Az „alárendeltek irányításának művészete” és az önálló emberek nevelésének művészete között sokkal nagyobb különbség van annál, mint hogy az egyik a hierarchikus, a másik pedig a demokratikus társadalmakhoz kapcsolódik. Bár vannak közös elemeik – például az emberismeret, a kommunikáció vagy a konfliktusok kezelésének képessége –, mégis két különböző gondolkodásmódot, két különböző emberképet és két különböző célt fejeznek ki.
Az alárendeltek irányításának művészete
Az alárendeltek irányításának művészete egy olyan társadalmi rendből származik, amelyben természetesnek tekintették a hierarchiát. Voltak olyanok, akik döntéseket hoztak, és voltak olyanok, akiknek ezeket a döntéseket végre kellett hajtaniuk. A gazdag családok fiatal férfiai, ahogyan Donald Arnstine írja, nem csupán ismereteket tanultak, hanem elsajátították azt a tudást is, amelyre társadalmi helyzetük betöltéséhez szükségük volt: a társas érintkezés szabályait, a lovaglást, a harc képességeit és mindenekelőtt az alárendeltek irányításának művészetét.
Ez a művészet nem egyszerűen parancsolást jelentett. Egy jó birtokosnak, katonai vezetőnek vagy politikai szereplőnek ismernie kellett az embereket. Tudnia kellett, hogy kit mi motivál, hogyan lehet valakit ösztönözni, hogyan lehet a lojalitást megszerezni, mikor kell engedni, és mikor kell határozottan fellépni. Meg kellett tanulnia a jutalmazás és büntetés alkalmazását, a tekintély kialakítását és fenntartását, valamint azt, hogyan lehet mások munkáját egy közös cél szolgálatába állítani.
Az emberképek különbsége
Ennek a tudásnak azonban volt egy alapvető előfeltevése: a vezető tudja, mi a cél, és az alárendelt feladata az, hogy ennek megfelelően cselekedjen. A vezető dönt, az alárendelt végrehajt. A jó vezető ismérve az, hogy képes mások viselkedését a kívánt irányba terelni. A kapcsolat ezért szükségképpen aszimmetrikus: az egyik fél nagyobb tudással, nagyobb hatalommal és nagyobb döntési lehetőséggel rendelkezik.
A demokratikus pedagógia azonban egészen más kérdésből indul ki. Nem azt kérdezi, hogyan lehet harminc gyermeket úgy irányítani, hogy azt tegyék, amit a tanár akar. A kérdés inkább az: hogyan lehet harminc gyermeket úgy segíteni, hogy idővel képessé váljanak önmagukat és közösségüket irányítani?
Ez nem egyszerűen egy módszertani különbség, hanem alapvető változás az emberről alkotott képben. A hagyományos hierarchikus felfogás hajlamos úgy tekinteni a gyermekre, mint akit vezetni, formálni és ellenőrizni kell, mert még nem képes saját maga megfelelő döntéseket hozni. A demokratikus pedagógia viszont abból indul ki, hogy a gyermekben már jelen vannak az önállóság, a kíváncsiság és a felelősségvállalás képességei. Ezeket nem létrehozni kell kívülről, hanem lehetőséget kell adni a kibontakozásukra.
Ezért a tanár szerepe is alapvetően megváltozik. A hierarchikus tanár azt kérdezi: hogyan érjem el, hogy a tanulók azt tegyék, amit elvárok tőlük? A demokratikus tanár kérdése viszont: hogyan segítsem a tanulókat abban, hogy egyre inkább képesek legyenek saját döntéseket hozni, saját tanulásukat megszervezni és saját közösségükért felelősséget vállalni?
A két felfogás közötti egyik legfontosabb különbség a felelősség kérdésében jelenik meg. Az alárendeltek irányításának rendszerében a végső felelősség a vezetőnél marad. Ő határozza meg a célokat, ő hozza a döntéseket, és ő viseli azok következményeit. A demokratikus nevelés ezzel szemben fokozatosan át akarja adni a felelősséget a tanulóknak. A gyermeknek meg kell tapasztalnia, hogy döntéseinek következményei vannak, hogy a közösségi életben kompromisszumokra van szükség, és hogy saját választásai alakítják környezetét.
Ez azonban nem jelenti azt, hogy a tanár egyszerűen visszavonul. Éppen ellenkezőleg: ehhez a munkához nagyon magas szintű pedagógiai tudás szükséges. A tanárnak tudnia kell, mikor kell segíteni, mikor kell kérdéseket feltenni, mikor kell beavatkozni, és mikor kell hagyni, hogy a tanulók saját tapasztalataikból tanuljanak. Nem az irányítás eltűnéséről van szó, hanem az irányítás átalakulásáról.
A konfliktusok kezelése is más értelmet kap. Az alárendeltek irányításának világában a konfliktus elsősorban vezetési probléma: hogyan lehet megszüntetni az ellenállást és helyreállítani a rendet? A demokratikus közösségben viszont a konfliktus a tanulás része. A kérdés nem az, hogyan lehet gyorsan megszüntetni a nézeteltérést, hanem az, hogyan lehet megtanulni együtt élni a különbségekkel, meghallgatni egymást és közösen megoldást keresni.
Ugyanez igaz a szabályokra is. A hierarchikus rendszerben a szabályok kívülről érkeznek: valaki meghatározza őket, a többiek pedig alkalmazkodnak hozzájuk. A demokratikus közösségben a szabályok részben közösen születnek, ezért azok megértése és elfogadása mélyebb lehet. A tanuló nem egyszerűen betart egy szabályt, hanem megtanulja, miért van rá szükség.
A hatalom fenntartása vagy a hatalom megosztása
Talán a legmélyebb különbség a hatalomhoz való viszonyban van. Az alárendeltek irányításának művészete a hatalom megtartásának művészete: a vezető feladata, hogy pozícióját hatékonyan gyakorolja. A demokratikus pedagógia viszont a hatalom fokozatos megosztására törekszik. A tanár nem azért ad át döntési lehetőségeket a tanulóknak, mert saját szerepe feleslegessé vált, hanem azért, mert ez a célja: olyan embereket nevelni, akiknek később már nincs szükségük állandó külső irányításra.
Ebben rejlik a két művészet közötti legfontosabb különbség. Az alárendeltek irányításának művészete arra törekszik, hogy az emberek jól működő alárendeltek legyenek. Az önálló emberek nevelésének művészete viszont arra törekszik, hogy az emberek egyre kevésbé legyenek alárendeltek, és képesek legyenek saját életüket, valamint közösségeiket felelősen alakítani.
A demokratikus pedagógia ezért nem egyszerűen egy másik tanítási módszer. Egy másik társadalmi elképzelést fejez ki: azt a gondolatot, hogy a jó iskola nem engedelmes végrehajtókat akar létrehozni, hanem olyan embereket, akik képesek együtt gondolkodni, együtt dönteni és együtt vállalni a felelősséget.
Kapcsolódó oldalak:
- Fóti Péter: „A demokrácia nem magától értetődő, de nagyon erős” Leonard Turton portéja
- Bertrand Russell: A tisztelet szerepe a tanár-diák viszonyban
- Falko Peschel: A társas nevelés új szerepe – A “látszólagos harmóniától” az önkormányzatig
- Fóti Péter: Képzés a kiképzésen túl
