A volt ózdi Király Szálló tulajdonosai – A Grosz család történetéhez

Elhangzott a XIII. Barkosági konferencián 2025. Szeptember 27-én Kissikátorban

Salgó László rabbi a magyar országgyűlésben mesélte el, hogy egy zsidó kisfiú hazament a szüleihez, és otthon sírni kezdett. Az apja megkérdezte tőle, miért sír. A gyerek azt felelte: „Azt mondták az iskolában, hogy egy félzsidó vagyok — félig magyar és félig zsidó.” Az apja erre azt válaszolta: „Menj vissza, és mondd meg nekik, hogy te egész magyar vagy, és egész zsidó.”
A történet tanulsága, hogy az embert nem lehet részekre osztani. Én is ugyanúgy képes vagyok ápolni a zsidósághoz fűződő kötődéseimet, mint ahogy érzelmeimben magyar vagyok.

A mostani rövid előadásban, amit el szeretnék mondani, inkább a zsidó énem szólal meg. Ugyanakkor, ahogy már említettem, van bennem egy magyar énem is, és ezt a kettőt nem szeretem egymástól elválasztani.

Azért sem szerettem elválasztani, mert gyerekként magyarnak nőttem fel. Édesanyám az 1944–45-ös gettóba zárás, a haláltábor és a kényszermunka után úgy döntött, hogy a gyerekének nem mondja el, hogy zsidó származású. Így én tizenhét éves koromig erről nem tudtam.

Később egyre inkább foglalkoztatni kezdett, milyen a viszony a magyarok és a zsidók, illetve a keresztények és a zsidók között. Talán ez is hozzájárult ahhoz, hogy a történelemmel intenzíven kezdjek foglalkozni.

Amikor Nagy Péter felkért, hogy beszéljek ezen a konferencián, megbeszéltük, mi legyen az előadás címe. Én azt javasoltam, hogy legyen: Az ózdi Grosz család és a holokauszt. Péter azonban azt mondta, legyen inkább: Az ózdi Grosz család, akiké az 1969-ben felrobbantott ózdi Király Szálló volt. Végül egyetértettem vele, és elfogadtam az ő javaslatát. Úgyis arról fogok beszélni, amiről szeretnék — és most ez is történik.

A bemutatkozásom itt, Ózdon, így is kezdődhetne:
„A nagymamám 1895-ben itt, Ózdon született, Grosz Lipót (1853–1909) és Müller Laura (1864–1926) ötödik gyermekeként. Dédanyámnak összesen kilenc gyermeke volt, mindannyian itt születtek Ózdon, 1885 és 1905 között.”

Amikor a nagymamám 1922-ben megházasodott, elköltözött a közeli Putnokra. Ott élt, de gyermekeit 1927-ben és 1929-ben Ózdon — feltehetően a kórházban — hozta a világra. Így az édesanyám születési helye is Ózd.

Anyukám az 1944–45-ös pokol után soha nem tért vissza a környékre, kivéve 1945 őszén, amikor a kényszermunkából hazatérve a házukat már elfoglalva találták. 1945 után Budapestre költözött, és ott is halt meg 2014-ben.

A nagymamámnak nyolc testvére volt: József, Miklós, Simon, Géza, Margit, Ilonka, Gyula és Erzsike. Közülük csak a legfiatalabbat, Erzsikét ismertem igazán jól. Ő egy tornaljai — szintén közeli — falu patikusához ment feleségül. Az ő történetüket is külön érdemes lenne elmesélni.

Ma már nehéz kibogozni, kinek milyen birtoka volt itt, Ózdon, és hogyan osztották fel Grosz Lipót — a dédnagyapám — vagyonát, aki tragikus hirtelenséggel 1909-ben hunyt el.

A kép az Ózdhoz tartozó kis faluban, Centerben készült, amikor másodnagybátyám, Emed (Englander) Sándor újra hazalátogatott. Ő édesanyám unokatestvére, Grosz Margit fia volt, 1922-ben született Ózdon. 1949 után Izraelben élt, és csak a nyolcvanas években tért haza először Magyarországra. A képen mellette áll Erzsike, Sanyi nagynénje, valamint Rácz Annus, a család házvezetőnője, aki egész életében Centerben élte le.

Ez a kép a Király Szállót ábrázolja. Őszintén szólva nem foglalkozom részletesen ennek az időszaknak a történetével, és nem tudom pontosan, mikortól meddig volt a szálló a Grosz család tulajdonában. Lehetséges, hogy korábban már eladták, vagy felosztották. A családi emlékezetben azonban ez az épület „a miénk” volt — még ha tudjuk is, hogy az emlékezet mindig hajlamos torzítani.

A következő képen az 1969 szeptemberében írt képeslap hátoldala látható. A lapot Rácz Annus küldte Haifára, Izraelbe, Emőd (Englander) Sándornak. A szöveg az ózdi volt Király Szálló bontása előtti állapotáról számol be.

Nyilvánvaló, hogy ez is tartalmaz némi bizonytalanságot, hiszen még ha a Király Szálló valóban a dédnagyapám tulajdona volt is, 1909-ben, a halála után, a kilenc gyerek között felosztották. A pontos részleteket nem ismerem.

Nemcsak a Király Szálló tartozott azonban a család vagyonához, hanem a Tulipán Áruház, valamint több más ingatlan és földbirtok is a környéken. Valószínű, hogy Grosz Lipót akkoriban Ózd jómódú polgárai közé tartozott, és a család viszonylagos jólétben élt.

A következő képen egy temető látható, közepén egy nagy sírhellyel, amit a zsidó hagyomány ohelnek (sátornak) nevez. Ez a sír Ózd — általam ismert — egyetlen megmaradt zsidó temetőjében található, és a dédszüleim nyughelye. Valamikor a kilencvenes évek közepén Sanyi kérésére segítettem a sír felújításában.

A sír felújítása ma is viszonylag jól bírja az időt. Nem mertem egészen közel menni, nehogy lássam, milyen állapotban van, mert akkor talán újra fel kellene újíttatnom.
A család történetéhez tartozik egy zsidó hagyomány is: a hozzátartozók nem mindenszentekkor, hanem a szülők halálának évfordulóján látogatnak el a sírhoz. A legelső képen látott Erzsike, aki akkoriban Pozsonyban élt, állítólag minden évben hazajött Ózdra, hogy szülei sírját e napon meglátogassa.

Ilyen hagyományok éltek tovább a családban.

Lipót és Laura itt éltek kilenc gyermekükkel, akik 1885 és 1905 között születtek. Közülük néhányan — ahogy később a nagymamám is — elköltöztek Ózdról, de a család tagjai rendszeresen visszatértek, és a fontos családi eseményeket mindig itt, Ózdon ünnepelték.

Azt lehet mondani, hogy nem a legjobbkor születtek.
Egy világháború — az első világháború — minden következményével sújtotta ezt a vidéket. De talán a legnagyobb teher nem is a háború pusztítása volt, hanem az, amit az emberek magukkal hoztak a frontról.

Láthatjuk ezt nemcsak a magyar, hanem a német és az olasz történelemben is: a hazatérő katonák súlyos terheket cipeltek. A harctéren átélt traumák itthon sok problémát okoztak. Ezek a lelki sebek hozzájárultak a fasizmus, majd a nácizmus megjelenéséhez is.

Magyarországon nemcsak a területi veszteségek, nemcsak Trianon miatt nőtt a feszültség. A liberalizmus korszaka, amely 1867 és 1914 között jellemezte az országot, véget ért. Helyét az önsajnálat és a bűnbakképzés vette át — és ennek következményeit a magyar zsidóság szenvedte el szinte kivétel nélkül.

Aki szegény volt — mert Ózdon is voltak szegény, kaftános zsidók —, az terhet jelentett, mert segítségre szorult. Aki gazdag volt, azzal pedig az volt a baj, hogy jómódban élt. Így sodródott Magyarország oda, hogy előbb félelemben kellett élniük a Grosz család tagjainak, majd kizárták őket a közösségből.

A gettóba zárás, majd a deportálás a haláltáborokba Ózdon is ugyanúgy történt, mint Magyarország számos más településén ebben az időben.

Különösen szomorú számomra, hogy az ózdi gettót éppen a családom tulajdonában álló Grosz-kertben állították fel — azon a helyen, ahol ma a Reuma Kórház található.

Ide terelték össze a zsidókat, és innen vitték őket Miskolcon keresztül Auschwitzba.
Számomra a legszomorúbb az, hogy az unokák közül azok akik az édesanyámnál — aki akkor tizenöt éves volt —fiatalabbak voltak, elpusztultak. A tizennégy év alatti gyerekeket azonnal a gázkamrákba, a halálba küldték.

Vannak ismerőseim, akik ezeket a korszakokat kutatják, és amikor elkészítenek egy családfát vagy ábrát, áthúzzák azokat, akik 1944-ben meghaltak. Én ezt nem tudom megtenni. Számomra ez egyetlen kép. Nekem mindegy, ki közülük halt meg — ők mind a családom. Úgysem megy tovább a vonal. Nincs tovább történet.

Végezetül még néhány szót Emed Sándorról, akit egy korábbi képen már láthattak és akinek sokat köszönhetek —, aki nélkül valószinüleg ma nem is állhatnék itt.

Bár a családi fényképeket édesanyámtól kaptam, mintegy százötven darabot, a családról szóló írásokat már a korábban bemutatott Emed (született Englender) Sándor készítette.

Emed Sándor 1940-ben érettségizett Miskolcon. Orvos szeretett volna lenni, de a numerus clausus miatt nem vették fel — nem engedték.
Mivel nem tanulhatott tovább, 1940 és 1944 között különböző uradalmakban dolgozott ingyen, hogy elsajátítsa a gazdálkodás fortélyait. 1943–44-ben behívták munkaszolgálatra, amit apjával együtt — nehezen, de — túlélt.

A háború után, 1945-ben, a pozsonyi rokonokon keresztül Csehszlovákián át Ausztriába ment, és beiratkozott a Müncheni Egyetem orvosi karára. Akkoriban Németországban öt évig tartott az orvosi képzés, Ausztriában azonban csak négy. Így amikor negyedik évét megkezdte, Münchenből gyorsan átiratkozott Ausztriába. Aznap, amikor kézhez kapta orvosi diplomáját, már úton volt Haifára, Izraelbe.

Ott élt élete végéig, és — az én szerencsémre — sokat írt a család történetéről. Az egyes családtagokról rövid portrékat készített; tőle tudom mindazt, amit ma egyáltalán tudok.

Az utolsó képen egy 1921-ben készült felvétel látható: egy udvaron sok ember gyűlt össze egy esküvő alkalmából. Középen a nagyszüleim láthatók: a nagyapám, a nagyanyám, valamint Sanyi édesanyja és édesapja. Nekik egy kettős esküvőjük volt.
Ráérő időmben gyakran — nem mondom, hogy szórakozásból, de érdeklődéssel — próbálom más családi fényképeken beazonosítani az embereket. Olyan ez, mint egy nyomozójáték: részletekből, arcokból, tekintetekből próbálom összerakni a múltat.
Csak egy példát említve: az egyik képen a pozsonyi Erzsike, édesanyám nagynénje is felismerhető.

Köszönöm, hogy meghallgattak

Kapcsolódó oldalak:

• Fóti Péter: Putnok – Ózd – Center. A Weisz, a Grosz és az Englender családok történetéről