|
Sokféle értelemben ez az esszék, amiket oktatási kérdésekről írtam abból nőttek ki, hogy megpróbáltam megérteni azokat a problémákat és kérdéseket, amelyeket kimondva, vagy kimondatlanul Agassi és Popper munkái tartalmaztak, amelyekkel akkor találkoztam, amikor 1964 őszén 19 évesen egy csalódott másodéves egyetemi hallgató voltam az Illinois-i Egyetemen, ahol szerencsém volt Agassival találkozni, aki akkor ott a filozófia professzora volt. Korai találkozásaink az én saját oktatásom körül forogtak. Mint kiderült egyike voltam azoknak az egyetemistáknak, akik unatkoztak és dühössé váltak azzal kapcsolatban, hogy hogyan is folyik az oktatásuk. Volt egy érzésem, hogy valami nincs rendben, mert annyi mindent kellett a fejembe tömni, és az információ, amit meg kellett „tanulnom” (vagy jobban szólva memorizálnom) nem érdekelt, és nem értettem, hogy miért kellett annyi mindent megtanulnom, olyasmit amit nem gondoltam hasznosnak Ugyanakkor tudtam, hogy ezt meg kell tenni, ha el akarom végezni az egyetemet és egy jó álláshoz akarok jutni. Ugyanakkor hasonlóan sok egyetemistához, tudtam, hogy abban, amit csinálok van valami rossz. Amikor számos tanáromnak panaszkodtam, hogy túl sokat kell megtanulnom, túlzottan kevés idő alatt, akkor ők gyakran azt mondták, hogy velem van baj.
Sokszor mondták nekem, hogy lusta vagyok, és meg kell tanulnom fegyelmezni magam, és keményebben kell dolgoznom. Emlékszem még, hogy az egyik tanár megkérdezte, hogy mennyi időt töltök egy héten TV nézéssel? Hány órát töltök sörivással? Akármi is volt a válaszom, a tanár azt mondta, hogy túl sok időmet vesztegetem el. És azok a professzorok, akik segíteni akartak nekem azt javasolták, hogy változtassak tanulási szokásaimon. Azt javasolták, hogy több időt tanuljak, és kevesebb időt fordítsak olyan aktivitásokra, amelyeket ők nem tartottak értékesnek.
A fenti helyzetben én voltam az a fajta egyetemista, akinek kellett egy kis segítség ahhoz, hogy elkerülje a csapdát, amit oktatásnak hívnak. Ami szokatlan volt Agassival kapcsolatban, hogy ö hajlandó volt velem az aggodalmaimról beszélni, és komolyan vette panaszaimat. Agassi megpróbálta amennyire tőle telt, hogy megtanuljam semlegesíteni és csökkenteni azokat a nyomásokat, amelyeknek ki voltam téve az oktatási rendszerben és amely hajtott arra, hogy sikeres legyek azoknak a professzoroknak és a szüleimnek a szemében, akik sokkal bölcsebbnek számítottak nálam. Amire ma emlékszem abból, amit Agassi mondott az az, hogy a túlzott nyomás amit érzetem nem csupán a tanáraimtól, szüleimtől és barátaimtól származik, hanem egy részt legalábbis saját magamtól. És Agassi segített nekem, hogy lássam, hogy a siker nem olyan fontos. Amit Agassi mondott, hogy az az én dolgom eldönteni, hogy meghatározzam azt, hogy mi fontos. Más szavakkal Agassi nem azt akarta nekem megmondani, hogy mit tegyek az életemmel, hanem az, hogy azt mondta, hogy ez az én döntésem, hogy mit tekintek fontosnak. Amire korai beszélgetéseinkből emlékszem az az, hogy azok a társadalmi siker kérdései körül forogtak. Agassi segített, hogy lássam, hogy ha nem vagyok sikeres az iskolában, akkor az még nem a világ vége. Agassi segített abban, hogy lássam, hogy a kudarc nem nagy dolog.
Ahogy ma visszanézek a beszélgetéseimre Agassival látom, hogy segített nekem, hogy választási lehetőségeket lássak ott, ahol eddig nem láttam ilyet. A választás az volt, hogy lehetek sikeres, vagy lehetek egy kudarc. Amit Agassi mondott az nem az volt, hogy legyek egy kudarc eset, vagy hogy próbáljam ki a kudarcot, hanem világossá tette nekem (legalábbis ahogy ma látom ezt), hogy sikeresnek lenni nem az egyetlen ami számít. Ezen túl Agassi segített, hogy lássam, hogy az a nyomás aminek saját magamra gyakoroltam, jelentősen csökkenthető, ha nem azt tekintem sikernek, amit mások nekem annak meghatároztak Ahogy ma látom Agassi megpróbálta a fiatal Swartznak a következőt közvetíteni: Próbáld meg, amennyire csak tudod, hogy találj valami érdekeset, és értékeset, amit csinálhatsz. Mindezt az érdekeset és értékeset, és azt, hogy ezt miként űzhetném, nem volt könnyű kitalálni egy egyetemistának az Illionis-i Egyetemen, de a keresés segített abban, hogy eldöntsem, hogy csökkenteni fogom a magamra gyakorolt nyomást, amelyet magamnak okoztam azért, hogy sikeres legyek az iskolában. Azt is meg kell jegyezzem, hogy az egyik korai beszélgetésünk alatt, Agassi javasolta, hogy olvassam el a Nyitott társadalom és annak ellenségei c. könyvet.
Nagyon nehéz felidéznem, hogy miként döntöttem el, hogy Popper Nyitott társadalmát jó lenne elolvasnom. Azonban arra határozottam emlékszem, hogy a beszélgetéseink Agassival olyan érdekesek voltak, hogy elhatároztam, hogy szeretnék vele még többet beszélni az én tanulmányaimmal kapcsolatban. Amikor ma visszanézek korai találkozásaimra Joseph-el (ahogy Agassit-t hívom, ha beszélek vele, vagy írok neki) Ma látom, hogy ezekben a találkozásokban az volt érdekfeszítő, hogy volt bennük egyfajta kölcsönösség: adni és kapni.
Bár Agassi nem sokban értett egyet amit én mondtam az életről és az iskolázásról, mégis úgy tűnt, hogy megértette amit mondtam, és meghallgatta amit mondani akartam. És amit Agassi mondott, az jelentőségteljesnek tűnt nekem, azokkal a dolgokkal kapcsolatban, amit én mondtam. Agassi egy kitűnő meghallgatója és kritikusa volt azoknak a nézeteknek, amelyek mellett én érveltem. És Agassi segített nekem talán meglátni, hogy hol is kellene korrigálni azt amit gondoltam
Hadd hozzak néhány példát, amit modell értékűnek érzek a korai beszélgetéseinkből:
Swartz: Valójában nem szeretek olvasni és írni. Csak akkor csinálok ilyen dolgokat, ha muszáj.
Agassi: Lehet, hogy azt tanították neked, hogy gyűlöld az írást és az olvasást, mert ezt nyomás alatt kellett csinálnod? Van valami amit szívesen csinálsz?
Swartz: Szívesen megyek moziba.
Agassi: Mit gondolsz milyen érzéseid lennének a moziba járással kapcsolatban, ha arra kényszerítenének, hogy minden nap moziba járjál?
Második beszélgetés
Swartz: A személyes szabadság egy nagyszerű dolog, de mindaz amit csinálunk számos olyan dolog által meghatározott, amelyek kívül esnek azon a körön, amit ellenőrizhetünk.
Agassi: Egyetértek, hogy az életünk nagy része nincs az ellenőrzésünk alatt. De még ha 99%-a annak, amit tehetünk kívülről meghatározott, akkor is van annak jelentősége, hogy mit csinálunk a maradék 1%-al. Valójában én valakit a szerint ítélek meg, hogy hogyan használja azt az 1%-ot.
Nem tudom biztosan, hogy a beszélgetések amelyeket felidéztem valóban így zajlottak-e le négy évtized. Amiben biztos vagyok az az, hogy Agassi inspirált arra, hogy átgondoljam a véleményemet. Agassi képes volt arra, hogy megingassa a keményen a fejembe vett nézeteket az írással és az olvasással kapcsolatban, vagy arról, hogy mennyire lehetek a saját életem ura. És bár a beszélgetéskén kiderült, hogy nem vagyok teljesen szabad, de elkezdhettem gondolkodni azon, hogy hogyan használjam azt a kis szabadságot amivel rendelkezem. Még mind a mai napig, ha leírok egy mondatot, arra gondolok, hogy vajon jól használom e azt a kis szabadságot, amivel rendelkezem.
|
In many ways the essays I have written about educational issues have been an outgrowth of trying to understand problems or questions that have been either explicitly or implicitly suggested by the works of Popper and Agassi; in the fall of 1964 when I was a very disillusioned nineteen year old second year undergraduate student at the Urbana campus of the University of Illinois I had a chance encounter with Agassi when he was a philosophy professor at the U of I. My early encounters with Agassi primarily revolved around questions and issues related to my own education. As it turns out, I was one of those students who was both bored and bewildered about what was going on in my own education. However, I did have a sense that something was wrong with my education partly because I had to cram so much information into my head; the information I was asked to “learn” (or better memorize) rarely was of interest to me and I did not understand why I was expected to learn so much that was not of use to me. However, as a young student trying to “make it” in the world I knew that I needed a college education to get a good job. Thus, as with many other students, I thought that there was something that I was doing that was wrong. And when I would complain to many of my teachers about the possibility that I was asked to learn too much in too short of a time span, I was often told that the problem was with me. That is, I was often told that I was lazy and needed to learn how to discipline myself to work harder. I now remember that one teacher asked me the question “How much television do you watch in a week? How many hours do you drink beer?” Whatever my answer was the teacher said that I spent too much time wasting my time. And the kind professor of my youth who wished to help me suggested that I change my study habits. That is, it was recommended that I put more time into studying and less time with activities that were not valued by my teachers.
Given the above state of affairs I was the kind of student who needed a little training in how to avoid the hazard called education. And what was so unusual about Agassi is that he was not only willing to talk with me about my concerns, but he took my complaints about my education seriously. And Agassi tried, as best as he could, to help me learn to neutralize and diminish the pressure that was being put on me by the educational system and my drive to be successful in the eyes of those like my professors and parents who were considered to be much wiser than me. One thing I now have a vague memory of hearing from Agassi is that much of the pressure I was feeling was being caused not only by people such as my teachers, parents, and friends, but in many ways I was the cause of the pressure that I felt to be so great. And Agassi helped me to see that perhaps, just perhaps, success was not that important. What was important was not something Agassi was willing to tell me because he clearly communicated to me that it was my job, or better my decision, to determine what was important. In other words, Agassi was not willing to tell me what I should do with my life because he thinks that everyone should figure out for him or herself what is important. Nevertheless, from what I now recall from early conversations with Agassi, the issue of being a social success was indeed a major topic of discussion. And when it came to my own education Agassi helped me see that if I failed to succeed in school the world would not come to an end. And Agassi helped me see that to be a failure was not that big of a deal.
As I now look back on my early conversations with Agassi I can see that he helped me see that I had a choice where I did not see a choice. The choice I had was to become a success or to become a failure. Now, Agassi did not say I should become a failure, or that I should try to fail, but he did make it clear to me (or at least that is what I now think) that being successful was not the only thing that mattered. Moreover, Agassi helped me see that much of the pressure I was putting on myself could be significantly diminished if I did not work so hard for success as others defined it. And I now think that a major message Agassi tried to communicate to the young Swartz was something like the following: Just try to do your best to find something that is interesting and worthwhile to do. What this interesting and worthwhile thing should be, and how it would fit into my efforts to be successful as a student at the University of Illinois was not an easy thing for me to figure out, but I was determined to reduce the amount of pressure I was causing myself to be successful in school. And, finally, I should note here that at the conclusion of one of my early conversations with Agassi he recommended that I read a book called The Open Society and Its Enemies.
It is extremely difficult for me now to recall when I decided that it would be a good idea to read Popper’s Open Society. However, I do remember that my conversations with Agassi were so interesting that I decided I wanted to have more conversations with him about my own education. And as I now look back at my early encounters with Joseph (I now usually call Agassi by his first name when I speak or write to him) I am able to see that what was so interesting about these encounters is that there was a sense of give and take.
In other works, although Agassi did not agree with much of what I was saying about life and schooling, it did appear that he understood or heard what I was saying. And Agassi’s comments about what I thought appeared to me to be relevant to what I was saying. In other words, Agassi was an excellent listener and critic of views that I seemed to advocate. And Agassi helped me see that perhaps, just perhaps, I needed to rethink or even change what I thought.
Let me now provide examples of what I view as models of some of my early dialogues with Agassi:
First Dialogue:
Swartz: I really do not like to read and write. I only do these things when I have to.
Agassi: Perhaps you have been taught to hate reading and writing because of the pressure put on you to do these activities? Is there something you like to do?
Swartz: I like to go to movies.
Agassi: How do you think you would feel about movies if you were forced to go to the movies everyday of your life?
Second Dialogue:
Swartz: Personal freedom is a great thing, but most of what we do is determined by circumstances beyond our control.
Agassi: I agree that much of life is determined by circumstance outside our control. But even if 99% of what we do is determined by things which we do not control, I think that what matters is what a person does with his 1% of control. In fact, I judge a person by how well he or she uses their 1%.
Now I cannot say that the two dialogues I have recalled in the above accurately describe what Agassi and I said to one another well over four decades ago. But I can safely say that I do recall that Agassi challenged me to rethink what I thought I thought. That is, Agassi was able to get through my thick skull that there was a possibility that I did not have an adequate view of things such as reading, writing, and my own ability to impact my own life. And, although my discussions with Agassi made it quite clear to me that I was not totally free to do as I pleased, I did start to wonder whether or not I was making good use of what little freedom I had. And even today, and even as I now write this sentence, I am wondering am I using what little freedom I have in a worthwhile way.
|