A történelem mint hatalom és önismeret

2025 novemberében Putnokon, a Bajcsy-Zsilinszky út 1. szám alatt, nagyszüleim egykori háza előtt botlatóköveket avatunk. Ez az írás az ő emléküknek szól – és mindazokénak, akiket a holokauszt idején elhurcoltak, megaláztak, megöltek, de akikről nem szabad megfeledkeznünk.

Nem történészként írom ezt, hanem emberként, aki szeretné megérteni, hogyan beszélt – és hogyan hallgatott – a magyar társadalom a holokausztról az elmúlt évtizedekben. Ahogyan a múltat tanítjuk, az elárulja, hogyan gondolkodunk önmagunkról, a felelősségről és az igazságról ma.

A történelem nemcsak események sora, hanem tükör is: megmutatja, mennyire vagyunk képesek az igazsággal szembenézni, és mennyire tudunk emberek maradni.

A holokauszt tanítása Magyarországon sohasem volt pusztán oktatási kérdés. Ahogyan a társadalom viszonyul ehhez a témához, az mindig is önmagáról árul el többet, mint a múltról.
A holokauszt-tanítás hetvenéves története a hatalom és az igazság küzdelmének története is: a mindenkori állam újra és újra megpróbálta saját képére formálni a múltat, míg a kritikus pedagógia és a szabad történetírás az emberi felelősség, az önreflexió és az empátia hangját próbálta megőrizni.

A történeti háttér – a magyar holokauszt tényei

1944 tavaszán, a német megszállást követően, Magyarországon a magyar államigazgatás, a csendőrség és a vasút szervezett közreműködésével mindössze nyolc hét alatt több mint 430 000 zsidó embert deportáltak – döntően Auschwitz-Birkenauba. A folyamatot a magyar közigazgatás hajtotta végre: gettósítás, vagyonelkobzás, összegyűjtés, elszállítás – mind magyar hivatali apparátus révén.

A deportáltak túlnyomó többsége néhány hónapon belül meghalt.

A háború végéig mintegy hatszázezer magyar állampolgár – zsidók, romák, ellenállók – vált a holokauszt áldozatává. A tragédia tehát nem pusztán a német megszállás műve volt, hanem a magyar állam és társadalom bűnrészességének következménye is. Ez a tény az, amellyel az utókor történetírása és oktatása máig nehezen néz szembe.

1945–1949: A hallgatás és a bűntudat elfojtása

A háború után Magyarországon a túlélők hazatértek, de nem találtak hallgatóságot. A társadalom a saját szenvedéseire figyelt: a háborús pusztítás, a megszállás, a kitelepítések mindennapi valóságát élte. A zsidóüldözések kérdése kényelmetlen volt, mert szembesített azzal, hogy az üldözöttek nem idegenek, hanem magyar szomszédok voltak. A korai tankönyvekben a holokauszt csak a háború mellékszála, „a német megszállás következménye” volt. Sem felelősség, sem önvizsgálat nem jelent meg: a múlt feldolgozása helyett a felejtés és a közöny uralkodott. Ez volt az a korszak, amikor a történelem még nem is mert hazudni – csak hallgatott.

1949–1989: A hatalom kisajátított története

A kommunista diktatúra idején a történelem az állam ideológiai eszköze lett. A holokauszt-történetet a rendszer beillesztette a fasizmus elleni harc marxista narratívájába. A hangsúly a „fasiszta bűnökön” volt, az áldozatok és az elkövetők társadalmi valósága eltűnt. A magyar részvétel kérdése kényelmetlen lett volna, hiszen a rendszer önmagát antifasiszta felszabadítóként definiálta.

A tankönyvek nyelvezete elvont volt:

„A fasiszta kormány és a német megszállók több százezer magyar embert hurcoltak el.”

Ebben a mondatban minden fontos szó elmosódik: a „zsidó” helyett „magyar emberek”, a „kormány” helyett „fasiszta”,
a cselekvő helyett „hurcoltak el”. A nyelv maga vált a felelősség eltakarásának eszközévé.

A holokauszt így történelmi erkölcsdrámából politikai allegóriává silányult: a tanulság nem az emberi közönyről, hanem az ideológiai „jó” és „rossz” ellentétéről szólt. A történelem tehát a hatalom szolgálatában állt – nem a megértés, hanem a legitimáció eszközeként.

1990–2010: A szabad történetírás és a kritikai pedagógia kora

A rendszerváltás után Magyarországon először vált lehetővé, hogy a holokausztot nyíltan és sokoldalúan lehessen tanítani. A kutatók és pedagógusok új forrásokhoz jutottak, és megjelentek azok a szemléletformáló módszerek, amelyek az emberi döntéseket, a társadalmi felelősséget és a morális kérdéseket állították középpontba.

A Nemzeti Alaptanterv önálló fejezetként kezelte a holokausztot, a Holokauszt Emlékközpont és a civil szervezetek
empatikus, forráselemző, történeti és erkölcsi megközelítéseket dolgoztak ki.

A tanítás célja ekkor az volt, hogy a diák megértse:

• hogyan vált egy modern állam bűnrészessé,
• hogyan működött az engedelmesség, a közöny, az antiszemitizmus,
• és mit jelent az egyéni erkölcsi felelősség egy diktatúrában.

Ebben a korszakban a történelem újra önismeretté vált. A múltat nem önigazolásra, hanem tanulásra használták. A holokauszt tanítása így a demokratikus gondolkodás egyik sarokköve lett: a szembenézés képességének iskolája.

2010 után: Az emlékezet visszaállamosítása

A 2010-es évek oktatáspolitikai fordulata újra központosította a tantervet és a tankönyvpiacot, és ezzel együtt visszatért az a szemlélet, amely szerint a történelemnek nem vizsgálnia, hanem építenie kell a nemzeti önképet. A holokauszt a hivatalos tananyagban továbbra is jelen van, de a hangsúly egyre inkább a magyar szenvedés és tehetetlenség motívumaira kerül.

Jellemző tankönyvi mondat:

„A német megszállás következtében Magyarország elvesztette szuverenitását, a deportálásokat a német hatóságok szervezték, a magyar kormány lehetőségei korlátozottak voltak.”

Ez a megfogalmazás finom retorikai védekezés: a cselekvő helyett a körülmények kapnak szerepet, a felelősség szétoszlik a levegőben. A tanítás újra a nemzeti identitás védelmének terepe lett, nem pedig az erkölcsi felelősség gyakorlásáé.

A történelem így ismét a hatalom nyelvén szól, és az önreflexió helyett önfelmentést kínál. Ugyanakkor a társadalom peremén – elkötelezett tanárok, független intézmények, civil projektek révén – tovább él a másik hagyomány: a kérdezés, a megértés, az emberi hang hagyománya.

Összegzés – A múlt birtoklása és a tisztesség parancsa

A magyar holokauszt tanításának története jól mutatja, hogy a történelem nem egyszerűen a múlt elbeszélése,
hanem a jelen hatalmi viszonyainak tükre. A diktatúrák idején a történelem felment, a demokrácia idején kérdez.

A hatalom szemében a múlt mindig eszköz: önigazolás, önvédelmi narratíva, nemzeti mítosz. A tisztességes történelemtanítás viszont nem eszköz, hanem tükör: megmutatja, mire vagyunk képesek – jóra és rosszra egyaránt.

A holokauszt tanítása akkor tölti be erkölcsi küldetését, ha nem csupán a múlt borzalmait ismétli, hanem segít megérteni az emberi felelőtlenség mechanizmusát. Nem bűntudatot, hanem morális éberséget ébreszt. Mert a történelem tanítása végső soron nem a múltról szól, hanem arról, hogy milyen jövőt választunk: a felejtését, vagy a megértését.

Zárszó

A holokauszt tanítása akkor méltó az áldozatokhoz, ha nem a nemzet dicsőségét, hanem az emberi méltóság törékenységét mutatja meg Aki a múltat tisztán látja, az a jövőt is tisztábban fogja alakítani.

Kapcsolódó oldalak:

• Fóti Péter: A volt ózdi Király Szálló tulajdonosai – A Grosz család történetéhez