Fóti-Péter.hu

Summerhill keletkezése

2009 január

Kedves Barátaim,

 Azért találtam ki ezt a mai találkozót, hogy lépést tegyünk az oktatás, és ezzel együtt az egész társadalom megújulásának irányában. Persze mondhatjátok, mindenki ezt mondja. Ebben igazatok van. Ezért megpróbálok inkább kisebb léptékű dolgokról beszélni. Arról szeretnék néhány szót mondani, hogy hogyan is alakult ki kedvenc iskolám a Summerhilli iskola. Nem szeretnék akadémikus előadást tartani, hanem arra szeretnék koncentrálni, hogy mit is tanulhatunk az akkori történetből.

Persze kezdhetem a történetet Szókratésznél, akinek először voltak az oktatásról rendhagyó gondolatai, aki szemben a szofistákkal nem ígért könnyű utat a tanulóknak, hanem egy nehezebb útra, a gondolkodás, az önálló gondolkodás útjára invitálta őket, a magolás helyett. Mindezzel Szókratész magányosan áll, mert eszméit évszázadokon át nem követték. Igaz ugyan, hogy az utóbbi időkben divat a középkor évszázadiról minden szépet mondani, de a magam részéről nem sok helyen fedezek fel szép dolgokat. Persze a gnosztikusok, akiket a keresztény egyház eretneknek kiáltott ki, vagy a kabalisták, az aranycsinálók, a trubadúrok biztosan érdekes dolgokat írtak és mondtak, de az oktatásról vallott nézeteiket sajnos nem ismerem. Így nekem a modern kor Homer Lane-el kezdődik, Neill-el folytatódik, és csak a periférián jelennek meg más ismert személyek, mint Pestalozzi, vagy Mária Montessori.

Ennyit előszóban. Nem kívánom részleteiben Neill életét felidézni, csak annyit mondok róla, hogy nem volt iskolai sikergyerek. Egy falusi tanítócsalád gyerekeként az iskola élete első pillanatától jelenvaló valóság volt. Vajon azért nem tudott tanulni, mert a protestáns nagymama a pokol tüzével fenyegette, ha rossz fát tesz a tűzre, vagy azért nem, mert amikor rajtakapták, hogy húgával egymást nézegetik, jól elverték. Vagy valami egészen más oka volt. Nagymamám szokta volt mondani, hogy az ember maga nem követi el azokat a hibákat, amit vele elkövettek. Bárcsak igaza lenne. Mindenesetre Neill-re áll ez a kijelentés. Gyerekkorában nem mehetett ki játszani a falusi egyszerű gyerekekhez, mert ez a tanítógyerek méltóságán aluli lett volna. Talán ezért is ragaszkodott egész életében ahhoz, hogy a gyermeki játék a legfőbb jó, a legfontosabb minden gyerek életében? A köznapi elvvel ellentétben amely azt mondja, hogy először a tanulás, és ha az kész van, akkor lehet játszani, Neill azt mondta, hogy először a játék, és ha a gyereknek ebből elege van, akkor jöhet a tanulás. A tanár abszolút felsőbbrendűségével szemben, amelyet otthon látott azt vallotta, hogy a tanár és a gyerekek egyenrangúak. Nem hirdette egyenlőségüket, mert ez hamis lenne. De az iskolagyűlésekben, amelyekről később még szólok, mindenkinek egy szavazatot adott, legyen az akár gyerek, akár tanár.

Itt előreszaladtam az időben, egészen 1917-ig, amikor Neill találkozott Homer Lane-nel, akitől azután az iskolai önkormányzat ötletét átvette. Ekkorra Neill mégis diplomás lett, nem az iskola, hanem tanártársai segítségével. Minden másra alkalmatlanként segédtanítóskodott vidéki iskolákban és itt találkozott tanárokkal, akiknek befolyása 25-éves (1908) korában bevitte az Edinghboroughi egyetemre, ahol BA fokozattal végzett 1912-ben. Az egyetemi évek során az egyetemi újság szerkesztője volt, és az egyetem végeztével is az járt a fejében, hogy újságíró lesz. Ebből csak azért nem lett semmi, mert 1914-ben kitört a háború, ami a Londonban élő Neill-t visszaragadta a vidéki életbe, egy kis iskola megbízott helyettes igazgatói pódiumára. Az iskola tradicionális igazgatóját elnyelte a hadsereg, és Neill, akit a sors visszavetett apja szerepébe, nem akart tradicionális iskolamester lenni.

Fejében új gondolatok kavarogtak: Akkoriban a legnagyobb hatást G.B. Shaw tette rá, aki elítélte az iskolai militarizmust ugyanúgy mint az egész társadalmi militarizmust. Amire a szociáldemokrácia az első világháború előtt esküdött, hogy a háború kitörése esetén saját uralkodó osztálya ellen fordul, és kezet nyújt a másik lövészárokban álló munkásnak, azt Shaw tette meg egyedül, amikor a háború kitörése után megjelentette a háborút elítélő nagy port kavaró írását, amelyben felszólította a katonákat, hogy lőjék agyon tisztjeiket, és térjenek haza. Persze felszólítását nem követték, de legalább Shaw kimondta, hogy a háború felelősei, nem az egyik oldal, hanem mindkét oldal militaristái.

E mögött a háttér mögött érthető az a párbeszéd, amit Neill első könyvébe fűz.

„Ma este MacMurray meghívott engem, hogy találkozzam korábbi iskolaigazgatójával, aki ma az Tanügyi Hivatalban nagy ember, valószínűleg igazgató a jövő évtől. Mac úgy mutatott be engem, mint egy ember, akinek elméletei vannak az oktatással kapcsolatban: nem sokat tart a tanfelügyelőkről, és elítéli a fegyelmet.

Simpson rám nézett; aztán nevetett.

Ki fogja nőni, fiatalember mondta bölcsen.

Nevettem

Az az amitöl félek – mondtam – hogy ha a köszörűkőhöz nyomom állandóan az orromat, akkor az le fogja dörzsölni a perspektívámat.

Azt fogja látni, hogy a tapasztalat nem dönti romba a perspektívákat.

Tapasztalat – ordítottam a Oskar Wilde halálos hét bűnének egyike kellene legyen. A tapasztalt ember az, aki fél, mert már megégette a kezét. A tapasztalat mindannyinkból gyávát csinált.

Maga biztosan viccel – mondta Simpson. Logikus azt gondolnom, hogy én akinek 34 év tapasztalata van a tanításban többet tudok az oktatásról, mint ön, ha megengedi. Már akkor is tanítottam, amikor az ön apja és anyja még nem is találkozott – tette hozzá.

(...)

Az én álláspontom az, hogy önből a tapasztalat gyávát csinált.

(...)

Mit tesz ön azért, hogy fegyelem legyen? Kérdezte

Megvagyok nélküle.

Úristen. Ez aztán túlmegy minden határon. Megkérdezhetem, hogy miért nincs rá szüksége?

Személyes okom van rá: Nem akarom, hogy bárki szabályokat állítson fel nekem, és ezért elutasítom azt, hogy én a tanítványaimnak szabályokat fektessek le.

Akkor hogy a fenébe éri el, hogy a munka el legyen végezve?

A munka – mondtam – egy túlbecsült dolog, ugyanúgy ahogy a tudás is az.

Értelmetlenség – mondta Simpson

Rendben mondtam, ha a tudás olyan fontos, akkor az egyetemi tanárok miért beszélnek olyan sok laposságot. Miért van az, hogy a kitüntetéssel végzett egyetemistáknak nincsenek csak tizedrangú ötletei?

Akkor az egész skót oktatás hiábavaló?

Általánosan szólva az.

Ez volt az a pont, ahol Simpson elkezdett aggódni lelki egészségemért.

Fiatalember – mondta komolyan – egy nap rá fog jönni, hogy a munka, a tudás, a fegyelem elsődleges fontosságúak. Nézze meg a németeket. Nézze meg, mi mindent hoztak létre a németek munkával, tudással, fegyelemmel!

Akkor miért teszünk meg most mindent, hogy leromboljuk ezt az államot, aminek ennyi erénye van? Kérdeztem visszafogottan.

Mi nem a fegyelmet akarjuk lerombolni, hanem a militarizmust.

Jó mondtam. Örülök, hogy hallom. Ez az amit én is szeretnék itt Skóciában csinálni; le akarom rombolni a militarizmust az iskolákban, és mivel a militarizmust a tanárok fegyelemnek nevezik, én megvetem a fegyelmet.

Amit mond az értelmetlen – tette hozzá

Nem nem az. Ha én elverek egy gyereket, mert hibát csinált egy összeadásban, akkor nem vagyok jobb, mint egy porosz tiszt, aki lelövi a belga civileket, mert azok átmentek egy úton. Ugyanolyan stupid és zsarnok.

Akkor ön a gondatlanságot büntetlenül hagyja – mondta megvetőn

Igen – mondtam, magam is egy gondatlan ördög vagyok. Esküszöm, hogy amikor bejöttem a kapun nyitva hagytam az ajtót, és most Mac csirkéi az úton szaladgálnak.

Mac kinézett az ablakon.

Így van – mosolygott és én nevettem.

(…)

A fegyelem értelmetlensége Neill első könyvének első lapjaitól örök témája lesz. A fegyelem, amit a tanár hatalmával kényszerit ki, értelmetlen. Ez a gondolat mind a mai napig nem vesztette el jelentőségét. Neill vallotta, hogy a fegyelemmel csak külsőleg lehet elérni valamit. Az iskolarendszer mind a mai napig nem jutott el erre a felismerésre.

Neill azonban bátor volt, és bátorsága hamarosan gyümölcsöket hozott, a gyerekekkel való kapcsolatában. Intuíciója mondta neki, hogy várjon, hogy mi is érdekli a gyerekeket. A hógolyócsatát többre tartotta a biflázásnál, a humort többre kényszerű olvasásnál.  A párbeszédet többre becsülte a kioktatásnál. A gyerekek egymás közötti beszélgetésének lármáját többre tartotta a fegyelmezett osztály halotti csendjenénél.

Ki tudja mi lett volna, ha tovább marad az iskolában, és nem hívják be 1915-ben katonának. Második könyvét "a kirúgott iskolamestert" (Dominie dismissed) katonai kiképzése alatt írta, és ebben fantáziált arról, hogy mi is történhetett volna vele, ha tovább marad az iskolában. Mert nézetei a falu lakosai számára finoman szólva szokatlanok voltak, és szokatlanok is maradtak, a legtöbb ember számára, mind a mai napig.

Neill eljárását azzal indokolta, hogy a kreativitást sokkal fontosabbnak tartotta minden másnál. Mai megfogalmazásomban ez a kreativitás nem azonos azzal, amit a művészgyerekekkel kapcsolatban kreativitás alatt értünk. Nem gondolta, hogy minden gyerekből nagy zongoraművész lehet. Inkább arra gondolt, hogy az iskola uniformizáló tendenciája helyett minden gyereknek arra kell lehetőséget kapnia, hogy azt az oldalát fejlessze, amiben jó. A humoros gyerek humorizálhasson, a jól festő gyerek sokat festhessen, a jó focista, sokat focizhasson.

Mindez kiegészül egy nagyon lényeges elemmel: a tanárhoz való viszonnyal: Az akkori idők iskolájában, és mind a mai napig minden iskola átka, hogy a tanár ott félelemmel kormányoz. Akár bevallja ezt, akár nem. Ha őszinték vagyunk magunkhoz, akkor mindannyian tudjuk, hogy ez így van. Nem mondom, hogy minden tanártól egyformán féltünk, de féltünk. Féltem a szadista tornatanáromtól az általánosban, ahogyan féltem a magyar tanárnőtől, ahogyan féltem a francia tanárnőtől a gimnáziumban, ahogyan féltem a villamosságelméletet tanító tanártól az egyetemen. A félem tanulásra motivált, de amit megtanultam, annak semmi haszna nem volt.

Neill azt akarta, hogy a gyerekek ne féljenek tőle. Tudta, hogy az igazi tanulás motivátora a jó emberi kapcsolat a gyerek és a tanár között. Ez igazán csak akkor lehet jó, ha a kapcsolatban mind a két ember szabad, abban az értelemben, hogy mind a kettőnek megvan a lehetősége őszintének lenni, ha mind a kettőnek megvan a joga a másik ötleteire nemet mondani.

Neill még katonai kiképzése alatt, és utána is kereste a helyét. Így ment el meglátogatni a Homer Lane által vezetett gyerekköztársaságot, ami akkor hatással volt rá, hogy leszerelése után itt szeretett volna dolgozni. A gyerek-köztársaságot azonban 1917-ben bezárták. Neill tovább keresett: elment a londoni Kings Alfred iskolába tanítani, ami akkor az egyik legprogresszívebbnek tartott iskola volt. Itt megpróbálta bevezetni azt, amit Lane-töl tanult. Legyünk pontosabbak, amit önmaga is keresett, és Lane-töl megvalósítást és megerősítést nyert. Megpróbált egy önkormányzatot bevezetni egy nagy iskola egy osztályában. A tanárok ellenállása megbuktatta. Neill tovább keresett. 1944-ben első felesége halálakor így irt erről:

1944 április 30-án feleségem elhunyt. Mi ketten építettük fel Summerhillt, de az ö irtózása minden nyilvánosságtól olyan nagy volt, hogy nem engedte meg, hogy neve szerepeljen az enyém mellett a "Ki kicsodában". Most, hogy eltávozott, úgy érzem, el kell mondanom, hogy micsoda nagyszerű munkát végzett.

Először akkor találkoztam vele, amikor a Kings Alfred iskolában tanítottam Heamstead-ben (Londonban), ahova a fia járt iskolába. 1918 körül lehetett. Akkoriban terveztem, hogy létrehozok egy szabad iskolát, és ö osztotta az én lelkesedésemet., de nem volt pénzünk. 1921-ben Drezdába mentem, és a háború utáni árfolyamok miatt ott egy gazdag embernek számítottam. Ebben az évben ö és férje (a szeretnivaló Dr. Otto Neustätter az én Dominie Abroad (az iskolamester külföldön) szereplöje) egy amerikai Christiane Baer és én megnyitottuk a nemzetközi iskolát a Hellerau-i Delacroise Intézet keretén belül. Ahogy a forradalom felütötte fejét Saxoniában Ausztriába mentünk, és 1924-ben visszatértünk Angliába, és felállítottuk az iskolát Lyme Regisben, Dorset grófságban. Egy bécsi bank csődje szegény emberré tett, és ketten álltunk egy üzlet kirakata előtt és azon tűnődtünk, hogy megengedhetjük-e magunknak, hogy egy ásót vásároljunk. Abban az időben 5 tanulónk volt, legtöbbjük erősen csökkentett tandíjjal. Az ö energiája olyan nagy volt, hogy soha nem gondoltunk arra, hogy csődbe megyünk. Három éven keresztül nem ment szabadságra , mert a túlélés érdekében a nyárra turista hotellé alakítottuk az iskolát. 1927-ben házasodtunk össze, még azelőtt, hogy az iskola egy nagyobb házba költözött Leistonba. Summerhill a Lyme-i ház neve volt, amit feleségem saját házának nevéről vett át, és a nevet az ö javaslatára átvittük a lapos vidéken fekvő Leistonba is. A gyerekek véleménye az volt, hogyha öt Mrs. Neillnek neveznék, akkor ez problémákat okozna, ha csak az egyikünkre van szükségük, ezért elhatározták, hogy öt leánynevén fogják nevezni, Mrs. Lindsaynek. Ez hamarosan le lett rövidítve Mrs. Linsre, és így ismerik öt a gyerekek, szülök, és látogatók százai.

Kapcsolatunk ideális volt. Praktikus ember volt, örömet talált a szervezésben, míg én egy csapat cserkészt sem tudnék irányítani. Az iskolát a fejében tartotta. tudta, hogy melyik gyerekért fizettek, és mennyivel voltak adósok a késők. Néha dühös volt azokra, akik nem fizettek, de újra és újra előfordult, amikor valamelyik gyereknek a szülei nem voltak képesek tovább fizetni a tandíjat elsőnek kiáltott fel: "Persze, hogy a gyerek maradjon, és majd akkor fizettek tovább, amikor jobban megy nektek" Néha a gyerekek 10%-a nem fizetett semmit.

Természeténél fogva nagyon emberszerető volt, és érdekelték a személyes dolgok. Emberek jöttek, és órákon át mesélték életük történetét, és ö soha nem unatkozott. Mivel magam jobban érdeklődöm a dolgok iránt, mint az emberek (felnőttek) iránt, gyakran kimentem a műhelyembe, mialatt ö a vendégekkel foglalkozott. Kulturált volt: muzikális, szerette a művészetet, intelligens volt. De mindezek nem adták ki egész személyiségét. A szíve melege volt az ami megtöltötte a nappalinkat felnőttekkel és gyerekekkel. Nem akarom azt mondani, hogy tökéletes volt. Néha érzelmei láthatóvá váltak, és ilyenkor kivételezéssel vádolták, mert az egyik gyereknek két tükörtojást adott, míg a másiknak csak egyet. Tisztában volt ezzel a hibájával, és tudott rajta nevetni. Nem volt demokrata természete. A szíve mélyén nem szerette igazán az önkormányzatot. Ez nehézkes és lassú volt, és ö szeretett volna a megszokott energiájával és sebességével cselekedni, amikor én azt mondtam, hogy a kérdés a közösség ügye és ezért közösen kell azt megoldani. A gyakorlatban egy jó értelmű tekintélye volt. Eldöntötte, hogy Mary, Jean és Susan egy szobában aludjanak, még akkor is ha Mary gyűlölte a másik kettőt. Az ö szavát mégis elfogadták, mint törvényt. Azt gondolom, hogy a mindennapi ügyekben kell, hogy legyen akinek tekintélye van, mert különben az egész iskolai idő elmegy közösségi vitákkal a szobabeosztásról, élelemről, és a szolgálatokról.

Felvilágosult volt az élelmezéssel kapcsolatban, és a kezdettől fogva azon a véleményen volt, hogy a gyerekeket a legmodernebb tudományos elvek szerint tápláljuk. Hitt a teljes kiőrlésű kenyérben, nyers és főtt zöldségben, sok tejben, és bőséges gyümölcsben. A mi gyümölcs számlánk Leistonban mindig magas volt. Ennek egyik következménye az volt, hogy még akkor is amikor építenünk kellett egy 10 ágyas kórtermet, akkor annak ágyai még járványok esetén se voltak tele. Szerette a sportot, a mozgást, a játékokat. Jól teniszezett, és sok gyereknek volt a trénere, akiket jó stílusra tanított. Szerette a vizet, és órákig úszott. Életét szinte teljes egészében másoknak szentelte. Soha nem volt üresjáratban, hol a kis gyerekeknek olvasott fel könyveket, zongorán játszott nekik dalokat, vagy gyönyörűséggel hallgatta meséiket. Csak a nyári trimeszter vége felé mutatkoztak rajta a kimerültség jelei. Legkedvesebb nyári szórakozása egy külföldi út volt, vagy egy hajó körutazás. Mindig elkísértem, bár én nem vagyok egy lázas utazó…. A skót a szívemben sajnálta az 50 fontot a hajóutazásra, és helyette szívesebben vettem volna egy esztergagépet. Ma egyetlen utat se bánok. Nélküle megmaradtam volta egy elszigetelt szigetlakónak, nemzetközi kitekintés nélkül. Egy kis skót faluban születtem: ö Ausztráliában született és külföldön járt iskolába.

Egy szabad iskola ötlete az enyém volt, a pszichológia megközelítéssel együtt. De az ö segítsége nélkül kétlem, hogy Summerhill túlélte volna a harc és a szegénység éveit. Bátorsága nagy volt, és volt neki egy természetes, gyakran briliáns megérzöképessége, a gyerekek lelkét illetőleg, és ez egy ideális partnerré tette. Abban az időben, amikor problémás gyerekeink voltak, türelme csodás volt. Kaptam leveleket, amelyekből kiviláglik, hogy megértése és szimpátiája a gyerekek iránt többet segített nekik, mint az én pszichológiám.

Feleségem természettől fogva szeretett valamit felépíteni, és sokszor megjegyezte, hogy szívesen újraélné azokat a napokat, amikor Summerhillt felépítettük. Szokta mondani, hogy nem nagyon érdeklik a kész dolgok, amik futnak a maguk rutinja szerint, és tevékenység energiája igazolta ezt az állítását. A második világháború kitörése előtt még tevékeny volt. A háború elején mutatkoztak nála a fáradtság jelei, és amikor evakuálták az iskolát és el kellett költöznünk Wells-be, nagyon boldogtalan volt. Ettől az időtől kezdve állapota is romlott. Ez gyakran megtörténik emberekkel, akiknek nagy energiája van, hogy az láthatatlanul belül elégeti őket. A karja megbénult, és ettől a pillanattól beszéde és élete üressé vált, és nagyon szenvedett attól, hogy nem tud dolgozni, és amikor meghalt azt gondoltam, hogy igy könnyebb neki.

Csodálatos élete volt, sok örömmel. Emléke sok gyerek és felnőtt meg fog maradni, akiknek segített, akiket bátorított, akiket szeretett.  A világot úgy hagyta el, hogy az egy kicsit gazdagabb lett, mert valami újat és fontosat próbált meg csinálni,  néhány szerencsés gyerek életét egy kicsit boldogabbá igyekezett tenni…. és itt nem csupán a Summerhilli gyerekeket értem. értem ez alatt azt a számtalan gyereket szerte a világon, akik boldogabbak lettek azáltal, hogy szüleik hallották azt a szeretet evangéliumát az oktatásban, amelyet ö is mozgatott. Az emlékül állított kövek csak egy ideig léteznek, de az igazi munka az örökkévalóig megmarad, és belefolyik abba a folyamba amelynek felirata ez lehetne: "A jövőhöz tartozott, a fiatalokhoz, a reményhez."

Már Arisztotelesz megírta, hogy a boldogsághoz két dolog kell: erények és szerencsejavak. Neill a szerencsejavakat a háború utáni kedvező valutaárfolyam formájában találta meg, ami képessé tette öt arra, hogy végre 1921-ben megalapíthassa álmai iskoláját, olyan tanárokkal, akik hozzá hasonló nézeteket vallottak. Így működött a dolog.

Neill, ha akarom vállalkozó volt, aki egy új eszmét kívánt eladni: ez az uj eszme a gyerekbe vetett bizalom eszméje volt. Ezt a gondolatot Neill előtt csak kevesen képviselték, és pláne kevesen írtak róla nagy vehemenciával. Neill jó író volt és íráskészségét az iskola szolgálatába állította. Könyvei jövedelme befolyt az iskolai kasszába. Gondoskodás még arra is kiterjedt, hogy egy külön számlán pénzt hagyott hátra családja számára a halála utáni örökségi adó kifizetésére.

Neill szerette az életet. Azt, amit leirt feleségéről nyugodtan el lehet mondani rá. Szeretett táncolni, szerette a zenét, szerette a színházat, a jó filmeket.  Szerette a matematikai fejtörőket, jól rajzolt, ötvösködött, dolgozott a konyhakertben. A konyhát azonban kerülte. Valami kicsi régimódi kellett hogy legyen benne. Szeretett viszont mesélni, mint azt két gyerekkönyve ékesen bizonyítja.[1]

Mit lehet tanulni hát Summerhill kezdeteiről: Ugyanazt, amit a Régi idők focijából: kell egy csapat. Az iskolát kicsiben kell kezdeni, és a kezdetek legfontosabb szabálya, hogy a gyerekekkel jó kapcsolatokat kell kialakítani. Mindezt nem deklarációk biztosítják, hanem a közös tevékenységek. Közös játék, barkácsolás, kirándulások, mesék, színház, akármi, amihez a feleknek kedvük van.



[1] Eröszakos könyvek, eröszakos gyerekek (A.S. Neill két gyerekkönyvéröl) lásd a www.foti-peter.hu oladlon / Iskolakultura megjelenés alatt 2009.

kapcsolatfelvétel: peter.foti@runbox.com

Péter Fóti ©2009.
Látogatók száma 2008 május 15. óta:
Egy kis látogató statisztika