítő (satisfactory)

·           nem megfelelő (inadequate)

Az iskolák nagy többsége a 2-3 fokozaton helyezkedik el. Ez az összesítő fokozat több részjegyből kerül összesítésre:

"Summerhill egy kielégítő minőség oktatást nyújt a tanulóinak.

A tanulók megfelelően tanulnak és kielégítően haladnak, mert az iskola filozófiájának megfelelően, hatékonyan kapnak lehetőséget kurzusokhoz kapcsolódni, és mert a tanterv (curriculum) kielégítő és megfelel igényeiknek.

Jó minőségű tanítás jó haladást biztosít az órákon és kielégítő haladást a tanulásban az órákon kívül.

A tanulók személyiségfejlődése, beleértve spirituális, morális, társas és kulturális fejlődésüket kiváló.

Viselkedésük jó, elsősorban annak következményeképp, hogy jó minőségben gondoskodnak róluk, támogatják őket.”

Die Vermarktung des Konzepts „Summerhill“ geschah nach 1960. Der amerikanische Verleger Harold Hart hatte aus Neills früheren Büchern ein geschickt arrangiertes Kompilat zusammengestellt, zu dem der damals sehr berühmte Psychoanalytiker Erich Fromm das Vorwort schrieb und das der sich formierenden Bürgerrechtsgeneration angeboten wurde, aus der die amerikanische Studentenbewegung hervorging. Harts Edition hiess: Summerhill: A Radical Approach to Child Rearing; das Buch erschien im November 1960 und verkaufte sich bis 1970 mehr als zwei Millionen Mal (Kühn 1995, S. 107f.). Der Bucherfolg in Deutschland wiederholte also den amerikanischen; die amerikanische Ausgabe, die 1992 erneuert wurde, hat inzwischen eine Auflage von mehr als vier Millionen erreicht (Neill 1995), was man schlecht erklären kann, wenn man einfach nur die Neill-Hysterie der späten sechziger Jahre in Rechnung stellt.

Neill war 1960 siebenundsiebzig Jahre alt, er wurde von einer neuen Generation entdeckt und repräsentierte die Möglichkeit einer Unmöglichkeit, nämlich die Praxis der „anti-autoritären” Erziehung, über die zwischen 1968 und 1978 viel geschrieben wurde, sei es, dass man sie glorifizierte, sei es, dass sie zum pädagogischen Horror erklärt wurde. Irgendwie schien die ganze gesellschaftliche Ordnung auf dem Spiel zu stehen, während Neill doch nur ein langes Experiment beschrieben hatte, das auch an verschiedenen anderen Orten der englischen radical education ausprobiert wurde (Gribble 1998; siehe auch Shotton 1993) und dessen Kern die Freiheit des Kindes ist und nicht oder erst in der Folge dessen die Kritik der Autorität. Es geht nicht un das deutsche Autoritätstrauma nach dem Zweiten Weltkrieg.

 Fast alles, was ihm während der internationalen „Summerhill”-Debatte unterstellt wurde, hat Neill nie gesagt, während, was er im Kern sagen wollte, mindestens im deutschen Sprachraum kaum wahrgenommen wurde. Seine Kritik der Autorität ist eine pädagogische Kritik, Objekt der Kritik sind verständnislose Schulen und moralisierende Erzieher, nicht einfach „Autorität.” Neill verfolgte in seinem politischen Denken sozialistische Ziele und war kein Anarchist. Entsprechend ist Summerhill kein Ort der Anarchie gewesen; vielmehr sollte wie bei Homer Lane eine Republik, ein kleiner Staat der Freien, entstehen, die unter Beweis stellt, dass Kinder sich selbst regieren können. Die Freiheit von Kindern war in den fünfziger Jahren in England ein öffentliches Thema, seit William Golding 1954 den Roman Lord of the Flies veröffentlicht hatte. Der Roman beschreibt die allmähliche und schliesslich dramatische Entzivilisierung von Schulkindern, die auf einer Insel notlandeten und ohne die Autorität von Erwachsenen auskommen mussten. Ihre Selbstorganisation scheitert. Die öffentliche Diskussion sah in dieser Geschichte eine Bestätigung von Freuds Aggressionstheorie, nach der man ausschliessen müsste, dass freie Kinder sich je selbst regieren könnten. Neill musste sich also ständig gegen den pauschalen Verdacht verteidigen, dass fehlende Autorität die Kinder verwahrlosen lasse, während er lediglich beschrieb, wie in Summerhill Freiheiten gewährt und genutzt wurden. Dieses Experiment bestätigte die Theorie der angeborenen Aggression nicht, somit auch nicht die damit begründete Unmöglichkeit der autoritätsfreien Selbstregierung.

Von Homer Lane übernahm Neill nicht nur das Prinzip der Selbstregierung und die Idee der Kinderrepublik, sondern auch den Vorrang der Gefühle in der Erziehung von Kindern und Jugendlichen. Maria Montessori und Rudolf Steiner waren für ihn reformpädagogisches Establishment (Neill 1982, S. 208/209). Ihre Theorien legen die Natur des Kindes fest und wissen also, wie die Erziehung ausgeht. Freiheit ist nicht ihr Organisationsprinzip, vielmehr soll Ordnung entwickelt werden, die Ordnung des Geistes bei Montessori, die Ordnung des Kosmos bei Steiner. Homer Lane ging von der sozialen Ordnung der Republik aus, die nur dann überzeugend realisiert werde, wenn sie Freiheit zur Grundbedingung habe. Staatliche Schulen regieren Unfreie, wirkliche Freiheit in der Erziehung ist nur dann möglich, wenn der Zwang auch des Unterrichts vermieden werden kann. Freiheit von der sozialen Ordnung ist nicht möglich, wohl aber kann jede soziale Regel, sofern sie unglaubwürdig wird, auf demokratischem Wege verändert werden.

Im Grenzfall muss die Freiheit so weit gehen, dass Kinder sich jeder formalen Bildung entziehen können. Wer nicht Lesen lernen will, muss nicht am Unterricht teilnehmen. Entscheidend bei diesem Argument ist die Beschreibung der Folgen. Wer nicht in der Schule Lesen oder Schreiben gelernt hat, muss keine Nachteile befürchten, weil zum einen sein Charakter nicht davon abhängt und zum anderen Kompensationen möglich sind. Entweder lernt man das Versäumte später, dann nämlich, wenn ein wirklicher Anlass gegeben ist oder ein Bedürfnis besteht. Oder aber die vermeintlichen Nachteile spielen gar keine Rolle in der erfolgreichen Gestaltung des Lebens. Wenn es demnach positive Beispiele gibt, dass dieses Risiko eingegangen werden kann, dann entfällt ein zentraler und immer wieder vorgebrachter Einwand gegen Neills Konzept.

[...]

Praxis von Summerhill ist bis zum Jahr 1999 nicht neutral untersucht worden. Es liegen lediglich seit den vierziger Jahren regelmässige Inspektorenberichte vor, die gemischt ausfielen, einige hatten Sympathie für Neills Projekt, andere waren wenig freundlich und danach drohte immer wieder die Schliessung der Schuler, mal aus hygienischen und ein anderes Mal aus Gründen mangelnder Leistungen. Letzten Endes akzeptierten die Behörden aber doch die Existenz von Summerhill, wohl auch weil sich damit ein internationales Renommée verband und weltweite Proteste gefürchtet wurden. Mit Einführung von Leistungsstandards für alle Schulen in England und Wales nach dem Education Reform Act von 1988 änderte sich diese Haltung. Im März 1999 veröffentliche die englische Evaluationsagentur OFSTED einen vernichtenden Bericht über die Qualität der Schule, der die sofortige Schliessunhg nahelegte. Zu diesem Zeitpunkt besuchten 59 Kinder die Schule, von denen 40 aus dem Ausland kamen. Der OFSTED-Report gipfelte in dem Satz, dass die Schülerinnen und Schüler im Blick auf ihren Lernerfolg ernsthaft gefährdet seien, weil sie abdriften würden „into confusing educational freedom with the negative right not to be taught.“ Das war der ideologische Stachel, die Freiheit, am Unterricht nicht teilnehmen zu müssen, ohne Konsequenzen zu befürchten.

Eine unabhängige Nachuntersuchung, die eine Gruppe von acht Experten Ende 1999 und Anfang 2000 durchführte kam zu einem ganz anderen Ergebnis: Im Gegensatz zu den

englischen Staatsschulen stellte sie eine hohe Zufriedenheit bei den Schülerinnen und

Schülern fest, sie beschrieb ansprechende akademische Leistungen, die Nachhaltigkeit der Schulerfahrung sowie starke Effekte in der Persönlichkeitsbildung. Auch wurde ein deutlicher Zusammenhang dieser Ergebnisse mit dem Programm der Schule herausgestrichen: „It should be noted that the school’s educational philosophy is entirely respectable” (Report 2000, S. 10).

Die Schule wurde nicht geschlossen. Sie hatte Ende 2007 78 Schülerinnen und Schüler, von denen 75 das Internat besuchten. Das jährliche Schulgeld ist auch hier nach dem Einkommen der Eltern gestaffelt. Für die drei Tagesschüler betrug das Schulgeld zwischen £3.087 und £7.386, die Internatsschüler bezahlten zwischen £7.086 und £12.315. Zum Vergleich: In der ältesten englischen „new school,“ der von Abbotsholme, kostet heute ein Internatsplatz in „sixth form,“ also den letzten beiden Klassen, £8.000 pro Term. Es gibt in England drei Terms im Schuljahr, mithin beträgt die Gesamtsumme für diesen Platz bei insgesamt 190 Schultagen £24.000 pro Jahr. Andere „new schools“ wie Bedales sind noch teurer.

Der letzte OFSTED-Bericht vom November 2007 bescheinigte Summerhill eine hohe Überstimmung mit der eigenen Philosophie und eine „zufrieden stellende“ (satisfactory) Schulqualität (OFSTED 2007). Es gibt vier Noten auf der OFSTED-Skala, „outstanding,“ good“, „satisfactory,“ und „inadequate.“ Die meisten Schulen bewegen auf der zweiten und dritten Stufe. Die Gesamtnote für Summerhill 2007 erklärt sich aus den Teilnoten: Bildungserfolg und Räumlichkeiten sind „satisfactory,“ Wohlergehen, Gesundheit und Sicherheit der Schüler ist „good,“ und ein Wertungsbereich ist „outstanding,“ nämlich „the spritual, moral, social and cultural development of the the pupils“ (ebd., S. 3). Es spricht für das „Prinzip Summerhill“, dass es diese Rückkehr der „alten Schule“ in der Form einer behördlichen Notenskala überstanden hat..