John Holt: A választás problémája 

„Tanuló irányította tanulás” szeminárium a Harvard Pedagógiai Karán (1968)

De nem a belénk vetett bizalom hiánya az egyetlen ok, amiért a diákok lassan használják ki a nekik felkínált szabadságot és választási lehetőségeket. Tegyük fel, hogy átlendülünk ezen az első akadályon, és a diákok elhiszik, hogy az ajánlatunk őszinte. A következő probléma az, hogy nem bíznak magukban eléggé ahhoz, hogy vállalják a választást. Ezen sem kell meglepődnünk.

Az iskolában arra tanították őket, hogy ne bízzanak magukban, és ezt meg is tanulták. Ez egyike azon kevés dolgoknak, amelyeket az iskola jól megtanít. Minden, amit a hagyományos iskola tesz, egyértelműen azt üzeneti a diákoknak, hogy nem lehet rájuk bízni semmit – még a legegyszerűbb döntéseket sem arról, hogy mit tanuljanak vagy tegyenek legközelebb, vagy hogyan tegyék azt. Semmit sem bíznak a véletlenre vagy a diák saját elképzelésére.

Választani annyit tesz, mint kockáztatni. A választás lehetőségével szembesülve a diák joggal gondolhatja: „Ha nekem kell eldöntenem, mit fogok csinálni, honnan tudhatom, hogy tetszeni fog-e, vagy hasznomra válik-e? Lehet, hogy a választásom rossz lesz. De akkor senki mást nem okolhatok. Nem mondhatom – mint ahogy legalább elmondhatom, ha elszúrom a rendes iskolai feladatot –, hogy a tanár hibája volt, mert igazságtalan kérdést tett fel, nem mondta meg, mit akar valójában, vagy nem tanította meg azt, amit tudnom kellett volna.

Senkit sem hibáztathatok, csak magamat. Ha elbukom, az az én hibám lesz.” Ez a legtöbb gyereknek túl nagy teher. Megtanulják az iskolában – ami megint csak egyike azon kevés dolgoknak, amelyeket valóban megtanulnak –, hogy mivel a bukás a legszörnyűbb dolog, a legjobb nem kockáztatni. Fel kell ismernünk, hogy amikor arra kérjük vagy hívjuk őket, hogy hozzanak döntéseket, lényegesen nagyobb kockázatvállalást kérünk tőlük, mint amilyen kockázatok elkerülésére éveken át tanítottuk őket. Nem csoda, hogy sokan haboznak. Erről is hasznos lenne beszélgetni.

Nem csak azok találják nehéznek a választást, akiket gyerekeknek nevezünk. Néhány évvel ezelőtt a Harvard Graduate School of Education-ön tanítottam egy egyszemeszteres kurzust Student-Directed Learning („Tanuló irányította tanulás”) címmel – amelyet a katalógusban szereplő száma alapján T-52-nek kezdtek nevezni. A hallgatók közül sokan a húszas éveik elején jártak, még az iskolai ranglétrán felfelé haladva, de sokan mások tapasztalt tanárok és iskolai yövezetők/adminisztrátorok voltak, közülük többen velem egyidősek vagy nálam is idősebbek.

Az első találkozásunkkor hosszasabban beszéltem arról, hogyan látom a kurzust, és mit tervezek benne. Rendelkeztem bizonyos mennyiségű forrással és tapasztalattal a tanuló által irányított vagy nyitott tanulással kapcsolatban, amelyeket a rendelkezésükre kívántam bocsátani. Beszélni fognék és vezetném az órai megbeszéléseket; hívnék más vendégeket is; és az osztály is nyugodtan kereshetett és hívhatott volna saját vendégeket. Volt néhány filmem a már működő alternatív iskolákról, amelyeket meg akartam mutatni nekik. Volt egy listám a nyitott tanulásról szóló könyvekről és cikkekről, amelyeket hasznosnak találtam, szerettem és erősen ajánlottam.

Ha valakit érdekelt a lista bármelyik tétele, és többet akart megtudni róla, szívesen meséltem volna róla. Volt egy listám a környékbeli helyekről is, ahol különféle módokon tanuló által irányított tanulás folyt, és bátorítottam őket, hogy látogassanak el ezekre a helyekre, töltsenek ott annyi időt, amennyit szeretnének és el tudnak rendezni, és kapcsolódjanak be bármilyen módon, ami hasznosnak tűnik. Azt is elmondtam, hogy a kurzus Pass/Fail (megfelelt/nem megfelelt) értékelésű, minden beiratkozott diák Pass-t (megfeleltet) kap, nem lesznek vizsgák vagy kötelező írásbeli munkák, és az órákon való részvétel választható.

Bátorítottam őket, hogy tartsanak személyes naplót vagy jegyzeteket – bármilyen formában, ami tetszik nekik – a gondolataikról, reakcióikról vagy megfigyeléseikről, amelyek a munkájuk során felmerülnek, az órán vagy azon kívül. Mondtam, hogy nagyon szívesen elolvasok bármilyen ilyen írást, amit meg szeretnének osztani velem. Mondtam, hogy ha valakinek vannak olyan ötletei, amelyeket mindenkivel meg szeretne osztani, adok neki egy stencilpapírt, leírhatja rá az írását, és én készítek másolatot az egész osztálynak.

Javasoltam, hogy hozzunk létre egyfajta nyílt folyóiratot, hasonlóan néhány brit újság és magazin olvasói levelek rovatához, amelybe leírhatják mindazokat a gondolatokat, amelyeket szeretnének, ha mások is hallanának, vagy többféleképpen reagálhatnának arra, amit mások írtak. Elmondtam, hogy amint új cikkeket, újsághíreket vagy érdekes anyagokat találok, kifüggesztem őket a tanterem falára, és másokat is felkértem, hogy tegyenek így – használják a falakat egyfajta nyitott hirdetőtáblaként. Tele voltam remek ötletekkel és javaslatokkal.

Ám miután mindezt előterjesztettem, kijelentettem, hogy ezek egyike sem kötelező. Itt vannak ezek a források a tanuló által irányított tanulásról. Használhatják az egészet, vagy bármelyik részét, ha akarják, vagy helyettesíthetik valami mással, amit saját maguk választanak, vagy nem csinálnak egyáltalán semmit. Úgy tűnt, az osztály elégedett ezzel; sőt, lehurrogtak egy mérges fiatalembert, aki azt mondta, hogy uralkodom az osztályon, és miért kellene ülniük és hallgatniuk, amit ez a Holt nevű fickó mond, miért nem tudnak egyszerűen összefogni magukban? Miért kell az előadóterem székein ülniük? Mondtam, hogy nem kell; üljenek a földre vagy az előadói emelvényre, ha úgy tetszik. Mindannyian átjöttek és leültek az emelvényre. A következő órán már újra a székeken ültek – és miért is ne, kényelmesebbek voltak.

Akárhogy is, úgy tűnt, az osztály ésszerűnek tartja az ajánlatomat és a tervemet. Körülbelül hat hétig elég simán haladtunk. Senki sem írt semmit, senki sem tett semmit a folyóiratba, senki sem karolta fel a legtöbb nagyszerű ötletet. De az órai megbeszélések érdekesnek tűntek, és tudtam, hogy azon kívül is történnek dolgok.

Aztán az egyik órán robbanás történt. Az osztályból sokan elkezdték támadni a kurzust. Nagyon dühösek voltak. „Téged nem is érdekel, mit gondolunk! Sose mondod meg, hogy írjunk valamit! Nem érdekelnek az ötleteink!” Megismételtem a kurzus elején tett javaslataimat és ajánlataimat. Azt mondták: „Nem törődsz velünk, különben megmondanád, mit tegyünk.” Azt mondtam, igenis törődöm velük, éppen ezért nem akartam megmondani nekik, mit tegyenek. Ha igaz volt – és úgy tűnt, az volt –, hogy sokuknak soha nem volt lehetőségük saját maguknak eldönteni, hogy elolvassanak-e egy könyvet vagy sem, megírjanak-e egy dolgozatot vagy sem, elmenjenek-e egy találkozóra vagy sem, akkor úgy gondoltam, itt az ideje, hogy dötsenek.

Később az egyik velem szimpatizáló diák mesélt a könyvproblémáról. Azt mondta: „Fogalmad sincs, milyen csapdába csaltál minket. Itt van ez a sok könyv a listádon. Azt mondod, jók, és nagyjából hiszünk is neked. Szeretnénk elolvasni őket. De nem kötelezőek, nem fognak kikérdezni belőlük, és közben itt van ez a rengeteg más dolog, amit a Pedagógiai Karon csinálnunk kell, több olvasnivaló, mint amit valaha is befejezhetnénk, és aminek a nagy része valószínűleg nem olyan jó, mint az a te listádon lévő anyag.

De a többi kurzust osztályozzák, és nekünk szükségünk van azokra a jegyekre. Így hát jobb, ha elolvassuk azokat a kötelező könyveket, és hagyjuk ezeket a könyveket. Aztán azt gondoljuk: »De hát Holt azt mondja, hogy ezek jó könyvek, és lefogadom, hogy az anyagai jók. Szeretném elolvasni őket.« »De nincs rá időm!« »De nem igazságos Holttal szemben, hogy egyetlen olvasmányát sem olvassuk el csak azért, mert azt mondta, nem kell!« »Hogyne lenne igazságos!

Ő maga mondta, hogy nem kell!« »Igen, de… de…« Minél többet gondolunk rá, annál több bűntudatot érzünk, amiért nem olvassuk el azokat a könyveket, és annál dühösebbek leszünk rád, amiért ilyen bűntudatot váltasz ki belőlünk.” Mindezt jóindulatúan mondta, én pedig nevettem, és azt mondtam, sajnálom, hogy ilyen nehézzé tettem az életet, és remélem, egy nap majd elolvassa a könyvek egy részét.

A lényeg egy része itt az lehet, hogy nem sok értelme van arról beszélni, hogy „szabadságot adunk” az embereknek. A legtöbb, amit tehetünk, az az, hogy elérhetővé teszünk bizonyos választási lehetőségeket, és megszüntetünk bizonyos kényszereket és korlátokat. Hogy mindez mások számára olyasmit teremt-e, amit felszabadulásként, lehetőségként, szabadságként élnek meg, vagy csak egy még fájdalmasabb helyzetbe hozza őket, az nagyban tőlük függ és attól, hogyan látják a dolgokat.

Nem sokat tehetünk ennek befolyásolására. Azt kell feltételeznünk – vagy legalábbis én úgy döntök, hogy ezt feltételezem –, hogy hosszabb távon a több választási lehetőség és a kevesebb korlát, a kevesebb kényszer és a kevesebb félelem jót tesz a legtöbb embernek – ha másért nem, hát azért, mert esélyt ad nekik arra, hogy kereszenek, és esetleg találjanak valamit, amit igazán akarnak.

Nos, erről újra meg újra körbe-körbe beszélgettünk az órán. Nem hiszem, hogy mindenkit meggyőztem. A dühösek közül néhányan dühösek maradtak. Néhányan egyszerűen elhagyták a kurzust anélkül, hogy bármit mondtak volna. Néhányuknak talán szükségük volt az időre, hogy a többi kurzus jegyeiért dolgozzanak, vagy egyszerűen gondolkodjanak a dolgokon, szórakozzanak vagy aludjanak. Esett rájuk a választásuk. Néhányan örültek, hogy könnyen szereztek krediteket. De az osztályból elegen velem maradtak, és egyre aktívabb részt vállaltak a kurzusból – beleértve annak irányítását is –, hogy úgy érezzem – ahogy érezni is akartam –, hogy az erőfeszítésem megérte. Kivéve, hogy talán többet tehetnék azért, hogy felkészítsem az embereket a választással járó szorongásra, ugyanolyan körülmények között valószínűleg nagyrészt újra ugyanígy csinálnám.

Kapcsolódó oldalak:

• Fóti Péter: Utószó John Holt: Túlélés vagy tanulás? c. könyvéhez
• Juhász Iván: John Holt Iskolai kudarcok című könyvéről