Sztehlo Gábor (1909-1974) egy igaz ember volt, ahogyan az az egyetlen kitüntetés is nevezi őt, amit életében megkapott: az Igaz Ember emlékérem.
Sztehlo Gábor evangélikus lelkész volt - igaz hittel élte életét: a másokon való segítést.
Az egyházi szolgálat mellett a magyar népfőiskolai mozgalom megalapítója és lelkes híve volt az 1930-40-es évtized fordulóján. Az a 4-6 elemi osztály, amit akkor általában a parasztfiatalok végeztek, nem volt elegendő sem a mindennapi életben való eligazodáshoz, sem pedig a gazdálkodáshoz. Az ő továbbképzésüket szolgálták az egyre gyarapodó számú népfőiskolák.
A második világháború katasztrófába sodorta az érintett országokat, többek között hazánkat is. Az emberiség minden háborúja öldökléssel, pusztítással ment végbe, de arra még nem volt példa, amit a fasiszta Németország tett, hogy népcsoportok: első sorban a zsidóság, másodsorban a cigányság módszeres kiírtását szervezte volna meg. Az antiszemitizmus és a cigányellenesség korábban is fellelhető volt Európában, de a második világháború alatt a németek az általuk megszállt országok hatóságaival irtóhadjáratot folytattak főként a zsidók ellen. Amikor 1944 tavaszán megindult a magyarországi gettósítás, Sztehlo Gábort azzal bízta meg egyháza, hogy a református egyházzal közösen, a Jó Pásztor Egyesületen keresztül szervezzen mentőakciókat. Sztehlo Gábor az idő szorításában igen rövid idő - néhány hét alatt - 32 gyermekotthont hozott létre lakásokban, kisebb-nagyobb családi házakban, villákban a Nemzetközi- és a Svájci Vöröskereszt anyagi támogatásával. Ezekben az Intézetekben mintegy 1500 gyermek, s az őket ellátó kb. 500 felnőtt lelt menedéket. A a város ostroma a mindennapi életveszélyt hozta magával, mégis valamennyien, akik hozzá menekültek, túlélték az üldöztetés és a háború poklát.
Sok gyermekért nem volt aki érte jöjjön a háború után. Sztehlo Gábor nem engedte szélnek őket, hanem továbbra is otthont teremtett a számukra és amely otthona lett a háború többi kárvallott és árván maradt gyermekeinek is. Ez volt a Pax Alapítvány Gyermekotthona, benne a Gaudiopolis ifjúsági állammal. Áradó szeretetével megpróbálta pótolni a pótolhatatlant: a szülői otthon melegét, és felelős, alkotó emberré nevelni a gyermekeket. Ezt a tevékenységét 1950-ig folytathatta, ekkor intézetét államosították.
Rövid átmeneti időszak után Sztehlo Gábor ismét segítő akciót szervezett: az evangélikus egyház szeretetotthonait alapította meg, s egyiküket vezette is. Ezekben az otthonokban öregeket és fogyatékos gyermekeket gondoznak- mind a mai napig.
1972-ben kapta meg Izrael államának azt a kitüntetését - a Yad Vasem, az Igaz Ember emlékérmet -, amelyet azon nem zsidó emberek elismerésére alapítottak, akik a Holokauszt idején zsidókat mentettek meg.
1974-ben kényszerű távollétben, Svájcban halt meg.
Füzéki Bálint
A pedagógus Sztehlo Gábor
Az életút egy-egy szakasza, mint kis láncszemek, egyik a másikba kapaszkodva, de szellemiségükben egységes folyamként jelenítik meg a sémákba soha be nem férő alkotó embert.
Lelkész volt, nem volt pedagóus képesítése, annál inkább természetesen jó pedagógai érzéke. Kiváló szervező, a környezetében felmerülő problémákra felelősségteljes választ adó ember volt. Bátor, a maga útját járó, eredeti módon gondolkodó, cselekvő ember. Képes volt gondozottjai valódi szükségleteire figyelni és feltétel nélkül szeretni, segíteni. Mély, őszinte belső hittel élt, őt magát idézve az vezette: „hogyan mutatod meg a magad életével, hogy igenis van Isten, él, és uralkodik?”
Pedagógiai elképzeléseit tanulmányai, tapasztalatai formálták: a fasori gimnázium, a soproni teológai fakultáson eltöltött évek, a finn felébredtekkel való találkozó mind-mind egy-egy értékes építőköve a népfőiskolai munkának, a gyermekmentésnek, majd az ostrom utáni gyermekotthon életének.
Sztehlo Gábor minden pártpolitikai, felekezeti elkötelezettség nélkül, a jézusi szeretet nevében segített mindazokon, aki rászorult. Így történhetett, hogy 1944/45-ben (és az 1945-50 közötti időszakban is) az általa szervezett otthonokban a társadalom szélső pólusai találkoztak: arisztokraták és proletárok, nagykereskedők és kispolgárok, illegális kommunisták és jobboldali mentalitásúak.
Neki és munkatársainak emberfeletti erőfeszítésébe került az otthonok ellátása, fenntartása. Az ostromlott Budapesten nem csekély személyes bátorság és lelemény kellett a mindennapi élelem beszerzéséhez és az otthonokba való eljuttatásához. A fizikai ellátáson túl gondjuk volt a lélek gondozása is. Az otthonokban rendszeres foglalkozásokat, játékokat vezettek, tanultak a gyerekekkel.
Ahogy Füzéki Bálint írásában is olvashattuk az ostrom után nem ért véget Sztehlo munkája. A megmentettek otthonra, családra leltek, mindössze 20-30 gyerek maradt a Sztehlo családdal. Számuk azonban egyre nőtt, a társadalom innen is onnan is lökte ki magából az elárvult, csavargóvá lett gyermekeket. Jól ismert kép ez a Valahol Európában című filmből. Sztehlo Gábor helyet keresett nekik, előbb Pasaréten, majd a Hűvösvölgyben, végül a Weiss és Mautner család Budakeszi úti nyaralótelepén találtak otthont. Igazi paradicsom volt a hétvillás, 30 holdas terület.
Az 1950. január 7-i államosításig itt működött a Pax Magyar Szociálális Alapítvány néven bejegyzett gyermekotthon-hálózat, amely a zugligeti otthonon kívül Budán a Somlói úti Leányvárat és a Pilisi Tildy Zoltánné nevét viselő leánynevelő intézetet foglalta magába. Ez összesen 100 fiú és 110 leány számára nyújtott a szó valódi értelében otthont. „ … minden igyekezetünkkel azon voltunk, hogy intézetünk kerülje az árvaház jelleget és amennyire csak lehet, hasonlítson a családi otthonokhoz. Azt akartuk, hogy gyerekeink ne intézeti kötöttségben éljenek, hanem igazi anyahelyetteseknek érezzék gondozónőjüket, akit úgy vesznek körül, mint az anyát a családja” írta visszaemlékezésében Sztehlo Gábor.
A gyermekotthon nevelési rendszere - amely teljes egészében a gyakorlat, a gyerekek életének problémáihoz, kérdéseihez igazodott-, három fő elven nyugodott:
1. családszerű nevelés
2. munkaiskola
3. önkormányzat (a nagyobb gyerekek számára).
Sztehlo Gábor a gyerekek életét leginkább megrázó tragédiát, a család, a szülők elvesztését akarta feledtetni, a hiányokat pótolni. Otthonai külsőségekben és szervezetükben is a családi közösségekre épültek. A családi villák, házak, alkalmasak voltak elhelyezésük, berendezésük, természeti környezetük adottságainál fogva az otthonszerű nevelésre. Egy-egy házat egy-egy anya, gondozó vezetett és mint egy sokgyermekes családnak, minden gyereknek meg volt a maga feladata. Ez a családszerű nevelés szabályozta az otthon fegyelmét. (E felfogás az SOS gyermekfalakban, de mára már a gyermekvédelem családi otthonaiban is felismerhető.)
A családszerű nevelést a munkaiskola egészítette ki. Sztehlo Gábor önálló általános iskolát is szervezett, hogy a kisebb gyerekek a telep területén tanulhassanak és a gyerekeket a belső viszonyokat jobban megismerő, értő pedagógusok vezetésével tevékenykedjenek. A munkaiskola jelleg két dologban is megnyilvánult. Egyrészt munkáltató tanításai módszerben, másrészt abban, hogy az intellektuális fejlődés mellett fontosnak tartották a kézügyesség fejlesztését is. Ezért egy-egy szakma elsajátítását tűzték ki célul. A fennmaradt adatok szerint szlöjd, asztalos, cipész, varró és lakatos műhely működött. (Az iskola heti munkarendjében minden diák egy napot a műhelyekben dolgozott!) A lányok babát készítettek és labdát varrtak.
A gyerekek fejlődését szolgáló sokoldalú tevékenységek másik színtere, egyben a nevelési rendszer harmadik pillére, a gyermekközösség szervezete, a Gaudiopolis, az Öröm városa volt. A gyermekköztársaság gondolata már az ostrom ideje alatt, a jövőről szóló álmodozások között megszületett. Ihletője a Boy’s town című amerikai film (illetve a cserkész mozgalom) volt. Így írt erről Sztehlo Gábor: „a rettenet, az egymásért való áldozatkészség kialakulása mind olyan mély nyomot hagytak a gyermekek lelkében, hogy felmerült a gondolat: ha egyszer ebből a pincéből kikerülünk, akkor is együtt kell maradnunk: és olyan közösséget fogunk kialakítani, ahol ismeretlen a gyűlölet, ahol öröm és béke uralkodik. A Gaudiopolis gondolata itt született a pincében…A veszélyt és nyomorúságot így teszi Isten olykor az öröm forrásává.”
Az önkormányzati rendszerben Sztehlo Gábor jó érzékkel látta meg az idősebb fiúk társadalom-megújító, önállóságuknak teret engedő játékát, életkeretét.
A gyermekállam célját az 1946 februárjában a népgyűlés által elfogadott alkotmányból ismerjük. „ A Gaudiopolis Ifjúsági Állam célkitűzése: Krisztus evangéliumának szellemében társadalmi korlátokat megszűntetve önálló, öntudatos, önismeretre és önbírálatra törekvő, gyakorlatilag ügyes, elméletileg képzett magyar embert nevelni.”
Az önkormányzat jelmondata – „munka nélkül nincs élet” – összekapcsolta a munkaiskolát, a gyermekköztársasággal, amely fő szervezője, nyilvántartója volt a műhelyekben és azon kívül folyó munkának. A „GAPO” lakói gyermeki méltósággal, büszke öntudattal élhették meg, hogy polgárként a köztársaságuk és ezáltal saját életük gazdáivá, felelős vezetői váltak.
„Ez a hús-vér valóság adta Sztehlo Gábor és a Gaudiopolis igazi erejét. Nincs hatékonyabb nevelőerő, mint az életpélda: így született meg az a kohézió, mely a lelkészből eredt, s személyiségének kisugárzása ma is él a gyermekváros hajdani lakóiban. Talán ezért élnek a keresztény, cselekvő szeretet jegyében azok a Sztehlo-gyerekek is, akik formailag soha nem voltak keresztények.” - írta Frenkl Róbert evangélikus lelkész, aki egykoron maga is otthonlakó volt.
Mindössze öt év állt rendelkezésre Sztehlo Gábornak, hogy pedagógiai elképzeléseit a gyakorlatban megvalósítsa. Társai voltak: Szőke Balázs sárospataki tanár, Galgóczy Jolán, Réti Lenke, Rákosi Zoltán, Hrabovszkyné Révész Margit pszichológus, Péterfy István, Varga Balázs és még sokan mások, hasonló áldozatkész, újító kedvű pedagógusok, vagy egyszerűen csak a háború sebeit viselő felnőttek. Eredeti értékei ellenére ez az intézmény sem kerülhette el az államosítást. Sztehlo Gábor fájó szívvel mondott búcsút és talált megnyugvást az egyház szolgálatában.
Munkája, szolgálata tanulságul és mintaként áll a ma és a jövő pedagógusai előtt.
|
