A szakértöktöl, a szakértelemről hajlamosak vagyunk egyszerre túl sokat és túl keveset gondolni. Egyszerre várunk tőle végső válaszokat, miközben gyakran bizalmatlanul legyintünk rá, ha nem igazolja előzetes véleményünket. Pedig a szakértelem nem kinyilatkoztatás, hanem egyfajta fegyelmezett tudásgyakorlat – és mint ilyen, megvannak a maga határai is.
Ausztriában, például az ORF műsoraiban – az osztrák közszolgálati televíziónál, amely hosszú utat járt be, és amely folyamatosan újragondolja saját szerepét – feltűnően természetes, hogy egy-egy társadalmi, gazdasági vagy tudományos kérdés kapcsán megszólalnak azok, akik az adott területet mélyebben ismerik. Nem azért, mert tévedhetetlenek, hanem mert van mire támaszkodniuk: kutatásokra, tapasztalatokra, módszerekre. A néző nem kész válaszokat kap, hanem kapaszkodókat – és ez alapvető különbség.
A szakértő szerepe ugyanis nem az, hogy lezárja a vitát, hanem hogy megnyissa. Jó esetben nem azt mondja meg, „mi az igazság”, hanem azt, hogy milyen szempontok mentén érdemes gondolkodni. Mit tudunk biztosan? Mit nem tudunk még? Hol vannak a bizonytalanságok? Ez a fajta beszédmód ritka ott, ahol a közélet inkább állítások versenye, mint közös gondolkodás.
Magyarországon gyakran két véglet között ingadozunk. Az egyik a „szakértő-fétis”, amikor valakit pusztán címei vagy pozíciója miatt megkérdőjelezhetetlennek tekintünk. A másik a „szakértő-ellenesség”, amikor minden szakmai álláspontot puszta véleménynek minősítünk, mintha egy epidemiológus és egy Facebook-kommentelő azonos súllyal szólna hozzá egy járvány kérdéseihez.
Mindkét hozzáállás félreérti a szakértelem természetét. A szakértelem nem garancia az igazságra, de nem is egy a sok vélemény közül. Inkább egy speciális eszköztár, amely segít eligazodni a bonyolult kérdésekben. Aki rendelkezik vele, nagyobb eséllyel tesz fel jó kérdéseket, és kisebb eséllyel ad leegyszerűsítő válaszokat.
És itt érünk el a határokhoz. A szakértő is ember: tévedhet, elfogult lehet, sőt, a saját szakterületének „csapdájába” is eshet. Egy közgazdász hajlamos lehet mindent gazdasági racionalitás mentén értelmezni, egy pszichológus pedig lelki folyamatokban látja a magyarázatot ott is, ahol más tényezők dominálnak. A világ azonban nem szakterületek szerint tagolódik.
Ezért lenne fontos, hogy a szakértői megszólalások ne zárványként jelenjenek meg, hanem párbeszédben egymással és a nyilvánossággal. Az ORF példája abban is tanulságos, hogy gyakran többféle nézőpontot ütköztet, miközben megőrzi a beszélgetés szakmai színvonalát. Nem a hangerő dönt, hanem az érvek minősége.
A kérdés végső soron nem az, hogy „kell-e hallgatnunk a szakértőkre”, hanem az, hogy hogyan. Vak hittel – vagy kritikus figyelemmel? Az előbbi kiszolgáltatottsághoz, az utóbbi tanuláshoz vezet.
Egy egészséges közéletben a szakértelem nem hatalom, hanem szolgáltatás. Nem uralja a vitát, hanem gazdagítja azt. És talán ez az, amit a leginkább tanulhatnánk: nem azt, hogy mindig kinek van igaza, hanem azt, hogyan lehetünk egy kicsit okosabbak egy-egy jól feltett kérdés után.
Erre a fajta, önmagát is folyamatosan újragondoló közszolgálati működésre Magyarországon is szükség lenne.
Kapcsolódó oldalak:


